Teljesítettük a küldetésünket

Három adás ment már le, milyen volt a műsor fogadtatása?

Szeretik a nézők, legalábbis a visszajelzések ezt igazolják. Az első héten összesen két műsornak, a hétvégi show műsoroknak volt nagyobb a nézettségük, a Sztárban Sztárnak és a GotTalentnek. Rengeteg pozitív visszajelzést kapunk, jóleső érzés, hogy értékelik az emberek a munkánkat. Kevés olyan műsor van, aminek ennyire pozitív az üzenete, és ennyire katartikus egy-egy befejezés. Úgy látszik, ez nem csak nekünk fontos, hanem a nézőknek is.

Amikor találkoznak egymással a családtagok, akik soha vagy évtizedekig nem látták egymást, nyilván katartikus és megismételhetetlen pillanat. A műsor készítői tudnak-e kívülállók maradni vagy gyakran előfordul a forgatások során, hogy a stábtagoknak is könnybe lábad a szemük?

Természetesen mi is gyakran meghatódunk. Van olyan családtag, akit fél évig keresünk. A félév alatt nagyon intenzív kapcsolatba kerülünk a keresővel, ezalatt olyan mélységig látunk bele egy család életébe, hogy szinte olyan, mintha a saját családunkról lenne szó. Nyilvánvalóan a keresési folyamat, a sok információ, amihez az ember hozzájut, érzelmileg is érintetté teszi a stábot. Ez plusz motivációt jelent, hogy mindent beleadjunk, és a munka végén létrejöjjön a találkozás pillanata, ami mindenki számára nagyon megható. Nem egyszer fordul elő, hogy az operatőrök, a hangmérnök, a technikus, a műsorvezető, a szerkesztő és mindenki zokog a háttérben, nem csak a két egymásra boruló családtag.

Említetted, hogy akár fél évet is dolgoztok egy történeten, több hónapos munka eredménye egy-egy adás. Hány történet van készen, és hányan várják, hogy sorra kerüljenek?

Kétezernél valamivel többen kértek segítséget tőlünk eddig. Nem is hinné az ember, hogy szinte minden családban keres valaki valakit, és kér minket, hogy segítsünk neki ebben. Nagyjából százötven kiválasztott történet az, amiben elkezdtünk valamilyen módon nyomozni. Ezeknek egy részéről rövid időn belül –néhány telefonhívás vagy terepszemle után - kiderül, hogy nem lesz belőle semmi, vagy nem elmesélhető a család története a tévében, vagy  nem találjuk meg az illetőt, vagy nem akar kamera elé állni. Sok oka lehet, hogy valamiért hiába találunk meg valakit, nem kerül adásba, egyelőre tizennégy történet lesz látható idén.

Milyen történetekkel ismerkedhettünk meg eddig?

Az első adás első története egy ikerpár egymásra találásáról szólt, a második történet pedig egy testvérpáréról. Az egyikük Johannesburgba került, a másik lány Tatabányán óvónő. A második adásban egy moszkvai apát kerestünk meg a Magyarországon élő lányának, a második történetben egy Magyarországon élő anyuka kereste a Romániában élő lányát. A harmadik adásban egy Svájcban élő testvért kerestünk meg egy Fehérvártól nem messze élő asszonynak. A harmadik adás második része pedig arról szólt, hogy egy család sok évvel ezelőtt Amerikába ment új életet kezdeni, de mivel turista vízumuk volt, az apukát kitoloncolták hét év után. Ő azóta nem látta a lányát. Az immár felnőtt lányt megtaláltuk és hazahoztuk a kislányával együtt. Így az apa  nemcsak a lányát láthatta újra, hanem megismerhette az unokáját is.

A műsor erőssége, hogy olyan szerepet tölt be, amivel sokaknak a segítségére lehet. Nyilván ezért van annyi jelentkező, akik megtapasztalhatják, hogyan készül a műsor. De hogyan tudtok hitelesek maradni a tévénézők számára, akik a doku-reality világában végre nem megrendezett, hanem száz százalékban valóságot tükröző műsort nézhetnek?

