Őrült Nők Ketrece az Átriumban -- Lehet, igaz a mondás, miszerint "semmi nem az, aminek látszik”, de akkor hozzá kell tennünk azt a megkerülhetetlen tényt, hogy ez azért lehetséges, mert nem hagyják. Helyesebben szólva azért, mert nem hagyjuk. Nem szólalunk fel, nem állunk ki azon értékek mellett, amik a kényszeres szegregáció helyett az elfogadást és azt a – tagadhatja bárki, ahogy akarja – igazságot mondja ki, hogy mind emberek vagyunk. Szeretni és boldognak lenni pedig nem bűn, akkor sem, ha maga a mondat, ami ezt hirdeti, klisés. Erről is szól az Őrült Nők Ketrece az Átriumban.
Ahogyan körülnézek, akaratlanul is mindenhol az a feloldhatatlan ellentét tűnik fel, hogy azt a diverzitást, amit a természetben általános érvényű értéknek nevezünk, képtelenek vagyunk önmagunkra is kiterjeszteni. Mintha az emberség mibenléte kimerülne egy bizonyos – az egyén felett álló, mesterséges és ugyancsak ember alkotta rendezőelv által – meghatározott létezéstípusban. Holott mi az ember, ha nem a természet része? Ezen logika mentén pedig ugyanúgy megilleti a sokféleség joga. Szomorúbb tény, hogy a természethez hasonlóan ez a jog az emberek között is védelemre szorul. Mégis az erre irányuló felszólalásokat még ha csak suttogás is, sokan hajlamosak zajártalomnak minősíteni.
Az Őrült Nők Ketrecére sok mindent lehet mondani, de semmiképpen sem suttog és nem is zajártalom. Annak épp az ellenkezője. Olyan előadás, ami egyszerre tud szórakoztatni a szókimondó, sokaknak talán megbotránkoztató, de mindenkiben jelenlévő humorával, és sokkolni a történetben megjelenő konfliktus aktualitásával. Az az előadás, amiről néhány évvel ezelőtt még úgy fogalmaztam volna, hogy aktuálpolitikai kitekintésekkel fűszerezett katarzis, mára egyetlen összefüggő kitekintéssé változott, de ez nem a darab „hibája”. Akkor sem, ha az ember képes ösztönösen véteknek bélyegezni a jól hallható őszinte hangot. Úgy tűnik ez az évszázados hozzáállás nem sokat változott, pedig már A császár új ruhája is kísérletet tett az ezirányú tabuk lefegyverzésére.
De ha már a mese sem működik, akkor az üzenetet kell új ruhába öltöztetni, lehetőleg olyanba, amit mindenki lát(hat), mert valós. Az Őrült Nők Ketrece pedig éppen ezt teszi. Fájó pont az előadással kapcsolatos gondolatok hosszú sorában, hogy ma valószínűleg nem kis bátorság kell egy ilyen történet repertoárba válogatásához és előadásához. Holott a művészet lehetne éppen olyan szabad, mint amilyen sokszínű az ember.
Mindazonáltal ez az előadás nem finomkodik. Szavakkal szinte visszaadhatatlan hangulattal, kreatív látványvilággal, és olyan dalokkal száll szembe a népbetegséggé vált intoleranciával, amik napokig a nézőkkel maradnak. A karakterek pedig mind különlegesek és a világ felé fordított tükrök is egyidőben. A családon belüli súrlódások és konfliktusok mindenki számára ismerősek lehetnek. Hiszen ki ne akarna megfelelni a szülei, sokszor csak a gyerekfejben jelenlévő elvárásainak? Ki ne küzdött volna önmagával, különösen ha valami olyasmire vágyott, amit a szülei szerinte nem értenek meg? Az ilyen mindennapi feszültségekért nem kell messzire mennie senkinek, elég, ha megkapargatja kicsit saját házán a vakolatot.
Az előadás egyik fontos eleme a megalkuvás, annak minden aspektusával. Ez többek között olyan kérdésköröket feszegetve jelenik meg, hogy vajon az emberek meddig hajlandóak elmenni azért, hogy lenyűgözzenek valakit, aki ezt soha semmivel nem érdemelte ki, cserébe viszont sokszor megnehezítette. Ezen is túlmutatóan pedig felmerül a kérdés, hogy milyen áldozatokat hozunk egy olyan célért, ami csak látszólagos és sohasem valós siker. Vajon megállítható az egymást indukáló események sorozata, egyetlen, a legvégső pillanatban elhangzó bocsánatkéréssel? A történet szerint igen. Ami pedig a családdefiníciókat illeti, a vérségi köteléknek nem szükségszerű velejárója az érzelmi biztonság. Legyen bármilyen piedesztálra állított helyzetben is, a puszta DNS egyezés soha nem helyettesítheti a szeretetkapcsolatok hordozta értékeket.
Ezekkel az üzenetekkel kapcsolatban önt tiszta vizet a pohárba az előadás anélkül, hogy degradálná az eltérő véleményeket. Nem tagadja meg azok létjogosultságát, de rámutat a felmerülő kérdőjelekre, hiányosságokra és teszi mindezt úgy, hogy saját karakterei kapcsolatait sem idealizálja. Az, amit a közönség láthat, nem egy tündérmese, megszórva egy nagy marék csillámporral. Mégis minden fájdalmas igazsága mellett megvan benne a remény és a lehetőség arra, hogy ami most rossz, az a közönség által jobb legyen. Ez pedig bizonyosan felér egy mese boldogsággal kecsegtető befejezéséhez.
Oldalakon keresztül lehetne még részletezni az előadás megvalósításának bravúrjait, hiszen Alföldi Róbert rendezésében egy egészen különleges világ kel életre, ami bizonyosan nem ereszti egykönnyen azokat, akik oda látogattak. A művészek munkája és energiája feledhetetlenné teszi az előadást. Csak, hogy néhány nevet említsek, Hevér Gábor, Stohl András, Józan László és Kovács Máté estéről estére vívják ki maguknak a közönség elismerését, minden alkalommal nagy sikerrel. Tagadhatatlan, meg is érdemlik a tapsot, hiszen egy olyan ismeretlen, ugyanakkor túlontúl ismerős valóságba kalauzolják az embereket, ahol minden a világot alkotó ellentétpár egyszerre létezik elképesztő intenzitással az előadás erejéig.
Minden más részlet és apróság, amit leírhatnék, megismerhető az előadásban, személyesen is megtapasztalható. Teljességében azonban szavakkal át nem adható. Ezért én mindenkit bátorítok, hogy merjen belépni egy tilalmasnak kikiáltott kapun. Tapasztalja meg maga mindazt, amit ez az előadás adni tud, amit egyetlen szóval lehet csak megközelíteni: katarzis. Senki ne féljen ettől az utazástól. Hagyja magát vezetni, elkápráztatni, ha úgy adódik eltévedni. Az este végén ugyanabban a nézőtéri székben találja majd magát, ahova érkezéskor leült, ám a színházból garantáltan kicsit más emberként távozik.
Locsmándi Luca
