Az öreg hölgy látogatása a Vígszínházban:
Várakozásokkal és reménnyel telve érkeztem meg a színházba, hiszen az előadást egy ismert történet és a színház társulatának szinte minden tagja fémjelezte. Méltán feltételezhetné tehát bárki, hogy Az öreg hölgy látogatása olyan kiemelkedő előadásélményt nyújt majd, amiről még hetek múltán is csak kitörő lelkesedéssel lehet beszélni. A kisebb szerepekben is olyan színészek léptek színpadra, akiket a Víg ismerői szeretnek és tisztelnek. Szántó Balázs, Kovács Olivér, Antóci Dorottya és még hosszan sorolhatnám azokat a neveket, akik számomra is egyfajta színházi garanciával váltak egyenlővé az elmúlt évek során.
Mégis azzal szembesültem, hogy a színház igazgatója, Rudolf Péter által színpadra álmodott mű pontosan olyan előre elrendeltetetten menthetetlen volt, mint a történet főhőse. Az előadás egy kimerítően unalmas, és egy középszerűen csavart felvonásra bomlik szét. Az alapvetően jó és érdekfeszítő téma pedig, amit közel három óra helyett egyetlen felvonásban is össze lehetne foglalni, nem tud olyan feszültséget kiváltani a közönségből, hogy a sokszereplősségből adódó kezdeti figyelmet fenntartsa.
Azok, akik az előadást promótáló kisfilmből indulnak ki, monumentális és potenciálisan szimbolikus jelentéstartalommal bíró látványvilágot várhatnak az előadástól. Erről azonban szó sincs. Bár a színpadot többnyire tényleg megtöltik a díszletelemek, nem hiszem, hogy különösebb érvágás lenne az előadás számára, ha nem lennének jelen. Arról nem is szólva, hogy a legtöbb látványt érintő megoldást már korábban is láthatta a közönség a Vígben. Persze alapvetően ez nem kéne, hogy problémát jelentsen. Mégsem tudtam nem azt érezni, hogy a könnyű és kényelmes, már bejáratott, lassan elközhelyesedő megoldásokat megpróbálták egyszerre bedobálni a színpadra. Ám ebből nem tudott olyan koordinált káosz kialakulni, hogy mindez az újdonság varázsával hasson.
Úgy tűnik a rendező megelégedett a színpadra pakolt zenekar, a csillámló zakók és az akrobatikus elemeket nyomokban tartalmazó jelenetek már működőképesnek bizonyult kombinációjával. De hol van ebben az az egyediség, az a rendezői kézjegy, ami ezt az előadást is beemelhetné Rudolf Péter kiemelkedő rendezéseinek sorába? Az egyetlen valóban atmoszférát teremtő jelenet, a legelső emberi erővel és jelenléttel ábrázolt erdőkép volt. Ám az ismétléskor már az sem tudott ugyanolyan intenzitású hangulatbuborékot fújni maga köré.
Maga a történet is súlyos hiányban szenved, ha szerethető, vagy legalább érdekfeszítően nem kedvelhető karakterekről van szó. A két főszereplőt alakító színész Hegedűs D. Géza és Hegyi Barbara. Egy rendkívül érdektelen, köznapi életet élő boltos, családapa, valamint egy realitást vesztetten gazdag, félig gép, félig emberi részekből álló nő. Notórius férjgyűjtő, a sértett, de túl nagy anyagi hatalommal bíró asszony mintaképe. Az egyetlen probléma, hogy az előadásból nem derül ki a kettejük közt feszülő kibékíthetetlen konfliktus és az abból származtatott bonyodalom valódi oka. Lehet, hogy egy sose múló szerelem vallomásának leggroteszkebb megnyilvánulása, vagy egy megtört ember vérszomjas cselekedete, bosszúvágya, amit nem bír maga elkövetni. Mindkettőnek megvan a szimbolikája, de mint néző nem a saját belső dilemmámra, hanem a kiválasztott út színpadi megvalósítására szerettem volna figyelni.
Ami pedig a többi karaktert illeti, szinte fájt nézni, hogy a történet központi elemei, a nyomor és szegénység ábrázolása hogyan szürkítenek be mindent. Mert ebben a nagy homogén szürkeségben egyik színésznek sem volt saját színtelensége, hogy az ily módon mégis elkülöníthető és elhagyhatatlannak érzett alakítássá válhasson. Ez pedig a színpadon megjelenő életminőséget és annak változását is életlenné, jelentésnélkülivé tette.
A főszereplő halálfélelméből, mint néző, semmit se tudtam átérezni, ahogy a környezetében élők hipokrita, csendesen nyerészkedő gyilkosságban „tettestársaskodásából” sem. Az egyébként nagyon is szöveg és érzelemközpontú előadás alatt mintha semmi olyan impulzus nem ért volna, ami valós kopogtatással tudott jelezni az ingerküszöbömnek. Nem éreztem szükségét a megfeszülő figyelemnek, ahogy annak sem, hogy különösebb érzelmi odafordulással tudjak kötődni az előadás bármely szereplőjéhez. Az érzelmi alapú azonosulás fogalmát pedig távolról sem környékezte meg semmi, ami a színpadon történt. Így az együttérzés is hamar alapját vesztette, vele együtt pedig a katarzis lehetősége is leszállópályára került.
Mindazonáltal adóik a kérdés, hogy korosztályi sajátosság, esetleg a kevesebb élettapasztalat teszi nehezebben érthetővé/ érezhetővé számomra a cselekményt és a karaktereket. Vajon meddig tud egy-egy régi trauma központi motivációként létezni egy ember lelkében? Ezek a témakörök is megjelennek az előadásban egy színpadnyi életszakasz erejéig, amik megérdemlik a többnézőpontos benyomások összehasonlítását.
Locsmándi Luca, kommunikáció- és médiatudomány szak, II. évfolyam
