A troli-idős tanár
Dr. Sós Péter János, a Kodolányi János Egyetem kommunikáció és médiatudomány tanszékének mesteroktatója a közelmúltban hetven éves lett. Ennek apropóján készítettem interjút vele. Azt már eddig is tudtam róla, hogy jó humorú tanár, aki nagyon szereti a diákjait, de most már azt is tudom, hogy az első könyve egy szakácskönyv volt, nem tartja magát szexinek, és bátran megvicceli az embereket egy angol-magyar szótár kiadásban. Az egyetem rádióstúdiójában készített beszélgetést ezzel a kijelentéssel kezdte: „Büszkén mondhatom, troli lettem!”
Troli?!
Kevesen tudják, hogy a trolik számozása azért kezdődik hetvennel, mert az első troli járatokat Sztálin elvtárs hetvenedik szülinapján indították be. Ezért a budapesti trolik számozása hetvennel kezdődik. Most már én is troli vagyok.
Azért tekintsünk vissza arra az időszakára is, amikor még nem volt troli. Az újságírói időszakából mi a legkedvesebb emléke?
Az első munkahelyem a Magyar Hírek nevű lapnál volt, amit külföldre terjesztettek. Két dolog volt, ami csodálatos volt benne. Huszonvalahány éves srác voltam, ezzel a legfiatalabb a szerkesztőségben, így mindig engem zavartak el vidékre riportot készíteni egy fotós kollegámmal. Bejártuk az egész országot. Minden bort megittunk, minden kaját megettünk, minden lányt megismertünk. Később aztán ugyanígy bejárhattuk Európa nagy részét is. A legvicesebb az, hogy mindezért még fizetést is kaptam. A másik pedig az, hogy a lap nyugati irányultságát tekintve, megismerhettem a magyar kultúrának azt a részét, amelyet akkor nagyon tiltottak. Márai, Faludy... ők akkoriban tiltott gyümölcsök voltak. Személyesen megismertem őket, mulatoztunk New York-ban, Püski bácsinál a kiadósnál hokedlin ülve eszegettük a túrós rétest. Csodálatos embereket ismerhettem meg személyesen, és ami nagy szó volt, hogy tiltott könyveket is be tudtam hozni. Egy csodálatos, megismerő időszak volt ez az életemben.
Ezek után nem sokkal jött a vállalatigazgatás.
Egyszer csak megkerestek, és ott találtam magam az Akadémia Kiadó vezérigazgatói székében, amit éppen azelőtt vettek meg a hollandok. Akkor csináltuk meg azokat a nagyszerű dolgokat, amikből még ma is él a kiadó. Például megújítottuk a nagyszótárakat, mivel a régiek nagyon elavultak voltak. Hogy lehet szótárat csinálni? Lehet papírral, meg kézzel irogatni, de lehet az akkoriban szenzációnak számító számítógépes szótárszerkesztő rendszeren. Egy baj volt ezzel, hogy az alapanyagot be kellett gépelni. Ember nem volt Magyarországon, aki ezt vállalta volna, úgyhogy elküldtük a szótárakat Indiába, ahol szorgalmas indiai emberek – akik életükben még egy hosszú „ű”-t nem láttak – olyan pontosan digitalizálták be a szótárat, hogy 99,9%-os pontossággal sikerült megcsinálniuk. Tehát beindítottunk egy szótárkészítő műhelyt, ahova fiatalok is beirkáltak nagyon jópofa dolgokat. Mi is elkövettünk nagy csintalanságokat. Tudni kell, hogy minden szótárkészítőnek van vízjele, többnyire szándékosan betett hibák. Ez azért van, hogyha illegálisan lemásolják, akkor rá lehessen ismerni, hogy ez a miénk volt. Az angol-magyar szótárakban az angol után mindig ott van a kiejtés. Mi szépen beírtuk, hogy Manchester ejtsd Liverpool, és Liverpool ejtsd Manchester. Az első kiadásokban ez még megtalálható.
És jött a PR területe..
Az egyik jónevű PR ügynökség vezetője megkeresett, és akkor igazán beszippantott a sötét oldal. Korábban, újságíró időszakom után pr-eztem a Burson-Marsteller-nél, tehát volt már gyakorlatom. Az is egy nagyszerű időszak volt. Akkor még nem nagyon tudtam, mi az a PR. Ilyen „learning by doing” alapon csináltam, megint csak nagyon kellemes fizetésért. Angolul kellett dolgoznom, de nem nagyon tudtam akkor még angolul, mindenesetre úgy csináltam mintha tudnék. Főleg leveleznem kellett. Hogy kell levelezni annak, aki nem nagyon tud angolul? Előveszi a partner leveleit, megnézi az ő szófordulataikat és visszaküldi nekik, mert az biztos jó. Szépen így lépésről lépésre megtanultam angolul, azóta is tartok angolul előadásokat, kurzusokat, és ez az egyetlen nyelv, amit gyakorlatilag alig tanultam. Mivel diákkoromban, hosszú, loboncos hajjal beatzenéltem, valójában az első angol tanárom John Lennon volt.
