Szentivánéji álom a Vörösmarty Színházban

2022. május. 16. Kitekintő
Szentivánéji álom a Vörösmarty Színházban

„Holmi káprázattal csald elő” A Szentivánéji álom Shakespeare egyik korai, mégis klasszikusnak számító vígjátéka, amely főként Arany János zseniális – és az elsők között, 1864-ben elkészült – fordítása miatt lett olyan népszerű a magyar színpadokon.

A darab címe mintegy felmenti az írót a megokolások szigorúságának, az események logikájának hatalma alól; az egyik főtéma maga a szerelem rációellenessége. A szerelem mint az álmok és az őrület rokonterülete jelenik meg, az álom pedig meglazítja az erkölcsi érzéket is: álmában sok mindent megtesz az ember, amitől ébren az erkölcsi vagy gyakorlati megfontolások visszatartanák.

A Szentivánéji álomban Shakespeare rendkívül magabiztosan kezelte anyagát: három szintet jelenít meg, az emberfölötti, a (nemes)emberi és a (nemes)ember alatti világot. Az érzelmi zűrzavar a dráma legelején már adott, ezt végletekig fokozza, majd feloldja a természetfölötti szint: a tündérek világa Shakespeare-nél egyenlő a természet világával, a város ellentéteként elképzelt gyógyító erejű zöld erdővel. Az ifjú athéniak szintjén a darab erős erotikus töltetet hordoz, egy tébolyítóan erotikus tündérmese (ez Arany János klasszikus fordításában erősen tompult, viszont Nádasdy Ádám új fordítása sokkal szókimondóbb), míg a kézművesek földhözragadt előadásában, a Pyramus és Thisbe történetben szándékos színházi paródia jelenik meg.

A Szentivánéji álom maga a tökéletes vígjáték. Ennek ellenére Székesfehérváron 1945 óta csak háromszor mutatták be, 1986-ban, 1992-ben és 2004-ben (ez utóbbi sem klasszikus típusú előadás volt). Az eddigi székesfehérvári bemutatók egyike sem volt emlékezetes előadás, ezért is öröm azt mondani, hogy a jelenlegi, 2022-es bemutató a darab szakszerű bemutatása mellett újat is hoz a város színházába.

A rendezői koncepció (rendező: Horváth Csaba) felfejtéséhez a jelen ismertető elején található leírás ad támpontot: a díszlet és a jelmezek (az előbbi Kalászi Zoltán és Kiss Benedek Kristóf, az utóbbi Benedek Mari munkája) – talán szándékosan –, elszakadnak az eredeti athéni helyszíntől, az árkádiai régi világtól, a ruhák a férfiaknál öltönyös, a nőknél koktélruhás időtlen, jellegtelen viseletbe vonulnak vissza (erről később beszélünk, lesz szerepe), a tündérek világa színes ruhákkal és hatalmas, színes edzőcipőkkel véteti észre magát, míg a munkások kukás-narancssárga, fényvisszaverős overálban jelennek meg a színpadon. A díszletet az alumínium uralja: alumínium állványok és létrák, valamit rengeteg, változatos méretű alumínium szellőzőcső. Ezek a csövek rejtenek, védenek (sokszor beléjük is bújnak a színészek), de szexuális vicceket is el lehet velük játszani, sőt, agressziót is beléjük lehet csatornázni, amikor egymást alucsövekkel csépelik a szereplők. A padlásról hatalmas tükörezüstözött gömbök lógnak le, ezek nagyritkán akkor jelennek meg, amikor valami mágikus cselekedet történik a színpadon. A reneszánsz varázslatos, gyógyító erdeje egy sivár, nagyvárosi, indusztriális térré válik, ahol az elidegenedés, a magára hagyatottság, az ingerek nélküliség válik meghatározóvá, ahol álom helyett rémálom a létezés, ahol a fém csillogása helyettesíti a természet szépségét.

A rendezői koncepció másik eleme a színészek testének extrém használata, mondhatni, kínzása. A szereplők ugyanis a legváltozatosabb pózokban tekeregnek, lógnak, vonaglanak a színpadon, az alumínium díszleteken, sokszor percekig fejjel lefelé is. Mindez talán a tudatalatti rémálmokat, a bizonyosságait, hitét vesztett ember kínjait jeleníti meg, elég naturalisztikusan. A szokatlan mozgások miatt a színészek teste, lábai, karjai külön is részévé válnak az előadásnak, ami értelmezhető a pillanatnyi megőrülés jeleként: a testkép felbomlása, széttagolódása, az egész részekre hullása nagyon modern olvasatot kínál. A testek gyötrése és előnytelen helyzetekbe való kényszerítése, a lelki szenvedés fizikai, testi síkra vetített átélése mai eszközökkel járul hozzá a Shakespeare-darab jelentésrétegeihez, mégsem tolakodó, nem tereli el a figyelmet a színészről és szövegéről. A színészek még a legbonyolultabb tornamutatványok közben is szépen, érthetően beszélnek, nem túl összetett szerepeiket e nehezített pályán is jól játsszák.

