Tematikus hét: Mátyássy Áron

Rendezést illetően melyik, sorozat volt a legnagyobb kihívás: az Aranyélet, a Mintaapák vagy a Korhatáros szerelem?

Mindenki azt gondolná, hogy az HBO-s Aranyélet, de közben mindegyik sorozat más szempontból volt nehéz. Ha az ember próbálja jól csinálni, tisztességesen, akkor mindegyik komoly kihívás. A Mintaapák, ami egy napi sorozat volt, az a forgatási technikája miatt sokszor keményebb kihívás volt, mint az Aranyélet. Egy napi sorozatban tizenöt-húsz jelenetet veszünk fel egy nap alatt, ami harminc-harmincöt oldalnyi sor hosszú szöveget jelent, és egy jelenetre szűk háromnegyedórányi idő van. Színészektől is folyamatos koncentrációt és szuper szövegtudást igényel, ahogy a rendezőtől is. Negyvenöt percenként kell valamit fölsnittelni, előtte végig gondolni, hogy hányszor tudjuk felvenni, hogy az időbe beleférjünk. Ez nyilván valamilyen szinten egy darálás, ezért iszonyatosan koncentráltan lehet csak csinálni. Ehhez képest – mondjuk - az Aranyéletben napi hat-hét perc hasznosat kellett felvenni a húsz-huszonöthöz képest, ami egy napi sorozatban van. A heti sorozatban pedig ott van az a szempont, hogy a kép is szuperül nézzen ki, hogy a statisztéria mozgások látványosak legyenek. Minden egyes forgatáson újabb kihívásokat kap az ember, és mindig az adott feladat a legnagyobb kihívás. 

Kötődsz a sorozataidhoz, amiket rendeztél?

Nekem az a tapasztalatom, hogy a színészekkel való munka során, ha emocionálisan nem megy együtt az ember rendezőként, ha nem próbálja kívülről nézni az egészet, és csak azt mondja: “hangosabban-halkabban”, ha nem pusztul meg egy picit ő maga is, amikor valami nehéz jelenet van, akkor én azt úgy nem tudom csinálni. Alapból mindig van egy erős kötődés. Az Aranyéletben az volt más, hogy kicsit azt éreztem, szuper stábbal, zseniális színészekkel, szuper operatőrrel olyan körülmények között vagyunk, ahol tényleg elvárás, hogy látványos legyen, amin dolgozunk. De közben azt is éreztem, hogy fontos dolgot csinálunk. Az elmúlt tíz-tizenötévben nagyon kevés olyan tévés tartalom készült, ami ilyen koncentráltan reflektálna mondjuk a mai magyar közéletre vagy a valóságra. Jó érzés volt, hogy nem csak én érzem jól magamat ebben a melóban, hanem egy fontos korlenyomatot csinálunk. Az külön öröm volt, hogy a nézők is így éreztek. Ezért van az, hogy én is meg a Zsombor is - Dyga Zsombor kollégámmal ketten rendeztük az Aranyéletet -, úgy emlékszünk vissza, hogy “Those were the best days of my life”. A három évad fantasztikus volt, ami nem azt jelenti, hogy egy fáklyás menet, hanem rengeteg nehéz kihívás és pillanat is volt közben. Összességében azért nagyon jó dolog visszagondolni erre az időszakra.

Miért fontos, hogy egy sorozatnak két akár három rendezője is legyen?

Ennek legtöbbször praktikus okai vannak, egy sorozat mondjuk nyolcvan napig forog. Nagyjából egy epizód tíz nap. Ha egy rendező mondjuk nyolcvan napot forgatna, az egy dolog, hogy irdatlanul elfáradna, de utána nyolc epizódot egyesével neki kellene megvágni, ami száz-százötven nap, tehát kétszázötven nap lenne mire bármi elkészül a sorozatból. De több rendezővel meg lehet csinálni azt, hogy Zsombor felvette az első három rész nagy részét, elkezdett vágni, addig én forgattam, és így párhuzamosan tud menni a forgatással a vágás is. Ennek inkább ilyen praktikus okai vannak, gyártási szempontok, hogy jobban lehessen sűríteni a timing-ot, ne két év legyen mire elkészül két epizód. Ennek természetesen van egy olyan járulékos része is, hogyha két két-három rendező van, mindig inspiráljuk egymást, a saját epizódjainkat kisgyermekként babusgatjuk, nevelgetjük és mivel kevesebb dolog van, arra nagyobb hatásfokkal tudunk koncentrálni. Zsombor csinálta az Aranyéletben azt a jelenetet a második évad 5. részében, amikor az-az óriási lövöldözés volt hat percen keresztül a belvárosban- és lepetézett tőle az egész internet. Én végigkövettem, ahogyan hetekig készültek rá. Volt, hogy én forgattam éppen, de Zsombor is kint volt a forgatáson a listáival, a rajzaival és arról beszélgettek, hogy “Oda kell még nyolcszáz lőszer meg hatszáz becsapódás”.  Ha nyolcvan napig csinálod akkor sokkal kevésbé tudsz ilyen részletességel koncentrálni egyes részfeladatokra. Nagyon praktikus, ha több rendező van. Pont a True Detective-ben egy rendező csinálta végig az első évadot, de ez nagyon ritka. Magyarországon is általában két-három rendező van egy sorozatban. 