Elkezdett tanárként dolgozni..
Egy Skull nevű magániskolában kezdtem PR-t tanítani, majd megkeresett szegény, azóta elhunyt Kazal János barátom, aki itt tanított a Kodolányin. Kézen fogott és elcipelt Győrffy Miklóshoz, az akkori tanszékvezetőhöz, hogy itt van ez a fickó, képes lenne tanítani, meg dumálni is tud, és akkor felvettek. Azóta gyakorlatilag egyfolytában kodolányis vagyok, az éveket már nem is számolom, de sok.
Nagyon szeret tanítani...
Nagyon. Ne vegye szentimentálisnak, de én vagyok az a madár, aki szereti a hallgatóit. Szeretek tanítani, biztos van bennem valamennyi exhibicionizmus, amit kiélhetek az órán, mert ugrálok, jövök-megyek, mutogatok... A lényeg viszont, hogy ezeket az embereket, akik az óráimon ülnek, ezeket tényleg meg tudom szeretni, és ez nagyon jó. Ezért is tartom velük aztán később a kapcsolatot.
Mi a legnagyobb sikerélménye a tanításban?
Nincsenek nekem ilyen „leg”-jeim. Van, amikor egy frissen diplomázott diáklány a nyakamba borul és egy kis cédulát ad, amin az áll, hogy a „legkedvesebb tanár”-nak. Ezek mindig nagyon jól esnek. Van egy weblap a Markmyprofessor, ahol ötös vagyok. Jó persze tartozunk az igazságnak annyival, hogy még senki nem töltötte ki a szexi rovatot.
A pályafutása során könyveket is írt..
Az első könyvem hatalmas siker volt: egy szakácskönyv. Utána persze írtam tudományos témában is. Kevesen tudják rólam, hogy évtizedekig kutattam a nyugatra emigrált magyarságot. Ebből írtam a szakdolgozatom, a doktorim is, és aztán egy könyvet. Az 1956-os menekültek táboréletéről. Tehát onnantól kezdve, hogy nagy nehezen kijutottak a határon, egészen odáig, hogy valahova el tudtak jutni, és egy új életet kezdtek. Ez borzalmas dolog volt. Ilyenek, hogy ötszáz magyart eladtak rabszolgának, meg a világ legnagyobb éhségsztrájkja tört ki a magyarok között... Rémes történetek. Hihetetlen, hogy mik voltak. Ezt a Gondolat Kiadó adta ki kétszer egymás után. A PR témájú könyvem pedig úgy született – nagyon pirulva, de bevallom –, hogy nem tudtam a diákjaimnak jó szakirodalmat ajánlani. Egyszerűen nem volt jó PR könyv. Vagy nagyon régiek voltak, vagy pedig olvashatatlan, megtanulhatatlan elméleti maszlagok, amelyektől a hallgatók gyűlöltek engem is, meg a könyveket is. Mit tudtam csinálni? Amúgy is írtam az órai diáimat, és aztán gondoltam, hogy mellé írom a tapasztalataimat is, és lesz belőle egy könyv. Ennek lett egy felújítása is, mert az utóbbi öt évben különösen gyorsan megváltozott a világ. Minden elavult volt már a könyvben, úgyhogy nekiálltam újraírni. Ez lett a #mindennapipr, amit a hallgatóim most is nagy szeretettel forgatnak. Ez már több egyetemen is tananyag. Tulajdonképpen a modern PR elemeit – amit én itt leírtam –, nincs olyan könyv jelen pillanatban a piacon, ami tartalmazná.
Jelenleg dolgozik új könyvön?
Egy rettenetes kutatásban vagyok, de még nem tudom, hogy könyv születik-e belőle. Az álhírek, hoaxok és egyebek társadalmi hatásait vizsgálom. Az emberek egész egyszerűen nem tudják megkülönböztetni az álhírt az igazitól, nem tudnak mit kezdeni vele, ezért politikai, meg ízlésbeli szimpátiák alapján összetömörülnek, és kialakul az egyik oldal, kialakul a másik oldal. Az egyik oldal nem olvassa a másik híreit, a másik oldal nem olvassa az egyik híreit. A dolog vége az, hogy a társadalom kettészakad, de nem kicsit, hanem nagyon. Utána pedig esély sincs arra, hogy megértsék egymást. Nincs ember, aki ennek a jövőjét most meg tudná mondani, de ez eléggé tragikus. Tulajdonképpen ez az információs korszaknak egy nagyon súlyos válsága, vagy akár a vége.
Szöveg: Vendrey Márta
Fotó: Virágh Ildikó
