Zámbó Brigitta - kommunikáció- és médiatudomány szak, I. évfolyam
Vírusgenerációk egymás között
Amikor 2020-ban elkezdődött a rémálom, eleinte azt hittük, hogy néhány hónap, és már arra sem fogunk emlékezni, hogy mi az a koronavírus. Apránként kezdett tudatosulni bennünk, hogy a világjárvány, amibe - mit sem sejtve - belecsöppentünk, olyan jelentős esemény az emberiség életében, amely a történelemkönyvekben is szerepel majd egyszer. Igen, mi most mondhatni történelmi jelentőségű időszak részesei vagyunk, ennek minden vonzatával, tragikus következményeivel. Megtapasztalhatjuk a járvány közösségformáló hatását is. A világ végérvényesen megváltozott, az életünk fenekestől felfordult, semmi nem olyan ma már, ahogyan azt megszoktuk, de az biztos, hogy jobban figyelünk egymásra.
Az online oktatás ismeretlensége a múlté, lassan olyan természetes, mintha mindig így tanultunk volna. Igaz a tavalyi átállás megannyi tanulót váratlanul ért. Vannak, akik kifejezetten örülnek az otthoni tanulás kényelmének, viszont akadnak olyanok, akik hiányolják az iskolai, gimnáziumi vagy egyetemi közösségi életet. Nem könnyű ebben az időszakban a tanároknak és a diákoknak helytállni, még akkor sem, ha egyébként mindkét fél nagyon igyekszik a maximumot kihozni a helyzetből.
Bennem ekkor tudatosult, hogy nem véletlenül kell alapesetben személyesen jelen lennünk a tanórákon. Természetesen hálát adhatunk azért, hogy abban a korban élünk, amikor olyan virtuális felületek segítik a mindennapjainkat, mint a Skype, a Zoom vagy éppen a Teams, de a gyakorlatorientált oktatást kis túlzással megöli az online tér. Ezek a különböző alternatívák ugyan segítő jobbot nyújtanak, de nem pótolják a személyes jelenlétet, amely bizonyos tananyagok elsajátításához csaknem nélkülözhetetlen.
Szinte lehetetlen küldetés kontrollálni az apró kockákban hol megjelenő, hol eltűnő diákokat. Tanár legyen a talpán, aki ilyen feltételek között még egy kis interaktivitást is bele tud csempészni az óráiba, és fent tudja tartani a tanulók figyelmét. A jelenléti oktatáshoz szokott tanároknak is furcsa érzés lehet több órán át a monitorhoz beszélni úgy, hogy a hallgatóság reakciói csak később vagy egyáltalán nem érkeznek meg. Az online kommunikáció személytelen és nehézkes, a gyakran akadozó internetkapcsolat pedig már csak hab a digitális oktatás kissé nyers és kiforratlan tortáján.
A tanulók szempontjából is nagy kihívás otthonuk kényelmében végig koncentráltan és aktívan jelen lenni. Különös és kissé szürreális, hogy „beengedem” az otthonomba a tanáraimat és diáktársaimat. Bár az online vizsgáknak vannak előnyei is, ugyanakkor sokkal nehezebb felkészülni a számonkérésekre a virtuális rendszerben. Mégis az, hogy együtt vészeljük át a pandémiás időszakot, sok szempontból összekovácsol minket. Élményközösséggé formálódunk a nehézkes vagy éppen humoros pillanatok által, amelyeket még az unokáinknak is mesélni fogunk.
Nem szívesen írom le, hogy egy új, vírusgeneráció névre keresztelt nemzedék tagja vagyok, de legalább nem egyedül kell megbirkóznom az ezzel járó problémákkal és félelmekkel. Vannak sorstársaim, akik most pont ugyanúgy a számítógép előtt gubbasztanak, mint én. Évtizedekkel később talán csak sokat sejtetően összekacsintunk egy-egy online vizsga felidézésekor, talán már nem számítanak olyannyira fájó emléknek a vírustól való félelmeink, a karantén, a vakcinára várakozás szorongató érzése. Mi, a vírusgeneráció fiataljai elveszítettük ugyan a ballagások, szerenádok élményét, nem izgulhattunk a szóbeli érettségin, nem voltunk gólyatáborban, az otthonunk vált a tantermünkké, de megtanultuk, hogy ami korábban természetesnek számított, azt elveszíthetjük.
