Shakespeare a fehérvári sajtóban

2013. július. 28. Tudomány

Dr. Szele Bálint

Shakespeare-tragédiák a sajtó tükrében Székesfehérvárott [1]

Bevezetés

Jelen tanulmány egy sokkal nagyobb lélegzetű monográfiából tartalmaz részleteket. 

 

2007 és 2008 folyamán a székesfehérvári színház történetét kutattam; kutatásaim eredményét Shakespeare-bemutatók Székesfehérvárott címmel rendeztem kéziratba. A monográfia kétszáz év Shakespeare-bemutatóit dolgozza fel 1813-tól 2007-ig levéltári adatok, múzeumi gyűjtemények, színlaptárak és másodlagos források alapján. A kutatások során az OSZK Színháztörténeti Tárában, a Vörösmarty Mihály Megyei Könyvtárban, a Szent István Király Múzeumban és az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetben megtalálható dokumentumokat vettem alapul. A XIX. századi adatokat színlapok, plakátok, másodlagos irodalmi művek felhasználásával állítottam össze, az 1962 utáni előadások esetén az OSZMI adattárát, 1962 és 1982 között a Vörösmarty Színház műsorfüzeteit, 1982-től napjainkig pedig a székesfehérvári napi- és hetilapokat (Fejér Megyei Hírlap, Maraton) használtam fel.

 

A hatalmas adattömegből Shakespeare tragédiáin, ezen belül is a Hamlet, a Rómeó és Júlia, valamint a Lear király előadásain keresztül próbálom meg bemutatni a székesfehérvári előadások körülményeit és fogadtatását, ízelítőt adva a székesfehérvári színházi élet recepciójából és az előadások utóéletéből. Ezek az előadások már csak emlékeikben léteznek, rekonstrukciójuk szükségképen hiányos, de a megmaradt romokból is felidézhető a Fehérvárra eljutott előadások története. A Shakespeare-tragédiák bemutatóinak összefoglaló adatait az 1. táblázat tartalmazza.

1. táblázat. Tragédia-előadások Székesfehérvárott

Darab címe

1814-1960

1962-2007

Összesen

Hamlet

18

4

22

Rómeó és Júlia

12

4

16

Lear király

9

3

12

Othello

10

2

12

Macbeth

2

2

4

Coriolanus

2

2

Antonius és Cleopatra

1

1

2

Julius Caesar

1

1

 

Vizsgálatom tárgya a három – 1962 és 2007 között legtöbbet játszott – Shakespeare-tragédia. A történet 1964-ben, a Shakespeare-centenárium évében kezdődik. Ahogy a Vörösmarty Színház akkori műsorfüzete is megírta, „nem lehet a világnak olyan színháza, amely ebben az évben nem mutat be Shakespeare-darabot.”

 

Hamlet [1]

 

A székesfehérvári színház részéről stílusos választás volt az 1964-es évre a Szegedi Nemzeti Színház Hamletje. Téri Árpád rendezése a darab gondolati gazdagságát hangsúlyozta, valamelyest visszatartva az érzelmi-indulati mozzanatokat – jól pergő, jól hangsúlyozott előadás volt, amelynek egyik fő nevezetességévé vált az önálló jelenetté avatott nagymonológ, amely a kritikusok szerint a darab csúcspontjává vált. Kárpáthy Zoltán Hamletje elsősorban az alak gondolati gazdagságát és gyötrődését hangsúlyozta, nem a benne dúló érzelmek kuszaságát próbálta megjeleníteni. [2] Hamlet tehát az ész és a szenvedély belső csatáját vitte színre, egy olyan karakterben, aki a szenvedély ellen harcol a szellem tisztaságáért. [3] Hamlet gondolkodása mindig közösségi az önző világban is, ez különbözteti meg a többiektől, és ez a gondolat a teljes előadáson végigvonul, ami egységes keretet ad az előadásnak.

Claudius és a társadalom konfliktusa ebben a produkcióban magától értetődő volt, [4] elsősorban a trónbitorló jellemzésének hiányai miatt. Katona András Claudiusából a színész alkatából fakadóan hiányoztak a gonoszság és a ravaszság színei [5] – ő inkább a politikust játszotta, a minden hájjal megkent uralkodót. A kritikusok elismeréssel említették Pagonyi Nándor kitűnő Poloniusát, Várady Szabolcs rokonszenves, egyszerű Horatióját, Koltay János jól sikerült szellemét és színészét, valamint Mentes József és Kovács János remekbe szabott sírásóit. Külön kiemelték Földi Teri Opheliáját, aki tartózkodásával és forró bensőségességével egységes és emlékezetes alakítást nyújtott: halk, szerény, egyszerű és egységes hősnője igazi modern figuraként jelent meg a színpadon. A kritikusok közül egyedül Varga Ákos ütött meg kritikusabb hangot: szerinte a rendező félreértelmezte Hamlet alakját, a királyfi „külsődlegesen, patetikusan megformált alakká” vált az előadásban; [6] megformálója „képtelen megérteni szerepe lényegét.” Külön hozzátette még, hogy „a rendező hadarással rövidíttet”. Kritikája azonban annyira ellentétes az összes többi elemzéssel, hogy kijelentéseit fenntartással kell kezelnünk.

