Perényi Fruzsina - kommunikáció és médiatudomány szak, I. évfolyam
„Akit el lehet küldeni, az jobb is, ha elmegy”
Máté Krisztina: egy név, amelyet egy ország ismer, egy arc, amit mindenki legalább egyszer életében látott. Mindenki ismeri, vagy azt hiszi, hogy ismeri. A tévézés mellett a tanítás a másik szenvedélye, lassan húsz éve annak, hogy a katedra is része az életének. Tanít a a Kodolányi János Főiskolán és a Színház-és Filmművészeti Egyetemen is.
Televíziósként szerette meg Önt az ország. Mikor és miért kezdett tanítani?
A televíziózás nagyon korán kezdődött, tizenhat éves koromtól dolgozom tévében, középiskolásként kezdtem Siófokon műsort vezetni. Ez jelen volt az egyetemi éveim alatt is, de közben bölcsészhallgatóként nem adtam le a tanár-szakot, így kipróbáltam azt is, milyen egy középiskolában magyart tanítani. Szerettem, de vonzott a média. A következő egyetemem, sőt a tanítás is onnantól már a televíziózáshoz kapcsolódott. Miután elvégeztem a Színház- és Filmművészetin a tévés szakot, Vitray Tamás ott fogott maga mellett tanársegédként, így még tizenkét évig hallgattam őt, tanítottam vele együtt, aztán átvettem tőle a kurzusokat. Később le is doktoráltam, nem akartam, hogy bármi akadálya legyen, hogy egyetemen, főiskolán taníthassak. Aztán a Kodolányi főiskola rektora is megkeresett, ide hívott a kommunikáció és médiatudomány tanszékre. Nagyobb teret akartak adni a gyakorlati oktatásnak, és én ebbe az átalakításba csöppentem bele.
Melyiket szereti jobban, átadni a tudását vagy vissza vágyik a tévébe?
Jelenleg is dolgozom tévében, így nem kell vágyakoznom. A képernyő viszont már nem érdekel, most producerként dolgozom több tévéműsorban, tévéműsorokat gyártok, ami nagyon izgalmas. A tanítás mindemellett végig jelen volt az életemben, és ez így lesz a jövőben is.
Milyen módszerekkel tanít, hogyan tudja átadni azokat az ismereteket, amelyeket nem lehet könyvből megtanulni?
Szerintem ennek a szakmának az alapja a gyakorlat, ezt nem lehet tankönyvekből megtanulni. Ennek a nagy részét úgy lehet elsajátítani, ha csináljuk. Minél többször, minél több szituációban a főiskola stúdióin belül. Amikor majd a diákjaink kikerülnek valódi szerkesztőségekbe, ismerősek lesznek nekik az egyes helyzetek. Én azt vallom, hogy kell egy alaptudás ahhoz, hogy a különböző műfajokban, és médiumokban el tudjunk igazodni. A mi szakmánk nagyon gyorsan változó, gyakorlatilag mire megíródna egy tankönyv, addigra már el is avul. Ahhoz, hogy erre a pályára alkalmas és felkészült legyen valaki, nekünk is folyamatosan frissíteni kell a tudásunkat, hogy érvényes legyen, amit átadunk. Fontosnak tartom a jó viszonyt, hiszen, akkor őszintén beszélgethetünk a hallgatókkal, ugyanolyan bátran dicsérhetjük és kritizálhatjuk is őket. Könnyen lehet, hogy a való életben ezen a pályán nem feltétlenül találkoznak hasonló őszinteséggel. Azt is tudniuk kell, hogy kihez forduljanak segítségért, kiknek a tanácsait fogadják meg. Mik azok a helyzetek, amik az érdekeiket szolgálják.
Orosházán, a Kodolányi Szabadegyetemen „Média és tudomány” címmel tartott előadást a közelmúltban. Milyen célja és koncepciója volt az előadásnak?
A tévénézők – vagyis a legtöbb ember - sok sztereotípiával és előítélettel rendelkezik, ezt egy-egy előadás segítségével el lehet oszlatni. Hiszen televíziós műsorkészítőként olyan műsorokat gyártunk, amelyeket ha nem néznének, el sem készülhetnének. Érdekes volt számomra az előadás után ott maradni, és beszélgetni arról, hogy az embereknek mennyire megváltozik a látásmódja, mihelyt bepillanthatnak az alkotó folyamatokba, az ok-okozati összefüggésekbe.
Az előadása - ezek szerint - egyfajta interaktív beszélgetéssel zárult.
Próbáltam interaktívvá tenni, vitát nyitni és beszélgetni. Hiszen a foci és a tévé olyan Magyarországon, amihez mindenki ért vagy azt hiszi, hogy ért. Mindenkinek vannak jó-rossz élményei a tévézéssel kapcsolatban, ha kibeszéljük ezeket, ha elmesélem egy adott szituáció hátterét, a közönség tagjai tudatosabb tévéműsor fogyasztóvá válnak.
Amikor ön megjelenik valahol, tudják, hogy kiről is van szó. Nem terhes az „ország” Máté Krisztinájának lenni?
Nem vagyok én már ilyen népszerű. Ez elmúlt és szeretem, hogy elmúlt. Sok-sok évig minden este ott ültem az emberek nappalijában, ezáltal sokan már családtagnak éreztek. Része volt az életemnek, hogy az emberek tudják a nevemet, tudják a gyerekeim nevét. Ugyanakkor szerencse, hogy az emberek gyorsan felejtenek. Az a generáció, amelyik azután kezdett tévézni, hogy én már nem szerepeltem naponta, nem ilyen közvetlen velem. Akik jól ismertek, megszoktak, észre sem vették, hogy eltelt kilenc év. Még mindig van, hogy úgy szólítanak meg, hogy „régen láttam a tévében, szabadságon van?” Én sosem lubickoltam önfeledten az ezzel járó népszerűségben, mert ez bizonyos elvárásokkal, felelősséggel járt. Magát a szakmámat szeretem, élvezem, hogy eltűnt rólam a reflektorfény. Viszont ezt sosem hiszik el nekem, pedig a produceri kihívás jobban érdekel.
Ön mivel tudná motiválni a diákokat erre a szakmára?
A gyerekeim karate-edzőjének van egy hitvallása. Amikor elküldi a tanítványokat a dozsóból, mindig azt mondja, hogy akit el lehet küldeni, az jobb is, ha elmegy. Én is így gondolom. Rábeszélni senkit nem szeretnék, nem is tudok. Akit nem lehet lebeszélni erről a szakmáról, aki nem riad meg a sok munkától, éjszakázástól, sikertől, kudarctól, izgalmaktól, abból válik a legjobb újságíró, rádiós és televíziós.
