Szociális munka és a vadvízi evezés

Mivel más pályák, más szakmák esetében is gyakori manapság, hogy az emberek jönnek-mennek a nagyvilágban, keresik a jobb lehetőségeket, a „menekülő útvonalakat”, az élet természetes velejárójának tartjuk a külföldi tapasztalatszerzést. Számtalan hozadéka van, hogy csak a nyelvtanulást és az anyagi gyarapodást említsem. Engem egyébként mindezek mellett a kalandvágy és a szakmai kíváncsiság űzött messzi tájakra.

Ismerőseim között sokan még azt is vállalják, hogy nem a tanult szakmájukban helyezkednek el, számtalan esetben dolgoznak diplomás fiatalok pincérként, bolti eladóként, takarítóként, hogy aztán néhány év múlva hazajöhessenek az összegyűjtött pénzzel életet kezdeni. Amíg felszínesen szemléljük a jelenséget, nem is találunk semmi kivetnivalót benne. Ám amikor a dolgok mélyére ásunk, felvetődik a kérdés, valóban azért tanulunk itthon, hogy utána más nemzetek boldogulását, gyarapodását segítsük?  Én azt vallom, el kell menni megismerni más kultúrákat, más népeket, meg kell tanulni néhány idegen nyelvet, gyűjteni kell a szakmai tapasztalatokat, aztán haza kell jönni. De ez utóbbi nem is kényszerként működik az emberben, hanem valahogyan természetes velejárója a dolgoknak. Mikor, ha nem fiatalon keresnénk a kihívásokat, a kalandokat.

A nagyvilág sok lehetőséget, kihívást tartogat a fiatalok számára, kár lenne kihagyni egyet is. Fiatalon az ember álmodozik, nagy terveket szövöget, tele van lelkesedéssel és motivációval. Húsz éves főiskolásként én is hatalmas álmokkal vágtam neki a nagyvilágnak. Jelentkeztem egy angliai iskolába, (College for International Co-operation and Development), ahol tulajdonképpen nem volt semmi követelmény, nem kellett semmi papír, csupán angol nyelvtudás. Ez az iskola speciális körülmények között készíti fel hallgatóit a Harmadik Világbeli önkéntes munkára. Az angliai első félévem kemény munkával telt, itt tulajdonképpen egy szervezetnek dolgoztam azért, hogy előteremtsem az anyagi feltételeket a képzéshez, valamint az önkéntes munkához. Az iskola ennek a szervezetnek az egyik képzési központja volt. A második félévben kezdődtek a tanulmányok. A hangsúly a különböző fejlesztő munkákra helyeződött, ami már speciálisan az általam választott ország és projekt köré épült. Nagyon sokrétű oktatás folyt, Afrika-történettől a betegségekig mindent megtanultunk. Ekkor azt éreztem, hogy egy cseppet se vagyok azzal előrébb, hogy korábban szociális munkát tanultam. Kiutazásom előtt biztos voltam abban, hogy majd mindig egy lépéssel előrébb fogok járni, mint a csoporttársaim, hiszen én már tanultam hasonló dolgokat. Ekkor még nem hittem volna, hogy valaha is hasznosítani tudom azt a tudást, amit korábban megszereztem. Miután befejeztem ezt a félévet is jöhetett az álmok beteljesedése, végre Afrika forró talajára tehettem a lábamat. És itt jött a mélyvíz.

Teljesen más kultúra, más ételek, más nyelv, más emberek. „Be flexible” (légy rugalmas)” - ez volt az egyik angliai tanárom utolsó mondata hozzám a kiutazás előtt. Be flexible. Csak ennyi járt a fejemben minden alkalommal, amikor nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna.  Fél évig dolgoztam Zambiában a Development Aid from People to People szervezetnél egy Child Aid projektben. Fantasztikus élmény volt, és végre azt érezhettem, hogy valóban szociális munkát végzek. Természetesen nem minden munkakör volt olyan szociális munka, amiről itthon tanulunk, vagy ami a fejünkben él. Sose gondoltam volna, hogy az, ha egy farmernek megtanítom a szakszerű komposztálást az szociális munka, de ezzel például megteremtettem a lehetőségét a termelés javításának. Egyben megalapoztam a több profit szerzésének lehetőségét is, amelyből később a gyermekek oktatását fizették. Ez csupán egy apró példa volt, de egy hatalmas lecke számomra. Megtanultam, hogy a szociális munka nem feltétlenül az, amit a könyvekben írnak. A szociális munka egy hosszú folyamat, több lépcsőfokból áll, és az eredményét csak később látjuk. Az afrikai munkám alatt már egyre jobban kezdtem érezni, hogy előrébb vagyok egy lépéssel, mint a kollégáim.  Sokszor elevenítettem fel a korábban megszerzett tudásomat például a területfejlesztésről, vagy a kríziskezelésről.  A hazatérésem után viszont sokáig nem találtam a helyemet sok fejtörést okozott, hogy mit is kezdjek magammal. Nagyon csábított a lehetőség, hogy visszamenjek Angliába dolgozni, mint szociális munkás. Jó pénz, jó körülmények, nagy lehetőségek, mert szociális munkásként valóban sok lehetősége van az embernek külföldön, főleg fiatalon. Aztán az élet úgy hozta, hogy itthon maradtam. Beadtam a jelentkezésem néhány helyre, ahol teljes idejű foglalkoztatásba kerestek szociális munkást. Egy idősek otthonát választottam, akik mentálhigiénés munkatársat kerestek.

Még csak három hónapja dolgozom ezen a helyen, de azt érzem, „megtaláltam a helyemet”, hogy az angliai és afrikai munkám most érett be valóban. Az iskolapadban megtanultam az elméleti alapokat, az afrikai szakmai gyakorlatom alatt pedig a tudás hasznosítását. A főiskolai tanulmányok évei alatt az ember nem érzi, hogy mennyire fontos az elméleti alapozás, hogy mekkora szerepe lesz később a munka során a biztos alaptudásnak. A Kodolányin szerzett elméleti tudásom, majd az erre épülő szakmai gyakorlat alatt megtanultam a különböző fortélyokat, például esetkezeléseket, kliensekkel való bánásmódot, ám ezek után jön a nagybetűs élet, amikor az ember valóban használja a korábban megszerzett tudását.

Mindenkit csak bíztatni tudok, hogy szedje össze a bátorságát, szerezzen szakmai tapasztalatot külföldön, tanuljon nyelveket, de szerintem azért vagyunk szociális munkások, hogy itthon segítsünk a rászorulókon. Ha négy-öt évvel ezelőtt valaki megkérdez, hogy itthon vagy külföldön szeretnék-e dolgozni és élni, egyértelmű és határozott válaszomban a külföld szerepelt volna. Ma már másként látom, úgy gondolom, hogy egyrészt itthon is vannak rászorulók, másrészt azért tanultam ennyit, azért jártam be ilyen hosszú utat, hogy megértsem a szociális munka lényegét és értelmét. Tény, hogy külföldön elfogadottabb szakma, hosszabb múltra tekint vissza, és anyagilag is jobban megbecsült, mint itthon, de ide nem fognak németek, angolok vagy hollandok jönni szociális munkát végezni. Ha mi magyarok külföldön keressük a boldogulásunkat, akkor ki fog itthon segíteni a hajléktalanok helyzetén, ki fogja segíteni az időseket, vagy támogatni a fogyatékkal élőket.

Mindig is kerestem a kihívásokat az életben. Most már világosan látom, hogy én nem a hegymászásban vagy a vadvízi evezésben találtam meg ezeket, hanem a szociális munkában. Ez az én Mount Everestem.