 

Az 1970-es bemutató nem keltett különösebb feltűnést; a Fejér Megyei Hírlap mindösszesen 3 sorban és egy képben emlékezett meg a darabról 1970. november 10-én. Az előadás nem volt problémamentes, hiszen 1970 elején a bemutató után több színész is megbetegedett, ezért a következő évad elején újra műsorra tűzték, mert a rendező elképzelése még nem érhetett be az előadások alatt; emiatt a két bemutatót elemzésünk során egységesen kezeljük (bár apróbb változások voltak a szereposztásban). A Pethes György rendezésében bemutatott darab címszereplője, Végvári Tamás „szinte utcai mozdulatokat, hétköznapi gesztusokat hoz a színpadra” – írták róla, [7] – de adós marad a királyfi egyéniségének szuggesztivitásával, alkotó intelligenciájával. [8] Az bizonyos, hogy nem hangerővel, hanem mozgással, gesztussal, egész testével-lényével válik hatalmas, kétségbeesett kiáltássá Hamlet mondanivalója; ez a Hamlet egy „fiatal gyerekember, akire ráomlott a világ, akit erőszakkal felnőtté érlelt az élet”, és akiért végig aggódni kell. Az előadás végkicsengése is az: kár Hamlet fiatal életéért. [9] A főhős „komplexusai és kételyei szövevényébe vesző modern Hamlet” [10] – már csak ezért is különösen nehéz feladat az anyjához való viszonyát, a vonzás és taszítás közt vergődő viszonyt jól megjeleníteni. Ez Végvárinak sikerült, köszönhetően az anyját játszó Majczen Máriának, aki szenvedélyes játéka során egyszerre tudott Claudius felesége és Hamlet anyja lenni. (Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a Magyar Nemzet kritikusa szerint teljesítménye – „naivába oltott királyné” – csak egy paródiában lenne elfogadható. [11] Ezt a megállapítást a többi elemzés nem támasztja alá.) A kritikusok szerint Tánczos Tibor Claudiusa „nem enged minket megfeledkezni a benne dúló aljas indulatokról”, „nem ravaszul erőteljes”, hanem inkább nyers ösztöneinek kiszolgáltatott király. Perlaki István Horatiójából melegség árad, férfias és rokonszenves, Horváth Sándor pedig tragikomikus Polonius, akiből végig álszent nyájasság árad, és aki fokozatosan döbben rá udvaronci szerepére. Győry Franciska „vonzó báj és bensőséges poézis”, ő egy minden külsőségtől tartózkodó Ophelia (az előadás első változatában); később a visszafogottabb alakítást nyújtó Dobos Ildikó vette át a szerepet. Az előadás „egyetlen hatalmas ívbe foglalja a maradi korral szembekerülő felvilágosult hős tragédiáját, annak az embernek a konfliktusát, aki az apján esett sérelmet nemcsak alkati adottságai, hanem mást parancsoló világszemlélete miatt is habozik megbosszulni” – írta a Magyar Nemzet kritikusa. [12] Ehhez Koncz István tett hozzá annyit, hogy az előadás során voltak „kisebb botlások, művészileg veszélyes jelenetek: valóban vívni kell, valóban földre zuhanni, sírt ásni, koponyát kidobni, sírban birkózni stb.” A kritikus szerint ezeket a naturális előadásmódot igénylő jeleneteket a veszprémi társulatnak – a vívójelenetek kivételével – nem sikerült tökéletesen megvalósítani. [13]

 

A következő Hamlet-bemutatóig 14 évet kellett várni (ha nem számítjuk Kozák András és a Kaláka együttes 1979. május 9-i rendhagyó Hamlet-átdolgozását, amelyben az egyedül játszó hős cselekedeteire környezete zenében válaszol). [14] Az 1984-es bemutató viszont a legendás kaposvári Hamlet volt, amely a kiváló színészi alakítások mellett többek között Eörsi István Arany János szövegét kiigazító átdolgozásai miatt is híressé vált. Eörsi bele mert vágni a klasszikus fordítók művének kiigazításába, ami miatt sok bírálat érte (elég, ha az Élet és Irodalomban zajló vitát említjük [15]). Azonban kitartott amellett, hogy a régi, elavult fordításokat újakkal kell helyettesíteni: „minden mű, a legzseniálisabb is, a saját kora gyümölcse.” Időről-időre újra kell értelmezni, „a színésznek és a nézőnek egyaránt esélyt kell adni arra, […] hogy a darabok ős-eredeti modernségét élvezhessék” – írta [16] – „minden nagy színmű modern volt születésekor, és lényegében őrzi is ezt a modernségét. A kicsinyes hűség oltárán nem áldozhatjuk fel ezt” – tette hozzá egy interjúban 2005-ben. [17] A darab bemutatója 1983. december 16-án volt, Székesfehérváron így már egy kész, kiforrott Hamletet láthatott a közönség. A kaposvári Hamlet egy „mélységesen hús-vér jelenség, egyszerre pesszimista és élnivágyó fiatal, élveteg playboy és jobbító eszmékkel teli örök kamasz, aki a maga szellemi ér érzelmi zűrzavarának korlátai közepett is ráeszmél a valós, a hatalom köreiből előburjánzó fenyegetettségre. E romlatlanságból a tébolyba merülő, mégis mindvégig közösségi céloktól ihletett hőst Máté Gábor állította elénk egy villódzóan sokszínű alakítás révén” – írta a Zalai Hírlap T.A. nevű kritikusa. [18] Ez a Hamlet nem 16. századi királyfiként, hanem 16. századbeli emberként viselkedik – írta róla Sándor Iván. [19] Mások szerint ez a Hamlet tespedt, önmegvető, túl naiv karakter. De látnunk kell: a darabban színpadra állított helsingőri világ elkeni a konfliktusokat, ezért amikor a szellem a nyílt bosszú igényével mintegy kényszerpályára löki Hamletet, ő nem tud ennek megfelelni. A korábbi nemzedékek által elkövetett hibákat a szellem Hamlettel és az ő nemzedékével szeretné „helyretolatni” – „ebből a rettenetből táplálkozik Ascher előadása: ezt éli meg Máté zseniális Hamletje”. [20]

