A bogyósgyümölcskertész fia az Átriumban
Röviden így jellemezném az Átrium Bisztrószínpadán látottakat: ezt az előadást receptre kéne felírni a generációm tagjainak, hogy a generációs szakadékot képező kommunikációs problémák - legalább az egyik oldalról - zsugorodni kezdjenek.
A monodráma Háy János azonos című könyvének színpadi adaptációja. A történet a hetvenes-nyolcvanas évekbeli Magyarországon játszódik. Egy vidékről Budapestre kerülő, rocksztár álmokat dédelgető fiú életének megismerése közben a néző azzal szembesülhet, hogy benyomásokon és érzéseken keresztül nem csak a múlt, hanem a jelen kritikája is megfogalmazóik a színpadon.
Mindez pedig Kovács Máté előadásában ölt olyan formát, ami különösebb háttérismeretek nélkül tudja átszivárogtatni a jelentéstartalmát egy katartikus színházélmény képében. Az előadás pislogás nélkül végignézett kilencven perce észrevétlenül telt el, miközben a színész csak a valós életutakban fellelhető érzelmi impulzusok jeleníti meg egy viszonylag kicsi színpadon.
Az előadást minimalista látványvilág jellemzi, ám ez az élmény intenzitását a legkevésbé sem csökkenti. A koncepció kreativitását, a színház impulzivitását mutatja, hogy „egyetlen bőröndnyi” jelmezzel, néhány kisebb kellékkel, és egy tehetséges alkotócsatappal az embereket megszólítani képes történet számára nincs jobb hely a színpadnál.
Az előadás zenei palettája generációk szerint tartalmaz nagy kedvenceket, szüleinktől ismerős és még soha nem hallott dallamokat. Bármilyen elvárásokkal érkeznek az emberek, biztos vagyok benne, hogy a kapott élmény még a legszkeptikusabbakat is meggyőzi arról, hogy megérte ellátogatni a színházba és a látottak felülmúlták az előzetes elképzeléseket.
Mondhatni életkortól függetlenül ajánlom az előadást mindenkinek, aki egy nem mindennapi színházélménnyel szeretné megkoronázni eddigi élményeit. Mivel a zene is képes generációkon átívelő hidakat alkotni a társadalomban, ez az előadás nem az anekdoták családias hangulatára, hanem a közös és egyformán sok kapcsolódási pontot tartalmazó élményre építve adhat új alapot az emberi kapcsolatainknak.
Nem elad, hanem elhív, nem rávesz, hanem bevonz. Olyan utazásra invitál, ami időgép nélkül mutatja meg a múlt szépségeit és árnyoldalait, ami után jólesik visszatérni a jelenbe. Olyan élményeket és érzéseket, kibővített gondolatvilágokat kaptam ettől az előadástól, amiket nem elég csak egyszer megtapasztalni. Remélem, hogy lesz még alkalmam visszatérni az Átriumba, hogy egy másik ilyen magával ragadó előadás részesévé válhassak.
Locsmándi Luca
