Szemők Mariann írása – kommunikáció szak, II. évf.
„Hol van az a csillag az égen”?
Nézz a szemembe, ha hozzád beszélek - azt tartjuk, a szem a lélek tükre, és neheztelünk, amikor a legjobb történeteink mesélése közben a hallgatóink nemhogy nem néznek a szemünkbe, hanem egyáltalán nem figyelnek ránk. Nem így történt N. Kovács Tímea a fény-város-kultúra témakörében tartott, érdekes szabadegyetemi előadásán.
A történeti változásokat hallva érdemes végiggondolni, hogy a városok, az utcák, a terek, az üzletek és intézmények pazar kivilágítása ellenére, vajon miért nem látjuk meg ma azt, ami a valódi fényét adhatná a társadalmunknak.
Modern, lüktető, gyorsan fejlődő városképet ismerhettünk meg a múlt század elejéről, amikor Budapesten nem csak az üzletek, vállalkozások hirdetései kerültek „reflektorfénybe”, hanem a háztartásokban is egyre elterjedtebbé váltak az elektromosság adta lehetőségek. A jó polgár éjszaka alszik - legalábbis korábban még így gondolkodtak. Ma nem tudjuk elképzelni, hogy éjszaka egy városban teljes sötétség legyen, a világítás és a fények használatával - a korabeli nézettel ellentétben -, ma már nem csak egymás, hanem az éjszaka meghódítására is törekszünk.
Sokan eljöttek a szabadegyetemi előadásra
N.Kovács Tímea részletes történeti visszatekintéséből megismerhettünk két jól elkülöníthető korszakot. Az első fényreklámot az Oktogonnál láthatták a budapestiek még a 20. század elején. A 20-30-as évek városi életét jellemző eleganciát, jókedvet és művészetet, az első neonfények megjelenése időszakát jellemző viszonyokat ma jobbára a korabeli sajtóból, például Miklós Andor sajtómágnáshoz köthető Az Est c. lapból szemlézhetjük. A századelőn Budapest előkelő helyet vívott ki magának a világvárosok között, s az éjszakai látványt képeslapokon keresztül is megismerhette a turisztikai célközönség. Nemzeti szimbólumaink mellett ekkor azokat a tereket, utcákat világították ki, amelyben a hazánkba látogatók hasonlóságot találhattak az otthon megszokottakkal, legyen az termék vagy szolgáltatás. A fények vonatkozásában az 1970-es évek időszakára a szürke szocializmus kifejezését használhatnánk, amikor a kapitalizmusellenesség, az álcsillogás, a külső kozmetikázás határozta meg a reklámok, a hirdetések jegyeit is.
Mintha nem változott volna semmi sem: eddig.
A társadalmat rá kell venni, hogy éjszaka is vásároljon – ez nem csak a századelőn, hanem ma is komoly feladatot ad a marketingeseknek. Ma szintén új életstílust akarnak ránk erőltetni, ma is látjuk a már akkor megfogalmazott irányt, amely a kelet természetes báját ötvözné a nyugat eleganciájával.
A villódzó neonfények áradatával akarnak elérni minket a fogyasztói társadalom haszonélvezői. A külsőségek kozmetikázása mára már olyan méreteket öltött, ami mellett szótlanul nem lehet elmenni. Kérdésként merül fel, hogy valóban azt kell meglátnunk, amit kivilágítanak, azt kell megvennünk, amit óriás molinókon hirdetnek. Az egyik legforgalmasabb budapesti csomópontban miért is arra kell figyelnünk, hogy „Az apród hatalmas”. Felháborodni szabad, értelmezni, cselekedni kötelező. Hatalmassá nagyították a környezetünkben azokat a dolgokat, amelyek valójában apróságok.
Európa „fényszennyezettségi” térképén kitűnnek a Benelux-államok, Anglia és Észak-Olaszország városai. E vonatkozásban Budapest nem tartozik a világ nagyjai közé.
Ha a többség az okos telefon bámulása helyett felemelné tekintetét, szándékát fejezné ki arra vonatkozóan, hogy közlendője van a társadalom felé, megláthatná a másik szeme fényét, amellyel, ha hiszünk benne, és teszünk érte, legalább lelki értelemben újravilágíthatnánk az országot, a várost, s benne a mindennapokat is. Talán sokaknak ismerős a szöveg és a dallam: „meghalni és szeretni még nem elég”.