Jordán Tamás cinikus, negédes, fölényesen vállonveregető Claudiusa elegánsan uralkodik, könnyedén, intelligensen intézi az államügyeket – „nemcsak a veszélyekkel szemben közömbös, de nem is látszik nagyon élvezni a hatalmat” – írta Zappe László, [21] aki arra is rámutatott, hogy a Hamlet és Claudius egyénisége által meghatározott drámai térben esetlegesen lézengenek a legjobban megformált alakok is. A mellékfigurák és a főszereplők között itt is – mint annyi vidéki színházban – „művészi szakadék tátong” – írta Nánay István is. [22] Ennek némileg ellentmond a kritikusok véleménye – bár tudjuk, hogy ma már nem vagyunk abban a helyzetben, hogy eldöntsük, kinek volt igaza –, akik részletesen elemezték a többi karakter játékát is: Básti Juli Opheliáját, aki fehér szűztiniből egyszerre lett szexuálpatologikus őrjöngő, ami Sándor Iván szerint „nehezen eljátszható” [23]; Koltai Róbert kidolgozott, lojalitásában rettegő Poloniusát, akinek a kedvéért még a Rajnáld-jelenetet is meghagyták az előadásban, hiszen innen érthető meg az ő főszereplővé előlépő főkamarásának figurája; Lázár Kati neurotikus-elfojtó Gertrúdját; Spindler Béla kiváló Rosenkrantzát; sőt Kátay Endre Fortinbrasát is, aki Mátyás Győző szerint egyenesen főszereplő a darabban, akinek jelenete az előadás csúcsa – a kritikus erről egész cikket írt. [24] Az elemzők kitűnőnek ítélték a színészek bohócjelenetét és a sírásó házaspár kettősét is. Ebben az előadásban – írták az elemzők – még a két gyakran elrontott jelenet, az „egérfogó” és a párviadal is kiválóan sikerült.

Koltai Tamás elítélően szólt a Kaposvári Hamletről: „jellegtelen színpadképről” beszélt és elmarasztalta az előadás vizuális-értelmezési kontextusát, „a vizuális matéria hiányát” [25] – állításait azonban nem minden esetben támasztotta kellőképpen alá. Nánay István kritikája szerint ugyanis „Ascher rendezése egyszerre intellektuális és teátrális. Az üres színpadot világosszürke alapszőnyeg fedi, és jobbról-balról ugyanilyen színű kárpitok szegélyezik. […] A hátteret két függöny zárja le, egy az oldalfüggönyök anyagából, s mögötte egy vasból készült. […] A tér puhaságot, bizonytalanságot, kismerhetetlenséget, képlékenységet érzékeltet; nincs benne egyetlen eligazodást segítő fix pont, nem lehet tudni, hol vannak s vannak-e a teret lezáró falak, kik állnak és hallgatóznak, figyelnek a kárpitok mögött; szinte a függönyökből lépnek elő az udvar emberei. […] a középszerűség uralmának színterét és nélkülözhetetlen alkotóelemeit jelenti.” [26]

„A részek jobbak, mint az egész” – írta a darabról a már idézett Koltai Tamás. Mi most mégis Vértes J. Andornak hiszünk, aki a székesfehérvári színházban látta a bemutatót, és röviden így foglalta össze a véleményét: ez az előadás végre nem átértelmez, hanem értelmez. Élvezhetősége vetekszik a olvasás örömével. [27] Kell ennél nagyobb dicséret?

Az utolsó székesfehérvári Hamlet-előadást 1995. február 7-én láthatta a közönség (utána február 7. és 14. között folyamatosan játszották a darabot). Erről az előadásról később Tóth Ákos igen elmarasztaló kritikát közölt a Magyar Narancsban: „Vándorfi László színidirektornak, az előadás rendezőjének, valószínűleg a leghalványabb fogalma sem volt arról, mit is akar tulajdonképpen csinálni, s azt gyanítom, nem volt más szándéka a Hamlettel, minthogy megrendezze, s ezzel visszautasítsa azt a „közönségcentrikus” kritikát, amely színházát nap mint nap éri […].” [28]


1. ábra. Az 1995-ös Hamlet színlapja

Péntek Imre, a székesfehérvári kritikus is sommás ítéletet alkotott: „Vándorfi László rendezése, interpretálása nem túl meggyőző, az előadás pedig a tisztes bukás szélén imbolyog” – írta, [29] hozzátéve, hogy alkalmatlan és stílustalan a díszlet, a bemutató pedig nem több, mint „kötelező olvasmány szintjére leegyszerűsödött, illusztratív előadás”. Az elemzők egybehangzóan elmarasztalták Soltis Lajos pojácás és egysíkú Claudiusát, viszont többen is megemlítették, hogy a Hamletet alakító Rancsó Dezső képes lenne másra, többre is, hogy hitelesen bátor és elmélyült alakítása az előadás legjobb teljesítménye volt. Elismeréssel szóltak Varga Szilvia Opheliájáról és Kézdy György Poloniusáról is. „Kézdy hol mozgatta, hol illusztrálta a tragédiát a dottorés, felszínesen tudálékoskodó, ripők figurával” – írta Kilián László, [30] aki még hozzátette: reméljük, hogy „Rancsó Dezső és Kézdy György e szárnyalásához a kisebb-nagyobb szükséges úttal közeledni sikerül másoknak is.” [31] A többi néma csend… A Székesfehérvári közönség pedig immár 14 éve várja Hamlet visszatérését.

