Vizuális élményözön az Operettben

Cikk dátuma 2021. október. 20. | Kitekintő
Vizuális élményözön az Operettben

Az antihősök archetípusának újabb képviselője – Nine az Operett Színház színpadán

 

A történet röviden ennyi: Baal bevonulása a hatvanas évekbe, ahol Brecht antihősének nyers rombolása és önpusztítása Guidoban, a társadalom befogadóképességéhez igazodva, tündérléptekké szelídülve táncol végig a színpadon. Az előadás világosan érthető és elkülöníthető cselekményszálakkal operál. Nem kívánja a nézőtől, hogy válasszon, melyik karakterrel akar haladni, hiszen az előadásnak nyilvánvalóan egy főszereplője van, ez az ő története. A Guidot kísérő női karakterekből persze mindenki kedvére válogathat a közönség hölgy tagjai közül, hogy kisebb vagy nagyobb áldozat-szereppel érez erősebb azonosságot. A konklúziót sem kell kifejezetten keresgélni a színpadon megelevenedő sorok között, már ha egyáltalán van azon túl, hogy egy szép, színes, látomásszerű mese tárul a közönség elé, ami magával tudja vinni annyira, hogy a szemek előtt zajló gyors átállások, nyílt színi láthatatlanságba burkolódzva kiérdemeljék a „varázslat” nevet.

Ahogyan az Operett Színháztól már megszokhattuk, nem kíván kísérletet tenni a világ gondjainak egyetlen előadásba tömörített elméleti megoldására, ám monumentális látványvilággal, dalokkal és koreográfiákkal teszi a mindennapok nehézségeit feledtető produkcióvá előadásait. Ami azonban mindenkinek szemet szúrhat, hogy a kaotikus jelenetek látszólagos összevisszasága még csak kísérletet sem tesz a valódi „káoszérzet” megteremtésére. Nem csak a táncjelenetek, de még az azokon túli színpadi mozgás is nagyon sokszor olyan tűpontosan megkoreografált – főleg a tánckar körében – hogy a műgonddal megtervezett látvány közepette elvész a lényeg.

Ami viszont a koreográfia kényszeres szimmetriája miatt a túl rendezettséget kompenzálja, az a jelmezek sokszínűsége. Németh Anikó jelmezei csodát teremtenek a színpadon. Játékosak, merészek, kifejezőek, minden egyes darab ötvözi a korhűség és a modernitás extravaganciáját. Megkockáztatom, hogy még soha nem volt részem olyan színház élményben, ahol a jelmezek ekkora hatással lettek volna rám és ilyen intenzitással irányították volna a vizuális élmény értelmezését. Persze a monumentalitás ezekben is megjelenik, de nem erőszakosan vagy még a nézőtérről is kellemetlenül zsúfoltan, mint például az előadás díszlete. A Nine-ban olyan jelmezeket láthattam, amelyek nem csak színpadi kosztümként, hanem divatmárkák tervezői darabjaiként is megállnák a helyüket, szinte címlapra kívánkoznak.

Mindenképpen fontosnak tartom kimondani azt a szembeötlő tényt, hogy Guidon kívül minden karakter kibontatlan marad. Kellően körvonaltalan ahhoz, hogy a főhőst megformáló színésznek a vártnál könnyebb dolga legyen és magán tarthasson minden tekintetet. Én mégis úgy érzem, hogy a mellékszereplők részletesebb megjelenítése az előadás előnyére vált volna anélkül, hogy túl sok szétágazó szálra bomlasztaná a közönség figyelmét.

A főszerepet – Guido Continit az alkotói válságtól szenvedő rendezőt – Homonnay Zsolt alakította, és bár voltak fenntartásaim, be kell vallanom, hogy lenyűgözött amit láttam. Az alakítása hiteles volt minden értelemben. Érezhető volt benne az a gyermeki szeretetéhség, ami felnőtt korára vágyakban manifesztálódott, de egy művészlélek sztereotip karakteréhez híven minden kísérlet ellenére kielégítetlen marad. Láthatóvá vált a karakter sokszínű, összetett belső világa. Ő volt a szemüveg a közönség orrán, amit bárki levehetett, ha inkább az objektív külső szemlélő nézőpontjából érezte csak kellően komfortosnak az előadást. Homonnay játékában megvolt az a kaotikusság – mind színpadi mozgásban, mind karakterformálásban –, amit számomra ez az előadás megkövetel. Főleg, hogy az egész történet Guido látomására épül.

A többi szereplő leginkább csak homályos foltnak tűnt, Guido kiélesedett kontúrja mellett. Stilizáltak, egy meghatározó tulajdonság megjelenítői, ezzel is kihangsúlyozandó a főhős összetettségét. Aki mégis kiemelkedett ebből az összeolvadó háttérből, az a Liliane La Fleur-t (Guido producerét) alakító Szulák Andrea volt. Ő az a színésznő, aki akkor is képes a dinamikusság érzését kelteni az emberben, ha egyhelyben állva néz farkasszemet a közönséggel néhány jól megfogalmazott sor és egy dal közben. A karakterformálása éles, sallangoktól mentes – és ami La Fleur karakterénél kifejezetten fontos – erőlködés nélkül szórakoztató.

Az előadás történetvezetését és látványát az elejétől kezdve tudatos építkezés jellemzi, mégis hiányérzetet hagy maga után az utolsó pillanatban. Az egyensúly látomás és valóság között, még ha hajszálvékony is, végig megtartja a maga határait, kivéve az utolsó jelenetekben. Az őrület kiteljesedéseként persze mondhatjuk, hogy nehéz elválasztani a kettőt, de a nézőnek akkor is tudnia kell, hogy ha a főszereplő főbe lövi magát a színpadon, az nem csak hallucináció, amiből néhány pillanat múlva felébred és megy tovább, hanem egy életút tragikus végkimenetele. Ezek az utolsó mozzanatok kinyithatták volna az ajtót a katarzis felé, de így átlépni már nem sikerült a küszöböt.

Mindent egybe véve egy kellemes, hangulatos, erős látványvilágú előadást láttam, csodálatra méltó hangi adottságok megcsillogtatásával. Mindazoknak ajánlom megnézésre, akik színfoltokba szeretnének kilépni a hétköznapjaikból. Az antihősök világmegállító erejéért és a bennük rejlő sűrített élet tanulságaiért pedig forduljon mindenki Brechthez bizalommal.

Locsmándi Luca

Kodolányi János Egyetem

Kodolányi János Egyetem
Cím: 5900 Orosháza, Gyopárosi út 3/f.
Kodolányi János Egyetem
Cím: 1139 Budapest, Frangepán utca 50-56.
Telefon: (1) 238 9327

Kodolányi János Egyetem
Cím: 8000 Székesfehérvár, Fürdő utca 1.
Telefon: (22) 543-400
Impresszum | Szerzői jogok | Etikai kódex | Médiaajánlat