Figyelmünket különösen a hat munkás ragadhatja meg: a darabbéli társadalom alját jelképező hat férfi valóban nem entellektüel, még csak nem is tipikus munkás: Egyed Attila Tetőfije visszafogott játékkal a tettei következményei miatt aggódó, arisztokraták (oligarchák) közé keveredő átlagembert mutatja be, Sághy Tamás Tompora harsány ugyan, de nem túljátszott, jól áll neki ez a szerep; Kricsár Kamill tökéletesen hozza a – neki amúgy testhezálló – szerepet: egy kissé retardált Sipákot/Thisbét, ahogy Kozáry Ferenc Vinklije/oroszlánja és Kelemen István Lavórja/falja is hozta a kötelezőt. Számomra Kuna Károly Kórásza/Holdfénye volt a legemlékezetesebb: a csekély szerepet is túl soknak érző, kisemberként szorongó karaktert Kuna döbbenetes hitelességgel játssza.

Az arisztokraták időtlen átlagemberekként vagy szerelmesekként jelennek meg a darabban, Sarádi Zsolt Théseusa/Oberonja kellő ellenszenvvel játssza az ellentmondást nem tűrő önkényurat, viszont Kiss Diána Magdolna erőtlennek tűnik, igazából meghódolt, erőszakkal nászba vitt amazonkirálynőként (Hippolyta) sem és elbűvölő tündérkirálynőként (Titánia) sem hiteles, idegenül mozog szerepeiben. A régi szépfiús szerepeiből kinőtt Keller János nagyon jól alakította a politikai vezetőnek végletekig behódoló, a vagyona miatt aggódó öregurat, tükröt tartva ezzel a ma Magyarországának is. Rovó Tamás Mustármag szótlan szerepében félmeztelen testét használja eszközként, míg kifejezetten különös Kerkay Rita Borsóvirága: hol ember, hol virág, hol robot, megfejthetetlen átváltozásokat mutat be.

Már a darab elején előrevetíti a végkifejletet a négy szerelmes testalkata: Lysander (Krisztik Csaba) az apró termetű szőke Hermia (Ladányi Júlia), Demetrius (Andrássy Máté) pedig a nyúlánk, barna hajú Heléna (Ballér Bianka Gréta) mellé passzol. A négy színész ugyan tökéletesen elmondja az előírt szöveget és megcsinálja a kötelező tornamutatványokat, számomra mégsem jött át sem a kezdeti szerelem igaz kémiája, sem a teljes kavarodás pánikja és szorongása – a szentivánéji szerelmes káprázat nem működik többé, valahol a semmiben lebeg a négy fiatal kalandja, rémálommá válik, mintha a szerelmesek végleg elszigetelődnének. Mintha a szerelem csak egy felesleges, irracionális érzés volna. Ladányi Júlia kicsit ötlettelenül hozza a szerepét, mellette a furcsa pózokba kényszerített magas Ballér Bianka Gréta esetlennek tűnik a tűsarkús-koktélruhás szerepben.

Az égi és a földi világ közt próbál kapcsolatot teremteni Molnár G. Nóra kicsit kihívó, kicsit sportos, ellenben nagyon izgága Pukkja, ám ez a kapcsolatteremtés nem sikerül – a földi szereplők és a tündéri lények között nem születik igazi kapcsolat. A lelkiség eltűnt, csak a testek közötti fizikai kapcsolatok maradtak. A káprázat, a propaganda erejével próbálunk előcsalni olyan dolgokat, érzéseket, amelyek már rég eltűntek. Ez újra visszavezet oda, hogy a reneszánsz-kor varázslatos, gyógyító erdeje, a városiak/földiek gondjait megoldó természetfeletti világ nem segíthet az elidegenedésen, a magára hagyatottságon, legjobb igyekezete ellenére is inkább csak tehetetlen: bár kudarcot nem vall, hiszen a szerelmesek Shakespeare elképzelése szerint végül összeházasodnak. A záróképben a földön fekvő férjeik felett varázsgömböket lengető három feleség látványa azonban mindent, csak nem a boldog szerelmi kapcsolatot idézi fel. Az előadás maga viszont élvezhető, szórakoztató, gondolatébresztő, összességében nagyonis Shakespeare-i jelenség.

Szele Bálint

 

Kodolányi János Egyetem

Kodolányi János Egyetem
Cím: 1139 Budapest, Frangepán utca 50-56.
Telefon: (1) 238 9327

Kodolányi János Egyetem
Cím: 8000 Székesfehérvár, Fürdő utca 1.
Telefon: (22) 543-400

Kodolányi János Egyetem
Cím: 5900 Orosháza, Gyopárosi út 3/f.
Impresszum | Szerzői jogok | Etikai kódex | Médiaajánlat