 

Rómeó és Júlia

 

A következő előadás a Rómeó és Júlia, amely főleg a „rendszerváltás” után lett népszerű darab: négy bemutatója volt húsz év alatt, ebből három 1990 és 1996 között. [32] Az 1977-es előadás a győri Kisfaludy Színház produkciója volt (részletes adatait lásd a kronológiában). A kritika kiemelte, hogy nagyon fiatal előadásról van szó; [33] a fiatal színészek sok-sok gyakorlás és próba után jutottak el a végleges előadásig. A kritikák dicsérték a jelmezeket és a fából készült, egyszerűséget sugárzó díszleteket is: „hatalmas méretű kopár fadobozai remekül szolgálták az előadás célját”. [34]

Rupnik Károly Rómeójának felrótták érthetetlen gyorsaságát és tagolatlanságát. Erre a színész a következő magyarázatot adta: „óriási adag líraiságot, őrjöngést hordozok magamban […] szeretem a szerep naiv gyerekségét, aztán az ívét, ahogy Rómeó felnőtté válik”. [35] Jancsó Sarolta Júliája a drámai effektusokkal maradt adós (ha ez baj, hiszen az újabb értelmezések éppen Júlia természetességét hangsúlyozzák), de az erkély-jelenetben jó volt. A megfelelő szerepértelmezésről tanúskodik Jancsó kijelentése, miszerint „Júlia az érettebb, tehát anyáskodik Rómeó felett”. [36] Kiváló volt Meszléry Judit kissé dévaj, de érzékeny dajkája; nagyon jó volt Uri István Mercutiója. [37] A kritikusok dicsérték Mester János Lőrinc barátját is. Mester egy interjúban elmondta, hogy „én nem a papot, hanem az embert, a humanistát szeretném ábrázolni” [38] – ez lehetett sikere titka. „Benvolio az, akinek rálátása van a történetre, kicsit kívülálló, talán félénkebb, mint a többiek, de mégis ő az, aki mindent túlél” – mondta az őt játszó Vas-Zoltán Iván, megvilágítva a figura értelmezését. [39] A kritikák végkövetkeztetése az volt, hogy megvolt Rómeó fiatalsága, Júlia ártatlansága, de „rejtve hagyta a rendezés az alakok belső szépségét, gazdagságát, mert félhangsúlyt kapott csupán a két fiatal szerelmének és különösen tragédiájának fejlődése”. [40] A székesfehérvári bemutató a helyi kritikus szerint „hamis romantikától mentes, puritán előadás” volt. [41]

 
   


A kilencvenes évek eső fele a Rómeó és Júlia országos népszerűségét hozta. Hat év alatt három különböző előadás jutott el Székesfehérvárra – bár a sort nyitó 1990-es előadás nem a kőszínházban volt (hanem először a Tóparti Gimnáziumban), jelentősége vitathatatlan. A színpad, díszletek, jelmezek és világítás nélküli Szegedi Független Színpad előadása abszolút rendhagyó volt. A Fejér Megyei Hírlap tudósítása szerint Szegedi Nemzeti Színháztól megvált fiatal színészek súlyos pénzek nélkül is színvonalas produkciókat szeretnének létrehozni – és ez sikerült is nekik.

2. ábra. A Rómeó és Júlia 1990-es előadásának plakátja

A jég hátán is színházat teremtő Ruszt József és társulata – földönfutó színészek, aki sérelmeik miatt otthagyták az anyaszínházukat [42] – ötletteli játékkal, alázattal, odaadással tette a dolgát, a hallatlanul szuggesztív színészi alakítások [43] elemi hatást váltottak ki a közönségből, a „nagyérdemű vette a lapot.” Pofizmus – amatőr körülmények között – írta a Dél-Magyarország kritikusa. [44] „Érzékeny, szívhez szóló előadás”, „bájos”, „derű lengi át az előadást” – néhány idézet MGP kritikájából. [45] Valóban: a kurta, de száguldó (egy és háromnegyed órás) előadásban kamaszi báj van. „Csupa klasszicizálatlan friss gesztus, csupa diákos játékosság, csupa közvetlen átmenet a civil személyiség és a szerep között.” [46] Az előadás tele volt ötletes megoldásokkal. Gyógyfüvet gyűjt a Lőrinc barátot játszó Kalocsay Miklós a kopár padlón: tenyerének hajlatával óvja-félti a láthatatlan töveket. Bagó Bertalan mint Rómeó hason fekszik, könyökére támasztott fejjel, hogy az erkélyjelenetben alacsonyabbra kerüljön a mellette álló Júliánál – csak két példa. Az előadás puritánsága teszi lehetővé a tér és az idő költői sűrítését is. Pl. Júlia a kriptában eszmélhet, anélkül, hogy a közben játszódó jelenet alatt elmozdították volna. A kritikákban szó esik Ruszt zseniális szöveghúzásáról is, amellyel fiatalosabbá, pergővé tette a darabot. A színészek közül az elemzők senkit sem emelnek ki – mindenki elsősorban a csapatmunkát hangsúlyozza –, mi azonban tehetünk pár megjegyzést. Bagó mulatságos Rómeó, gyermeteg hit, naiv bizakodás, ártatlanság jellemzi. Lőrinc barát a szerep minden addigi megformálójánál jobban tetszett Molnár Gál Péternek – nem kis elismerés ez sem. [47] „E játék oly egyszerű, egyértelmű és magától értetődő, hogy az üres térben nyilvánvaló valósággá válik az erkély és a nászi ágy, a robbanásig sűrűsödő, még mozdulatlan mediterrán forróság és a sötét, hideg családi kripta. Egyértelmű, ami bekövetkezik” – összegezett Bérczes László. [48]