Mennyi időt töltesz a szereplőkkel, akár forgatáson kívül? 

Változó, négy vagy öt fős keménymag volt: Thuróczy Szabi, Ónodi Eszter, Olasz Renátó, Döbrösi Laura, Anger Zsolt. Ők nagyon összetartó csapat voltak, gyakran összejártunk, miután végeztünk a munkával, tök jó barátok lettünk. A csúcs az volt, amikor elmentünk maratont futni váltóban, Thuróczy Szabi, Ónodi Eszter meg az operatőr Marosi Gábor voltak a három rendes futó, én meg a wanna-be sportember, aki futhattam egy résztávot. Szóval fontos, hogy ez nem csak munka, hanem óhatatlanul kialakulnak szoros barátságok. A forgatáson is csomó szabadideje van a rendezőnek, amikor éppen világítanak vagy átállunk, és akkor normál esetben a színészekkel dumálunk. Egy jó castingnál - mondjuk az Aranyéletben - nem kell olyan értelemben rendezni, hogy te mondod meg, “ezt csináld meg azt csináld”, hiszen a szereplők gondolkodó művészek, tudják, hogy mit, hogyan kell csinálniuk. Sokkal inkább az a dolgom, hogy a szereplőknek, akik hetven napot forgatnak, fáradtak és este még színházban is játszanak, segítsek, hogy “figyelj, itt az első jelenetben van az, hogy egy kicsit legyél jobban feldúlt, mert majd az jön, hogy…” Tehát, hogy kicsit a Big picture-t lássad mindig, meg elképzeld azt, hogy amit most csinálunk éppen, az hogyan hat majd bevágva. Ebben segíted a színészt, aki sokkal inkább a jelen pillanatban létezik, a jelent csinálja meg. Szóval nagyon sok időt töltöttünk együtt, és ezek nem kötelező körök voltak, hanem gyakorlatilag ez maga a meló. Fontosnak is tartom, hogy legyen kapcsolatom a szereplőkkel. A rendező a színészek nélkül senki. 

Azáltal, hogy az egyetemünk új előadója vagy, mi az, amit át szeretnél adni a hallgatóknak, mire akarod őket megtanítani?

Egyrészt arra, hogy tudják, hogy ez egy életforma, aminek nagyon fontos a szakmai része, hogy a szakmát megtanuljuk. De azt is próbálom átadni, hogy az ember nullahuszonnégyben filmkészítő, hiszen megy az utcán, lát valamit azt elraktározza. Lesznek fotós gyakorlatok, folyamatosan fotózzuk azt, amit látunk, aztán mindenki kiválasztja belőle azt, ami tényleg hatásos és maradandó. Az is fontos, hogy a stábban egymásra vagyunk utalva. A stábon belül egy összetartó partizán sereg van, fontos a kölcsönös tisztelet. A mítosz az, hogy a filmkészítés egy titokzatos dolog, de szerintem ez sokkal primérebb módon működik. A mai világban a zsebünkben ott a telefon, rajta egy kamera, egy hangrögzítő - bármikor tudunk filmeket vagy egyéb mozgóképeket forgatni. Csak úgy lehet megtanulni ezt a szakmát, ha csináljuk, kipróbáljuk, és sokat dolgozunk.  Fontos, hogy a hallgatók úgy figyeljék a világot, hogy tudják, nekik azzal dolguk van.

Bartók Viktória - Csákvári Zsófia  / kommunikáció és médiatudomány szak, I. évfolyam/