Erre őszintén mondom, nem tudom a választ.  Nekem is nagy dilemmám, hogy honnan tudja a néző, hogy ez igazi, nem megrendezett. A jelentkezők valódi életének feldolgozásán, a munka fázisainak bemutatásán remélem, látszik, hogyan dolgozunk. A találkozás pillanatait nem lehet megrendezni, megismételni, és ahhoz hogy ez megtörténhessen, sok idő, komoly előkészület szükséges. Amikor a nyáron elkezdtük ezt a műsort csinálni, én voltam a legszkeptikusabb, mert azt gondoltam, hogy a facebook korában mindenki három kattintással megtalálja, akit keres.Ez azonban koránt sincs így. Harminc, negyven év távlatából bejelölni egy ismerőst a facebookon, és abból valódi kapcsolatot kialakítani, nem feltétlenül automatikus. Másrészt pedig nagyon sokan keresnek olyan családtagot, aki egy válás, egy új házasság vagy egy adoptálás következtében megváltoztatja a nevét, és soha többet nem tudnak a nyomára bukkanni. Harminc, negyven év elteltével már az ismerősi kör sem azonos, és egyszerűen nem lehet könnyen megtalálni, akit keresünk. Mi nagyon sokszor használunk olyan módszereket, amikre éppen azért kényszerülünk, mert a facebook nem segít. Kubában például bemondattuk a rádióban, hogy keresünk valakit az általunk ismert szempontok alapján. Előfordult,  hogy a helyi plébánost küldtük el abba az utcába, hogy megnézze, nem él-e valaki ott, aki hasonlít vagy beleillik a leírásba. Magánnyomozók, segélyszervezetek konzulátusok, követségek segítenek időnként. Laoszban például az ottani baráti társaság. A legkülönbözőbb módszereket próbáljuk bevetni a siker érdekében. Ha kell, az ismerősök ismerőseit kapcsoljuk be a nyomozásba.

Milyen jövőt jósolsz a műsornak?

Az eredeti, a Find my family című műsor sok-sok éve megy már külföldön nagy sikerrel, van, ahol már sok éve. Magyarországon – szerintem - nem tudta az RTL Klub, amikor megvette ezt a formátumot, hogy ilyen nagy igény lesz rá, és ennyi ember van, aki keres valakit. Nagyon érdekes volt számomra, hogy az első adás alatt, abban az egy órában, amíg tartott a műsor, kétszáznál több ember jelentkezett, hogy segítsünk nekik is. Ez hatalmas bizalom. Ez azt jelenti, megnézték a műsort, látták, hogy jó kezekbe kerülne a történetük, azt is látták, hogy nem élünk vissza a bizalmukkal. Nem csinálunk belőle hatásvadász lassított képekkel, naplementekor egymásba boruló zokogó embereket, hanem megpróbáljuk megmutatni a valóságot, és ezért egyszerűen bíznak bennünk. Bíznak abban, hogy ami eddig nekik nem sikerült, az majd nekünk sikerülni fog. Fontos különbség más tévéműsorokhoz képest, hogy itt nem olyan emberekről van szó, akik akarnak szerepelni, mint mondjuk, amikor egy tehetségkutatóba vagy valóság show-ba jelentkezik valaki. Itt olyan emberekről van szó, akik végső elkeseredésükben jelentkeznek, mert nincs jobb ötletük, mert nem találják, akit keresnek. Nagyon más a motivációjuk ezeknek az embereknek. Nekünk is nagyon más a motivációnk, mert ezeket a pillanatokat nem lehet befolyásolni. Nem mondhatjuk valakinek, hogy „tessék már jobban sírni” vagy „ne ezt tessék már mondani, hanem valami egészen mást, mert az kevésbé közhelyes”. Ehelyett megpróbáljuk előkészíteni a pillanatot, és mindent megteszünk azért, hogy a találkozást a lehető legkevésbé zavarjuk. Olyankor már háttérbe vonulunk, és egyszerűen csak megpróbáljuk megmutatni az eseményeket.

Mi a tapasztalat, a találkozás után a családtagok tartják továbbra is a kapcsolatot, vagy előfordul, hogy a forgatás után nem találkoznak többször.

Eddig mindegyik történetben folytatódott, ami elkezdődött. Még a moszkvai történetben is, ahol a lány az édesapjával huszonkét év után csak szembe akart nézni és válaszokat akart kapni. Azt mondta, hogy ő ezzel tudja lezárni a dolgot, és ezután soha többet látni nem akarja az apját. A találkozás pillanatától azonban elindult valami, a moszkvai apa karácsonyra jön a családjával Magyarországra, és együtt fognak ünnepelni. Az látszik, hogy általában a gyerekek jobban készek megbocsájtani a szüleiknek, ez például nagyon érdekes. Általában nem a szülő áll készen, hanem mindig a gyerek a nyitottabb.

Ezek szerint a műsornak van egy tanulsága is: érdemes megbocsájtani és továbblépni a múlton.

Én azt hiszem, hogy egy ilyen országban, amit ennyire a gyűlölet tart össze és mindenki mindenkivel haragban van, érdemes ezen elgondolkodni. Egy hagyatéki tárgyaláson képesek úgy összeveszni az emberek, hogy évtizedekre elszakadnak egymástól vagy egy „azt sem tudom, már miért haragszom az apámra” típusú ügy azt mutatja, érdemes megbocsájtani. Ha csak megmutatjuk ezeket a történeteket, hátha az is úgy érzi, aki nem akarna szerepelni, hogy érdemes túllépni az ilyen típusú vélt vagy valós sérelmeken.  Ha egyszerűen elindul valami kamerán kívül is a családok életében, akkor szerintem már teljesítettük a küldetésünket.