Az 1993-as előadásról alig maradt fenn kritika. Az előadás jó, de nem kiemelkedő produkciónak tűnik a meglévő adatok alapján. Koltai Tamás kiemelte Khell Zsolt forgó díszletét, amely hol lépcsős piazzát, hol Capuleték házát, hol az erkélyes homlokzatot, hol Lőrinc barát celláját mutatja. Lukáts Andor rendező értelmezésében a szenvedélyek visznek a tragédiába. Gyűlölet, ellenségeskedés, virtus és bosszú – a nagy reneszánsz bűnök együtt élnek a nagy reneszánsz erényekkel. Szakács Tibor Rómeója felfokozott szertelenségű, gyorsan pergő szavú (és éltű) ifjú, akitől hihető a hirtelen jött érzelmi váltás és ugyanígy az őszinte elragadtatás. [49] Megformálásában úgy tűnik, az az értelmezés kap hangsúlyt, mely szerint a Júlia iránt érzett szerelmét is csak a korai tragédia menti meg érzelmei lehűlésétől – írta egy elemző. [50] „Nagyon jó volt Magyar Attila Mercutiója – exhibicionista, tréfából látványos magánszámot kreáló mókamester. Molnár Piroska dajkája fenomenális paraszt-donna, pompázatos kacagótechnikával. […] Kissé elhalványulnak a szerelmesek. Börcsök Enikő és Szakács Tibor hitelesek, különösen a dacos lázadásban, de épp az hiányzik, hogy kiváljanak a freskó-háttérből, és közénk lépjenek, megőrizzék az arcukat, az értünk viselt halálukat.” [51] Emellett kiemelhetjük még Molnár Piroska, magyar Attila és Hunyadkürti György alakítását.

1996-ban a frissen alakult Kor Társulat mutatta be a maga Rómeó és Júliáját félig amatőr szereplőkkel. A bemutató április 23-án volt Pesten. „A darabhoz belső késztetés vezetett el minket, a próbákat márciusban kezdtük el, mondhatom, „társadalmi munkában” dolgoztunk végig, aztán kilenc előadáshoz sikerült pénzt szereznünk”. [52] A dátumok tanúsága szerint a darabnak az egyik főpróbája lehetett Székesfehérváron, talán ezért is maradt teljesen visszhangtalan az előadás. Alapvetően életszagú, pergő előadás volt, amelytől távol állt a pátosz, és a rendező is kiváló munkát végzett: „gyerekes módon [… a közönség soraiban] azt reméltük, hogy a tragikus vég nem jön el”. [53] A nem hagyományos előadás a XX. században játszatta a drámát. Az előadásról sajnos a szereplők listáján kívül szinte semmit sem tudunk; az egyetlen tény, amelyre többen felfigyeltek, az volt, hogy Júliát egy 20 éves fiatal és rutintalan színésznő játszotta.

 

Lear király

 

A Lear királyt – sokak szerint Shakespeare legpesszimistább darabját – a székesfehérváriak háromszor láthatták 1962 óta. [54] A Pécsi Nemzeti Színház Lear-bemutatójáról 1965-ben a Fejér Megyei Hírlap csak rövid fényképes hírben emlékezett meg. Az elemzésekből úgy tűnik, az előadás vegyes képet hagyott a nézőkben; talán megért volna egy behatóbb elemzést a székesfehérvári előadás is. Demeter Imre kritikája megemlíti, hogy a pécsiek előadása „nem utánoz, hanem tanul Brok legendás 1962-es változata után is”, [55] ami mindenképpen a rendező érdeme. Mások is elismerően szóltak a rendező koncepciójáról: „egy rendező szempontjából a dráma háromféle idővel rendelkezik: amikor a mű játszódik, amikor az író írta, és amikor a művet játsszák. Dobai Vilmos rendezése ezeket az időket váltakozó hangsúllyal kezeli, s ez leghatározottabban a mostani bemutatón vehető észre: számára a korszerűség a drámának az adott korban való elhelyezkedésével kezdődik. Ez a gondolati törekvés nagyjából egységesen vonul végig az egész előadáson.” [56] A látvány is ehhez kapcsolódott: Vata Emil egyszerű, tömör, ezüst és fekete díszlete szoros egységet mutatott a rendező elgondolásaival. Az előadás másfelől tele volt művészi kidolgozatlanságokkal, teátrális megoldásokkal, a látványra való fölösleges törekvéssel, sokszor modoros, színpadias gesztusokkal.

