Marton Olivér - kommunikáció- és médiatudomány alapszak, II. évfolyam
Több mint tizenöt éve lakom Diósd mellett, és harmadik éve tanulok a Kodolányi János Egyetemen kommunikációt és médiát, mégsem hallottam a diósdi Rádió- és Televíziómúzeumról. Most a tematikus hét keretén belül volt szerencsém ellátogatni kodolányis társaimmal együtt az ország egyetlen államilag fenntartott rádió- és televíziómúzeumába.
A Rádió- és Televíziómúzeum az Antenna Hungária Rt. diósdi rövidhullámú rádióállomásának épületében 1995. december 1-jén, a magyar rádió-műsorszórás megindulásának 70. évfordulóján nyílt meg a múzeum.
Az állomás Schármár Jenő postamérnök tervei alapján 1943-ban megkezdett építése a II. Világháború miatt csak 1948-ban fejeződhetett be a háborús károk helyreállítása után. A múzeum a régi adóteremben és a mellette lévő kisebb helyiségekben található. Szikrázó napsütés, festői kilátás a múzeum kertjéből, szabadtéri kiállítás; itt és így kezdődött a tárlatvezetés.
„Csodálatos a panoráma, ráláthatunk az ország legmagasabb építményére, a lakihegyi adótoronyra” – mutatja Sávoly Tamás, muzeológus. Büszkén sorolja azokat a magyar feltalálókat, akik találmányukkal hozzájárultak a világ fejlődéséhez és a technológiai innovációkhoz. Közel 131 évvel ezelőtt Puskás Tivadar alkotta meg a rádió ősének számító telefonközpontot. Innentől kezdve, aki megengedhette magának, annak nem kellett megvárnia a „másnapi újságot”, hanem aznap a leggyorsabban kaphatta meg a legfrissebb információkat. A színes televíziózást szintén egy magyar származású feltalálónak, Goldmark Péter Károlynak köszönhetjük, aki 1940-ben továbbított előszőr színes képet az elsőkörben amerikai nézőknek.
A rövid felvezető után Sávoly Tamás a múzeumba invitált minket, ahol egyik ámultból a másikba estünk. Több tucatnyi rádió- és tévékészülék gyűjteményt nézhettünk meg. Többek között az egyik leghíresebb darabot, a Sokol rádiót, tanárainkból azonnal előtört a nosztalgia. „Ez egy életérzés volt” – mondta egyikük.
Emellett kultikus darabokat is lehetett találni, az egyik ilyen a szemüvegbe épített rádió volt, amit én a fülhallgatók elődjének tudtam be. Ilyet sem lehet látni mindennap – jegyezte meg az valaki.
Ezek után meghallgattuk, hogy milyen hangokkal zavarták a megszálló szovjetek a Münchenből sugárzó Szabad Európa Rádió magyar adását.
A tárlatvezetés végén azt is megtudtam, hogy régen a Magyar Rádióba nem egyszerű volt reklámot leadni, ugyanis ilyen, hogy reklámblokk egyszerűen nem létezett. Ma már ez egyszerűen elképzelhetetlen. Ha valamelyik cég akart reklámot akart csinálni, akkor írtak egy dalt, amit lejátszott a rádió. Így volt szerencsém a meghallgatni a 70-es évekből az „Igyál tejet!”, majd Kertész Zs. Lajostól a Dreher Sörgyár indulóját.
A program végén Sávoly Tamástól megtudtam, hogy a múzeumot minden korosztály látogatja, és azt a lesújtó adatott is, hogy tavaly mindösszesen hatszázötvenen látogattak el a múzeumba. Ezt azzal magyarázta, hogy a múzeum csak időszakosan áll nyitva, havonta egyszer. Valójában inkább raktárként, mintsem múzeumként kezelik a fenntartók. Nincsenek teremőrök, se állandó személyzet – mondta a muzeológus.
Aki kedved kapott, annak legközelebb május 18-án vagy június 1-én lesz lehetősége megtekinteni a tártatot, előzetes bejelentkezéssel. A diósdi „médiamúlt” az egyetemi hallgatók számára különleges élményt nyújtott. Hiszem, hogy bárkinek -korosztálytól függetlenül - ugyanígy érdekes, műltbéli kalandozást igér.
