Fél év Budapesten, fél év Torontóban
A tematikus hét második napján, az 1956-57-es kanadai migráció címűesemény alkalmából vendégeskedett főiskolánkon Bob Schulz magyar származású, Hollywoodban dolgozó rendező. Életrajzi művéből tudhatunk meg legtöbbet róla és a vele történtekről, ám a kdodolányisokkal szívesen osztotta meg, hogyan is történt a kivándorlása.
Kiköltözve a Schulz nevet nem változtatta meg, nem érezte ennek szükségét, egyébként pedig büszke volt mindig is a nevére. Terézvárosban nőtt fel másik fiú testvérével, a bordélyházairól híres Rózsa utcában. Édesapja egy bordélyházat vett meg és azt átalakítva abban éltek. Bob fiatal korától rendező szeretett volna lenni, ám édesapja azt szerette volna, ha mérnöknek tanul. Amikor házukat lebombázták, örült, hogy most újrakezdenek mindent és talán esélyt kap a rendezésre. Aztán mindent megtettek, hogy visszaépítsék régi házukat. Állítása szerint szeretett fiatal lenni az ötvenes években, mert volt egyfajta mind „egy csónakban evezünk” mentalitás Magyarországon, ami közel hozta egymáshoz az embereket; nem voltak annyira eltávolodva egymástól, mint napjainkban. Ennek ellenére, fullasztónak érezte a magyarországi létet, mert „nem csinálhatták, amit akartak.” Azt viszont pontosan tudták, hogy a határokon túl mindenki szabad.
Amikor társaságban voltak senki se volt bemutatva a másiknak és gyakran halkan, suttogva beszéltek félve attól, hogy ki mit hall és mit mondanak vissza. Ez sajnos a mai napig berögzült neki, hogy halkan és óvatosan kell, hogy beszéljen, ezért is örömmel használta a kapott mikrofont és elnézést kért, ha bármit nem értenénk.
Ejtett pár szót a tanulmányairól is. Az ő osztálya volt az utolsó, aki angolul tanulhatott, mindenki más utána következő már oroszul tanult.A Művészeti Egyetemre nem jutott be, de mivel rettegett a katonaságtól, éjjel-nappal tanult oroszul is hogy felvegyék máshova és elkerülje azt.
Amikor megkérdezték tőle, érezte-e hogy forradalom készül, azt válaszolta ebből semmi sem érződött és látható jele nem volt. A forradalom kitörése előtt egy újságnál dolgozott, intellektuális beszélgetésekben vett rész, a forradalomban viszont fizikailag volt aktív szerepe. Később a Szabad Európa Rádióból hallották, hogy nyitva a határ, így akinek elege volt, mindent hátrahagyva útra kelt egy jobb élet reményében. Nem tudták ez mivel jár, csak minél hamarabb el akarták hagyni az országot.
Egyik barátja egy napon szólt neki, hogy szerzett egy teherautót, és mivel csak ő beszélt tolmács szinten jól angolul és oroszul is, ezért ő kért egy papírt, amivel igazolják, hogy élelmet hoznak Budapestre és engedélyezzék az útjukat. Az elindulás nem ment könnyen, egyszer vissza is akartak fordulni, mégis eljutottak Londonba, onnan pedig Kanadába. A fogadtatás más volt, mi amilyen ma. Az emberek ujjongtak, a családok boldogan fogadták be őket. Állást találni, beilleszkedni se volt nehéz feladat, mert mindenki büszkén segített nekik. Shculz szerint Kanada a bevándorlók országa, elfogadóak, de igen naivok is, ugyanis semmit sem tudtak az európai helyzetről.
Az ismert rendező beszélt a filmes karrierjéről is. Schulzot mindig is érdekelték a reklámfilmek, amiről a kanadaiak azt sem tudták, hogy mi az. Ő kezdte el gyártani ezeket, és ezzel is futott be, később mégis áttért a játékfilmekre.
Jelenleg fél évet Budapesten, fél évet pedig Torontóban tölt, mivel nem tud választani a két város között. Állítása szerint, boldog élete van, de számára az „otthon” érzése megszűnt. Szerinte ez is egy következménye annak, hogy akkor itt hagyta szülőföldjét.
Kérdeztük még arról, milyen az élet külföldön élő magyarként, van-e összetartó közösség. Erre azt felelte, egy másik országba való költözés során az ember megváltozik. Olyannyira, hogy kint élve már nem alkot külön közösséget, beleolvad az ottani közegbe.