Bánffy György Learje „követi a mű és a szerep gondolati pályáját, alkatának előnyeit jól használja fel Lear ábrázolásában: eléggé energikus, eléggé bölcs tud lenni, a filozofikus jelenetekben kitűnően érvényesül szép szövegmondása, s különösen jó a lelki katarzis döntő mozzanataiban, amikor kilép a szimpla passzív hős művészileg hátrányos helyzetéből, s színészileg nagyon szép perceket nyújt az elborult Lear ábrázolásában” – írta róla Thiery Árpád. [57] Lear fokról fokra jut el saját lelkéhez és az újrakezdés emberileg megtisztult pillanataihoz, alakítása ezért is olyan hiteles. Iványi József Kentje kiegyensúlyozott, művészileg átgondolt, finom iróniával, bölcs egyszerűséggel hozta szerepét. Bálint András Edgarja rendkívül kulturált, fegyelmezett volt; ellenben Győri Emil Edmundja egyforma gesztusokat ismételgetett, modorosságával tűnt ki legtöbbször (tegyük hozzá: ez a része lehet egy jól átgondolt Edmund-figurának). Edgar gyermeki lírájú, Edmund sokszor csinált – írta róluk a kritikus. Paál László Glostere az önmagát félrevezető s a hatalmat gondolkodás nélkül kiszolgáló gyanútlan jellem tragédiáját ábrázolja megrendítő játékában. Goneril és Regan (Koós Olga és Labancz Borbála) megformálása fojtottan drámai: a drámában azonos pontról indulnak, de elegáns eszközökkel érzékeltetik a különbségeket az előadás folyamán. Farkas Gabi Cordeliája sugárzóan tiszta és lírai. Karikás Péter nem tudott megbirkózni a rá testált szereppel: szomorú-keserű, cirkuszi filozófiájú bohócot adott a bölcs mókamester helyett.

A következő fehérvári Lear király a Nemzeti Színház bemutatója volt. A Budapesten 1974. november 28-án debütáló darab egy év múlva, kiforrott előadásként jutott el Székesfehérvárra. Marton Endre a rendezés során nem a Lear egyik vagy másik értelmezését kívánta színre vinni, hanem egy teljesebb, bonyolultabb értelmezésre és előadásra törekedett: „reális mérlegeléssel teret enged, hadd bontakozzék ki minél árnyaltabban” – írta egy kritikus. [58] A rendezőnek és a társulatnak ezáltal sikerült megújítani a Lear királyt, ami az előadások számával is jól mérhető.

Básti Lajos tökéletes Learnek bizonyult: „látható eszközök nélkül jut el a duzzogó, gyermeki zsarnoktól a purgatórium tüzén önmagát végighurcoló és megtisztuló aggastyánig”. Major Tamás Glosterje árnyalatokig kidolgozott, átélt alakítást nyújtott, „hétköznapian költői és szuggesztív Gloster” volt. [59] Szintén kiemelkedett a társulatból Sinkovits Imre életteli, puritán eszközökkel megformált Kentje és a színész szép beszéde; színt, indulatot, változatosságot vitt szerepébe az Edgart sokszínűen alakító Sinkó László. Lear lányai közül talán Cordelia volt gyengébb: bár szépsége, fiatalsága, játékának egyszerűsége megigézi a nézőt, Máriáss Melinda drámai ereje ehhez az alakhoz még nem volt elegendő. Találóan jegyezte meg a kritikus, hogy időszerű lenne már a magyar színpadon is egy kevésbé naiv és sokkal küzdőbb Cordelia, ez a karakter ugyanis minden előadásban eltörpül a nővérei harsánysága mellett.

 
   


3. ábra. A Lear király eredeti színlapja.

Külön kiemelhetjük Kálmán György bolondját, aki „nagyhatású kabinet-alakítást” nyújtott, „bolondja már-már klinikai jelenség” volt [60] – ez egy naturalista színházi felfogás esetén akár még előny is lehetett. Róna Katalin szerint Kálmán bolondja a színpadi történés legfigyelemreméltóbb alakja volt, játék nélkül, szótlanul is jelen tudott lenni a színpadon, és egész lényéből áradt a fájdalmas irónia, a bolondozó vigasztalni akarás, a cselekvésre való kedv. Kálmán azt a bolondot játszotta el, aki a tudástól és a tisztánlátástól boldogtalan – írta Róna. [61] „A színész egyedül áll az üres, sötét színpad szélén. Hangja egyre halkul, az utolsó szavakat nagyon tagoltan már csak suttogja. Ám ez a messziről hangzó suttogás mintha megrázta volna a színpadot. […] És a szavakra felelő megtisztító csendben a színész megfordul és kimegy”. A pazar színészi játék mellett a kritikusok dicsérték a Jozef Svoboda tervezte lenyűgöző színpadképet is. [62]

Az 1994-es Lear király volt a legrosszabb előadás a három közül. Eredeti bemutatója 1993. november 5-én Veszprémben volt, Székesfehérvárra már egy összecsiszolódott előadás jutott el. A kritikusok véleménye lesújtó volt: „szerencsétlen vázlatok jönnek-mennek a színpadon, zömmel annyi figyelmet tanúsítva, mintha pár tekercs szinkronra kaptak volna megbízást” – írta a Népszabadság kritikusa. [63] Csak Holl István (Lear) és Bakai László (bolond) játékát emelik ki a kritikusok, [64] illetve Rancsó Dezsőt, aki némi egészséges humort is csempész a gaz intrikus, Edmund szerepébe. Bakai László bolondja „szomorú bolond, csiszolt magánszám gyanánt” – írta a Népszava kritikusa. [65] Bősze György Glostere jól építette be a szerepébe, hogy a leari világban a jó szándékú kisember is ugyanúgy bűnhődik, mint a király, holott vétlen. Szinte minden elemző kiemeli Khell Csörsz rideg, fémes, sötét díszletét, a romos, piszkos vas és beton építményt, amely jól érzékelteti a lassú pusztulást. [66] A kritika ellentmondásosan értékelte a Forgách András átírta Vörösmarty-szöveget: egyikük stílusavesztett, makacsul köznapi szövegre emlékezik, a másik szerint Forgách fordítása visszaadja az eredeti szöveg nyerseségét, szókimondását. [67] A szöveg ismeretében jelen tanulmány írója az első kritikusnak ad igazat. És egy kis anekdota: az előadás annyira rossz volt, hogy még a helyi kritikust is teljesen megzavarta: csak értelmetlen mondatokat tudott írni az előadásról. Mert mire véljük a következő sort: „Holl István Learje képes megmutatni: az ember elvesztvén minden emberi kapcsolatát, miként próbál a tragikus meghasonlás ellenére is „fényt” keresni a zűrzavarban.” [68]

