Virág Réka
Nagyvárosi dzsungel
Léda egy hosszú esős munkanap után végre kilépett a munkahelyéről. Egy irodaházban volt az egyik nagy fejes titkárnője, aki szerette elhúzni a munkát késő estig.
Aznap este Léda plusz három óra túlóra után, meggyötörten és fáradtan szabadult ki a magas üvegépületből. Fájdalmas arckifejezéssel konstatálta, hogy az eső továbbra sem állt el, és fent hagyta az esernyőjét az asztala mellet, viszont esze ágában sem volt, hogy visszamenjen a tizedik emeletre. Ott volt az a bizarr biztonsági őr, akinek mindig akadt valami mondandója, miközben kiguvadt szemei Léda tekintete és mellkasa között jártak, és ezt egy percig sem próbálta leplezni. Undorott tőle, és a kéjes vigyorától egyenesen a hideg rázta.
Mert nem titok, Léda nem csak kiváló titkárnő volt, aki hihetetlen nagy szorgalommal és türelemmel végezte a munkáját, hanem, ezt mondják, az irodaházban ő volt az egyik legszebb nő. A többi góré nem győzött irigykedni a főnökére, és nem egyszer próbálták már meg elkaparintani mellőle hűségeskolleganőjét, ki így, ki úgy.
Léda felhajtotta kabátja gallérját, és nagy lendülettel a buszmegálló felé vette az irányt,miközben abban reménykedett, hogy legalább pár megálló erejéig le tud ülni, hogy a magassarkútól nyúzott lábait pihentetni tudja.
Kopp kopp kopp. Visszhangzottak a lépései a Ferenciek tere aluljárójában. Már csak egy perce volt, hogy elérje a buszt, és semmi kedve nem volt további 15 percet kint állni az esőben, hogy megvárja a következőt. Felrohant a lépcsőkön, és látta maga mellett elsuhanni a 7-es buszt. Elmormogott egy nőiesebbkáromkodást, majd úgy döntött, jobban jár, hogyha átsétál a Kálvinra, és metróval megy haza. Észrevette, hogy nem volt ezzel egyedül, egy férfi, aki szintén vele együttfutott a busz után, szintén az ő példáját követte, és a metró felé vette az irányt.
Végülis már úgyis mindegy volt, a márkás szövetkabátja már teljesen átázott, a fekete lakkcipőnek pedig lekopott az orra a futásközben. A haja romokban, a sminkje pedig már úgy nézett ki, mint aki hosszú órákat töltött sírással a munkahelye mosdójában.
Tíz perc séta után ért le a 4-es metróhoz. Az égiek itt már kegyesebbek voltak hozzá, és pont akkor ért oda a szerelvény, amikor őa peron széléhez. Kinyíltak az ajtók, és hatalmas megkönnyebbülésselült le a legközelebbiülésre. Ezt egy időshölgy annyira nem díjazta, és már kezdte is mondani, neki pont az a hely kell. Nem másik. Pont az. Azt a helyet már kinéztemagának, neki az a megszokott helye, ott nincs rosszul, etcetera etcetera. Léda pedig már túl fáradt volt ahhoz, hogy vitát nyisson arról, hogy annyi hely van még, például a másik oldalon. Inkább szó nélkül felállt, és átült oda. Elérte a metrót, és már úton volt haza. Neki csak ez számított már. Az öregasszony pedig boldog volt a helyével.
Mikor felnézett a helyéről, összenéztek azzal a férfival, aki szintén ehhez a metróhoz sietett. Kicsit összemosolyogtak, örülve egymás ’sikerének’, majd elmerültek újra a saját gondolataikban. