Szépírást tanulnak Petőcz Andrástól

Cikk dátuma 2013. október. 21. | Szépírók
Szépírást tanulnak Petőcz Andrástól

 

Szépírói kurzus indult a KJF-en

Petőcz András, József Attila-, Márai- és UNESCO-díjas író, a Kodolányi János Főiskola docense szépírói kurzust indított azoknak a hallgatóknak, akik közelebbről akarnak megismerkedni a próza-, a dráma-, vagy éppen a versírás szabályaival, titkaival. 

A tanfolyam irányítója mintegy 35 önálló könyv szerzője, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Szépírói Tagozatának elnöke, a Magyar PEN Club alelnöke, akinek műveit számos nyelvre lefordították, így például angolra, franciára, németre, bolgárra, grúzra, lengyelre, románra. Művei közül az Idegenek, vagy a Másnap  című regényeket újabb és újabb kiadásokban olvashatjuk, ezek jelenleg is kaphatóak. Számos verskötete közül a Palatinus kiadó gondozásában megjelent Az idegen arc születése című gyűjteményt ugyancsak ott találjuk a könyvesboltok polcain.

A kurzus célja az is, hogy új tehetségek megszületését segítse elő, fogalmazott a közismert író-tanár.

A Kodolányi Főiskola Szépírói Műhelye elindult szeptemberben. Petőcz András a KV-nak elmondta, hogy a legjobb írásokat közzéteszi blogján is, ahol azokat bárki elolvashatja. (http://petoczandrasblog.blogspot.hu/)

Itt bukkantam rá magam is egy érdekes feladatra, amelyet kiválóan megoldott néhány „írójelölt”. Petőcz András a következőt kérte tanítványaitól:

„… az volt a hallgatók feladata, hogy úgy írjanak egyes szám első személyben rövid történetet, jelenetet, hogy valójában valamiféle "tárgyat" személyesítenek meg. A három legérdekesebb írást teszem most közzé, Varga Kitti, Szerdi Bence és Zsengellér Nagy
Izabella egy-egy munkáját.”

 

Varga Kitti:

Szőnyeg a pszichológusnál

Hogy hogy érzem magam? Doktor Úr kérem, évek óta a padlón vagyok. Depresszióssá tesz a tudat, hogy mindenki csak a lábtörlőjének néz, és ahogy lehetőségük adódik rá, beletaposnak az érzéseimbe. Az asszony? Az a riherongy 2 hónapja elhagyott egy perzsáért. Levélben közölte velem, hogy már nem kötik hozzám szoros szálak. Napokig csak a padlón hevertem a bánattól, majd az elkeseredés egy pillanatában úgy döntöttem, fellógatva magam egy ruhaszárító kötélre, elhagyom e kegyetlen világot. Aztán eszembe jutottak jó apám szavai, Szövő nyugosztalja! „Fiam, mindig legyen benned tartás, ne légy olyan mihaszna, mint a bátyád. A rojt feláll a hátamon, ha csak belegondolok, hogy faliszőnyegként tengeti napjait, és csak lóg a nagyvilágba”.

Dr. úr, figyel rám egyáltalán? Most meg hova megy? Hogy lejárt az időnk? De hát csak most kezdtük. Persze ne is törődjön velem, nyugodtan lépjen át rajtam akárcsak a többiek. Felháborító, hát mi vagyok én, egy lábtörlő? Igen? Hogy mondhatja ezt, és mi az, hogy ezt már ezerszer megbeszéltük? Na de ilyet kérem, ez hallatlan. Többet ide se jövök!

 

Szerdi Bence:

Kakukk

Hajnalodott. Az ablakon át beszűrődő fény fokozatosan világította meg Roosevelt éjszakai árnyékba borult fényképét. Ezt mindig megnézem. Egyszerűen csodaszép, ahogy a rézkeret csillogni kezd, majd ahogy a fény átkúszik az üveglapra, és egyre több és több látszódik a fotóból. Persze ebben az is közrejátszik, hogy a virágmintás komód, amire tették épp velem szemben van, de egyébként tényleg nagyon szép látvány.

A dívány halkan nyüszített egyet unalmában. Még új darab, az éjszakákat nehezen bírja. Én is kiengedtem a madárkát, és vártam, hogy a szoba lassacskán megteljen álmos szemekkel tébláboló emberekkel. Először mindig a ház ura kel fel. Hozzászokott, hogy első ébresztésre ki kell ugrani az ágyból. Őt követte az asszony, akinek még nyitva sem volt a szeme, de már ütötte is a tojást a tűzhelyen. Nem láttam, csak hallottam, ahogy az serceg a serpenyőben. Pedig szívesen nézném minden reggel. Jó lenne a konyhában lenni, ott nem néznének rám mindig olyan morcosan.

Legalábbis a helyi kolléga folyton azt ketyegi nekem, hogy őrá milyen izgatottan, csillogó szemekkel néznek. Engem meg egyfolytában csak szidnak. Hol azért, mert többet mutatok, mint amit szeretnék, hol meg azért, mert kevesebbet. Az egyetlen, aki mindig mosolyogva nézett rám, az a kicsi Christie. Őt nagyon szeretem. Amikor a nővére és a mamája boltba megy, mindig egyedül marad otthon, csak én vigyázok rá. Lejön a nappaliba, az ablaknál lehúzza a vászonrolót, elé áll, majd táncolni kezd, és beszélget a babáival. Néha hozzám is szól pár szót, olykor megdicséri a számlapomat. Minden álma, hogy hollywoodi színésznő legyen. Sosem hagy ki egy pillanatot sem, amikor gyakorolhat. Kicsit irigylem is, hogy ilyen elszánt. Talán én is átkerülhetnék a konyhába, csak elszántabbnak kellene lennem.

Igaz, rosszabbul is járhatnék. Tegnap például a hálószobai vekker darabjaiban távozott a házból. Talán a garázsba vitték megjavítani. Szegényt minden reggel püfölik. Csak most nagyobbat sóztak rá a kelleténél. Legalábbis a lépcső melletti gardróbszekrény ezt pletykálja. Azt mondja, a fenti ágytól hallotta, de a zsámoly szerint egyszerűen csak elfáradt, és úgy döntött, tart egy kis szünetet. Én még sosem tartottam szünetet. Egy percig sem lustálkodtam. Pedig a kolléga a konyhában már nem egyszer pihent meg. Bezzeg őrá sóvárgó szemekkel néznek, és még kacaghat is a hűtővel a mágnessel kifüggesztett üzeneteken, amiket egymásnak hagynak a családtagok.

Nem, ez így nem mehet tovább. Én is a konyhában akarok lenni! Valahogy el kellene érnem, hogy áttegyenek. Talán ha csalódnának a kollégában. Esetleg, ha kicsit megsiettetném… De vajon hogyan? A nagymutatóm nem ér el odáig, nem tudom meglökni. Bár talán ha egy kis huzatot csinálnék, amikor az asszony vasárnap pitét süt, picit megdobhatnám az övét, aztán majd azt hiszik, hogy siet, és elromlott…

                                                         ***

Eljött a vasárnap, de hiába. Pedig szépen kivártam, amíg ebéd után a családfő leül a kanapéra, és a gyerekek leguggolnak köréje. Az asszony inkább a hintaszékbe ült, és kötögetni kezdett, amíg sült a pite. Régen ő is leült a gyerekek mellé, de az utóbbi hónapokban mindig inkább matat valamivel. Az uraság azelőtt mindig a gyerekkorából mesélt valami történetet. Apró csínytevésekről, téli ródlizásokról, vagy hogy hogyan bújócskázott a botanikus kertben a barátaival. Pár hónapja viszont mindig Franciaországról beszélt. Hogy hogyan ért partot a hajója, és mutogatta a fotókat, amit róla és a társairól készítettek. Mindig kinézett egy figurát, és elmesélte a történetét.

Gondoltam ez a megfelelő alkalom. Ilyenkor úgysem figyelnek rám, a pite majd úgyis illatozik, ha már megsült. Elkezdtem hát ide-oda mozgatni a fogaskerekeket, picit rángatni a mutatóimat, de semmi. Még a mellettem lévő páfrány leveleit sem sikerült megmozgatni. Egy jó darabig próbálkoztam kitartóan, de nem sikerült. Sőt, már majdnem elfelejtettem, hogy mindjárt ki kell engednem a madárkát...

Tényleg. A madárka! Hirtelen eszembe jutott, hogy mi lenne, ha nem csak kiengedném, de kicsit kireptetném őt, egyenesen a konyhába? Persze csak gyengéden, azért a kolléga számlapját nem akarom tönkretenni. Kimondottan szép az a római négyese. Csak a mutatóját kellene megdobni picit. De hogyan dobjam oda? Ha egyenesen lököm meg, akkor mellé megy, ha kicsit jobbra, akkor meg nekiesik az ajtófélfának. Viszont, ha picit lefelé dobnám, akkor talán a konyhapulton megpattanna, és amikor felfelé repül, éppen csak meglökné a nagymutatót. Igen, ez lesz az!

Nem volt idő gondolkodni, eljött a pillanat. Nyitottam az ajtócskákat, és puff. Egyetlen kakukkot szólt a madárka, és már repült is a konyhabútor felé. Az egész család rám nézett, majd a madárkát figyelte. Én meg szurkoltam neki, de úgy, hogy az összes mutatóm belerezgett. A madárka azonban hirtelen veszíteni kezdett a magasságából, és megpattant a bútor peremén, aztán hirtelen irányt váltott jobbra. Többet nem láttam, eltűnt a szemem elől, csak egy hatalmas csörömpölést hallottam. A rózsamintás tányérok pedig darabjaikban potyogtak le a padlóra.

 

Egy percig mindenki csúnya szemekkel nézett rám. A konyhai óra is. Biztos voltam benne, hogy még keresi a szavakat, de nem fog kedvesen ketyegni nekem. Az asszony ledobta a kötőtűt, és már rohant is a seprűért. Christie bánatosan nézett rám, az uraság pedig megindult felém. Megvizsgálta a rugót, amiről kilöktem a madárkát, és rosszallóan csóválta a fejét.

Leakasztott a falról, és megindult velem az ajtó felé. Közben megcsillant valami a komódon. Épp a rézkeret peremének egyik gödröcskéjébe esett a fény. Rooseveltet már nem láttam ebből a szögből. Pedig annyira szerettem volna! Bár, nem tudom, hogyan néztem volna rá. Remegett a másodpercmutatóm a szégyentől. Hagytam hát, hogy kivigyenek az ajtón, és bevigyenek a garázsba, ahol aztán csendben helyet foglaltam a kis piros hálószobai vekker mellett.

 

Zs. Nagy Izabella : 

Vasárnapok az oltáron

Puha, izzadt tenyere melegített. Szerettem azokat a napokat, amikor hideg, merev testemet érintette, lenyomatát otthagyta nyakamon. Ennél csak az volt élőbb érzés, ahogy a tekintetek rám szegeződtek: idős, tapasztalt pillantások, fiatal lánykák kíváncsiskodásai, érett kék férfiszemek. Van, aki válogatós: nekem csak az volt a fontos, hogy mind engem bámultak, áhítattal, kérdéssé kerekedett félszeg mustrálással.

Nem szerettem az ízét, savanyú szájának érintését. Nem szerettem ahogy puha, ocsmány, hazug ajkai megszentségtelenítenek. Mert a belőlük áradó ámítás, hogy ő a fontosabb, minden alkalommal elvezették a tekinteteket rólam. Mert a szó hangosabb a tettnél, én pedig csendben haldokoltam izzadt tenyere meleg szorításában. Rám kellett volna figyelniük! Én tartottam a világegyetem legszentebb ajándékának emlékezetét: az én testemben zubogott a vér. Az édes, megváltó vér! A vér, amitől ezek a tekintetek életre keltek, életre! Valódi, múlhatatlan gyönyörűséggel élő, értelemmel telt pillantásokká! Mert a titok nem az ő szájában volt, hanem az én testemben. De ő minden áldott alkalommal elmulasztotta a pillanatot, hogy a kék férfiszemek, a kíváncsi gyermek-kukkolások, az édes hölgytekintetek, a megfáradt, bölcs öregek vaksisága örökre ott maradjon csillogó felületemen! Hogy az arany fényén túl meglássák, megízleljék ők is az életet, ezt persze megtartotta magának!

Minden alkalommal eltávolodott tőlem, éreztem nyálát szájamon, majd a borzoló szellőt, s a hideg terítőt talpam alatt, s hogy ő már rég továbbmozdult; elviszi a tekinteteket rólam, így az üzenetem csendes vesztegléssé fárad; ő meg csak áhítatos zajjal kántál, kappanhangon. S én? Néma várakozássá merevedett taggal kikerülök a középpontból, a test melege elillan, csupán emlékké csappan a vér, a vágy, az érdeklődés. Porral belepett hideg kelyhem belehal.

 

 

 

 

 

Kodolányi János Egyetem

Kodolányi János Egyetem
Cím: 5900 Orosháza, Gyopárosi út 3/f.
Kodolányi János Egyetem
Cím: 1139 Budapest, Frangepán utca 50-56.
Telefon: (1) 238 9327

Kodolányi János Egyetem
Cím: 8000 Székesfehérvár, Fürdő utca 1.
Telefon: (22) 543-400
Impresszum | Szerzői jogok | Etikai kódex | Médiaajánlat