Projekthét - Petőcz Műhely

Cikk dátuma 2018. december. 10. | Szépírók
Projekthét - Petőcz Műhely

Schin Arnold

Szerencse

Egy újabb nap, egy újabb összeesettpára. A metró dugig volt, de mégis volt hely egy összecsuklóerőtlen test számára. ’Szerencsétlen’, ’Minek iszik annyit?’ kérdésektől zengett a hármas metró utolsó kocsija. Pánik, jajveszékelés és kárörvendés, ami átjárta a levegőt. Az elernyedt testet szinte elnyelte a téli barna latyak. A piros mosoly meg sehol. Még messze volt a következő állomás. Csak bírd ki még egy kicsit pajtás. Ez Budapest? Ez Budapest, ahogy ez New York, Berlin, London vagy Tokió. 

Hidegebb tél volt ez, mint amire gyerekkoromból emlékeztem. Kellett a nagymama kötött sálja, de az sem védhet meg mindentől, nem igaz? Fájó volt elköszönni a friss mézeskalács illatától, ami keveredett a nagymama levendula illatú gyertyájával. Várnak a barátaim. ’Viszlát anyu és apu’, és beléptem a fagyos és szürkéslépcsőházba, aminél csak a rozsdás korlát volt hidegebb. Francba! Majd a vérem felmelegíti. Az utcán szépen felöltözott emberek járkáltak fel-alá, piros bolyhos sapka, kötött sál, miegymás.

Amint kiléptem a kapun, apró ropogást hallottam, esett a hó. De ez egy finomszemcsés hó, hógolyózásra is alkalmatlan, idén megkaptuk, most már akkor lehet igazi karácsony. Az utcák pompáznak az arany és ezüstszínűfényektől. Idilli kép, de mint mennydörgés hallatszott, ’Rabló! állítsák meg!’.

A közeli ABC üzletéből egy nagy darab alak cammogott ki, az esélytelenek erejével küzdött, hirtelen a földre borult. De nem az alacsony kopaszodó tulaj miatt, hisz ő is hasonló kaliber volt. Egy járókelő volt, ki földretaszította, nem volt szerencséje. Helyesen cselekedett? Többé-kevésbé.

Mint egy focimeccs lelátóján, úgy sétáltam le a fagyos lépcsőn az aluljáróba, amin megannyi agresszív kéregetőült. Nem fáztak. Beálltam a végtelennek tűnő sorba, és elindultam a mozgólépcsőn lefele. Csak egy üzemelt, a másikról takarították a rászáradt vérét annak a személynek, akit elnyelt az ismeretlen. Én is lehettem volna az a személy.

Pont megjött az öreg, de annál hatékonyabb metró. Olykor a szerencsénk okozza a legnagyobb szerencsétlenségünket vagy fordítva. Teli volt, így inkább hátat fordítva tudomást sem vettem róla és leültem. Megpillantottam egy gyönyörű, szőkehajú, hatalmas piros mosolyú és nagy kék szemű lányt. Egy irányba mentünk, hihetetlen nagy szerencsém volt.

Jött is a következő metró, ez szép fehér színű volt, újnak kellett lennie. Ezer meg ezer ember szállt fel a metróra, a tömeg elszakított az aranyhajú lánytól. Mint hullámok, úgy ragadott magával az emberek sokasága. Kerestem szép rózsaszín bolyhos sapkáját, de sehol. Mindent megadtam volna, hogy halljam selymes hangját. Egy puffanást hallottam. Egy vékony, átlagosnak tűnő középkorú férfi esett ősszé. ’Alkoholista, fúj!’, ’Minek iszik az ilyen, ha nem bírja’, mondatok zengtek az utolsó kocsiban. A föld mocskos volt, de a levegő jobban.

Megérkeztünk, gyorsan kihúztam az erőtlen embert a tömegből, és megnéztem van-e pulzusa. Volt pulzusa, de szorongása is. Saját testének és elméjének áldozata lett. Amint láttam, hogy jól van, siettem vissza a metróra, de becsukódott az orrom elött. Francba! Szép volt, jó volt, ennyi volt.

Felszálltam a következőütött-kopott szerelvényre. Kevesebben voltak, csak néhány olasz család utazott, kellemes olasz családias légkört teremtve. Nem emlékszem, hol szálltam le, csak arra, hogy jó sokat kellett sétálnom. Kérdések pókhálójába estem, ahonnan nem tudtam szabadulni. Mi lett volna, ha ott hagytam volna a metrón azt a szerencsétlent, és így rajta maradtam volna. Jól tettem volna? Teljes mértékben nem, de minden csoda egy-két napig tart, és én a sajátomat adjam oda másnak? Végül is, ahogy az ezerszer elismételt klisék is mondják, mindenkinek jár egy. A hálóból sikerült kikecmeregnem, egy egyszerű mondat után, ’Húzz a picsába’. És egy éles dudaszó jelezte, hogy rosszkor vagyok a zebrán. Ez lett volna az enyém? Az én szerencsém? Talán igen, talán nem.

Már a megbeszélt helyen voltam. Semmi izgalmas, egy sarki bár a belvárosban, rengeteg italakciókkal. Sehol nem volt senki. Egy barna sámlira leültem, és csak bámultam a rohanó emberek sokaságát. Vajon mindenkinek van egy adott célja, azért rohan, vagy már hozzászoktunk ehhez? Talán nem ártana néha lelassítani, de ezt nem tudhatom. Mindenki megérkezett. Mint egy pillanatnyi kiút a szürkeségből. Leraktam a kabátomat a fogasra, egy kabát mellé, amiben benne volt a piros bolyhos sapka. Talán ez az enyém.

 

Kodolányi János Egyetem

Kodolányi János Egyetem
Cím: 5900 Orosháza, Gyopárosi út 3/f.
Kodolányi János Egyetem
Cím: 1139 Budapest, Frangepán utca 50-56.
Telefon: (1) 238 9327

Kodolányi János Egyetem
Cím: 8000 Székesfehérvár, Fürdő utca 1.
Telefon: (22) 543-400
Impresszum | Szerzői jogok | Etikai kódex | Médiaajánlat