 

Konklúzió

 

A lehangoló befejezés ellenére se gondoljuk azt, hogy Shakespeare csak egyfajta „kötelező feladat”, nézővonzó attrakció volt a színház számára. A bemutatott előadások között is többnyire sikeres, jó előadásokról hallottunk, a kritika pedig – igényességét fitogtatandó – amúgy is hajlamos alulértékelni az egyes előadásokat. [69] Bár a fent említett előadások többségét életkorom miatt ha akartam, se láthattam volna, többet közülük sikerült videón vagy filmen megnéznem. A kritikákban foglaltak többségét helyénvalónak éreztem – nem feledkezhetek meg ugyanakkor arról, hogy a legjobb, fényképes kritika sem tudja megidézni az előadás hangjait, hangulatát, díszleteit. A helytörténeti kutatás és az irodalom- és színháztörténet kapcsolatából azonban így is érdekes világ tárul a kíváncsi szemek elé.



[1] A Hamlet modern kori székesfehérvári bemutatói: 1964. április 20., Szegedi Nemzeti Színház; 1970. május 4. és 1970. október 12., Petőfi Színház, Veszprém; 1984. január 30., Csiky Gergely Színház, Kaposvár; 1995. február 7., Petőfi Színház, Veszprém.

[2] NAGY Péter: Némely örvendetes, s némely szomorú jelenségről. Élet és Irodalom (1964. február 8.)

[3] KOCSIS Tamás: Szeged: Hamlet. Magyar Nemzet (1964. február 4.)

[4] BERNÁTH László: A szegedi dán királyfi. Esti Hírlap (1964. január 20.)

[5] VARGA Ákos: A „Hamlet” Szegeden. Csongrád Megyei Hírlap (1964. január 21.)

[6] Uo.

[7] S.K. Hamlet. Film Színház Muzsika (1970. május 16.)

[8] -a a- Hamlet. Magyar Nemzet (1970. május 21.)

[9] SIKLÓS Olga: Egy fiatal Hamletről. Színház, 1970. 9. sz.

[10] S.J. Felújított Hamlet. Napló (1970. szeptember 23.)

[11] -a a- Hamlet. Magyar Nemzet (1970. május 21.)

[12] -a a- Hamlet. Magyar Nemzet (1970. május 21.)

[13] KONCZ István: Hamlet, dán királyfi. Napló (1970. április 26.)

[14] A fent említetten kívül számos Shakespeare-től származó mű bemutatóját láthatta a székesfehérvári közönség. Az 1967/68-as évadban Verdi Otellója és Csajkovszkij Rómeó és Júliája volt műsoron. 1970/71-ben Darvas Ferenc Lóvátett lovagok operettjét, 1971/72-ben Verdi Macbeth operáját mutatták be. 1981/82-ben ismét Verdi Otellója következett a Pécsi Nemzeti Színház előadásában, majd 1982/83-ban a Pécsi Balett mutatta be Csajkovszkij Rómeó és Júliáját (1983. október 21.). 1986/87-ben a Szentivánéji álom mozgásszínházi bemutatóját láthatta a közönség (Szkéné Színház, 1986. október 24.) A sort a Hamlet rockopera 1987. április 13-i bemutatója zárja.

[15] A vita az ÉS 1983. április 22-i, április 29-i, május 27-i, és június 17-i számaiban zajlott.

[16] EÖRSI István: Shakespeare-fordításaim elé. In: SHAKESPEARE William: Hamlet. Budapest, Cserépfalvi, [1993]. 6.

[17] SZELE Bálint: “Társalogni avval, aki bölcs” – 11 Shakespeare-interjú. Budapest, Ráció Kiadó, 2008. 121.

[18] T.A. Hamlet új arcot öltött. Zalai Hírlap (1983. december 22.)

[19] SÁNDOR Iván: Hamlet. Film Színház Muzsika (1984. január 28.)

[20] BÁNYAI Gábor: A gyilkos unokaöccse. Népszava (1984. január 7.)

[21] ZAPPE László: Hamlet egy megbékélt világban. Népszabadság (1984. január 25.)

[22] NÁNAY István: Hamlet – pokrócban. Színház, 1984. 3. sz.

[23] SÁNDOR Iván: Hamlet. Film Színház Muzsika (1984. január 28.)

[24] MÁTYÁS Győző: Főszerepben Fortinbras. Kritika, 1984. 4. sz.

[25] KOLTAI Tamás: Egérfogó. Jelenkor, 1984. 5. sz.

[26] NÁNAY István: Hamlet – pokrócban. Színház, 1984. 3. sz.

[27] V.J.A. Illeszd a cselekményt a szóhoz… Fejér Megyei Hírlap (1984. február 1.)

[28] TÓTH Ákos: A harmadik szúrás után. Magyar Narancs (1995. március 2.)

[29] PÉNTEK Imre: Hamlet a vasúti felüljáró alatt. Fejér Megyei Hírlap (1995. február 10.)

[30] KILIÁN László: Az idő és a szárnyak. Pannon Napló (1995. február 21.)

[31] Uo.

[32] A Rómeó és Júlia székesfehérvári bemutatói: 1977. október 25., Kisfaludy Színház, Győr; 1990. május 28., Szegedi Független Színház; 1993. január 4., Csiky Gergely Színház, Kaposvár; 1996. április 15., Kor Produkció, Budapest.

[33] a.m. Fiatalok előadása. Film Színház Muzsika (1977. szeptember 10.)

[34] PÁKOVICS Miklós: Győzött a dajka és Mercutio. Kisalföld (1977. október 4.)

[35] PÁKOVICS Miklós: Készülődés a szerepre. Kisalföld (1977. szeptember 25.)

[36] Uo.

[37] B. KOVÁCS István. A győri Romeo és Julia. Fejér Megyei Hírlap (1977. október 28.)

[38] a.m. Fiatalok előadása. Film Színház Muzsika (1977. szeptember 10.)

[39] Uo.

[40] PÁKOVICS Miklós: Győzött a dajka és Mercutio. Kisalföld (1977. október 4.)

[41] B. KOVÁCS István. A győri Romeo és Julia. Fejér Megyei Hírlap (1977. október 28.)

[42] KOLTAI Tamás: Dacos reneszánsz. Élet és Irodalom (1990. március 9.)

[43] TÖRÖK Erzsébet: Független Rómeó. Csongrád Megyei Hírlap, 1990. február 1.

[44] S.E.: Rómeó és Júlia. Dél-Magyarország (1990. február 1.)

[45] M.G.P.: Hétnegyedórás darab. Népszabadság (1990. március 3.)

[46] KOLTAI Tamás: Dacos reneszánsz. Élet és Irodalom (1990. március 9.)

[47] M.G.P.: Hétnegyedórás darab. Népszabadság (1990. március 3.)

[48] BÉRCZES László: Függetlenül, szabadon, fiatalon. Film Színház Muzsika (1990. május 12.)

[49] —hujber—: Szomorú szerelmesek Veronából. Zalai Hírlap (1993. január 16.)

[50] G.G.: Ki beszél itt tragédiáról? Fejér Megyei Hírlap (1993. január 9.)

[51] KOLTAI Tamás: Élhetetlen szerelmesek. Élet és Irodalom (1993. február 26.)

[52] Göttler: Rajhona Rómeó és Júliája. Álom és lelkesedés. Esti Hírlap (1996. április 26.)

[53] Uo.

[54] A Lear király székesfehérvári bemutatói: 1965. október 16., Pécsi Nemzeti Színház; 1975. november 10., Nemzeti Színház; 1994. január 3., Petőfi Színház, Veszprém.

[55] DEMETER Imre: A színházi hétről. Film Színház Muzsika (1965. október 1.)

[56] THIERY Árpád: Lear király. Dunántúli Napló (1965. szeptember 26.)

[57] Uo.

[58] CSAPÓ György: Lear király. Ország-Világ (1974. október 16.)

[59] Uo.

[60] MAJOR Ottó: Lear király. Tükör (1974. október 8.)

[61] RÓNA Katalin: A Bolond: Kálmán György. Színház, 1975. 1. sz.

[62] MAJOR Ottó: Lear király. Tükör (1974. október 8.)

[63] BOGÁCSI Erzsébet: Lear és Dandin György. Veszprém: Miért Shakespeare? Miért Molie`re? Népszabadság (1994. február 16.)

[64] BARTUC Gabriella: Káosz a lelkekben. Lear király a Petőfi Színházban. Napló (1993. november 22.)

[65] STUBER Andrea: Látványban Lear király. Népszava (1994. március 31.)

[66] BARTUC Gabriella: Káosz a lelkekben. Lear király a Petőfi Színházban. Napló (1993. november 22.)

[67] Uo.

[68] KULICH Erzsébet: Amilyen a kor, olyanok az emberei. Fejér Megyei Hírlap (1994. január 10.)

[69] Kutatásaim során a székesfehérvári színházi életről és színikritikáról is sokat megtudtam. Megismertem a város leggyakrabban publikáló kritikusait, és sajnálattal állapítottam meg, hogy a székesfehérvári színikritika messze elmarad az ideálistól (vagy akár a fővárosi kritikáktól). Az első tény, hogy a legtöbb bemutatóról nem is jelent meg kritika. A második tény az, hogy a kritikák minősége sokszor gyenge, pusztán leíró jellegű volt, elhagyta az igazi kritikai mozzanatot – egyszerűen minősítette a rendezőt és a színészeket, de nem támasztotta alá az állításait. Ezért kellett a rekonstrukció folyamán oly bőven idéznem a nem székesfehérvári sajtót.

Kodolányi János Egyetem

Kodolányi János Egyetem
Cím: 1139 Budapest, Frangepán utca 50-56.
Telefon: (1) 238 9327

Kodolányi János Egyetem
Cím: 8000 Székesfehérvár, Fürdő utca 1.
Telefon: (22) 543-400

Kodolányi János Egyetem
Cím: 5900 Orosháza, Gyopárosi út 3/f.
Impresszum | Szerzői jogok | Etikai kódex | Médiaajánlat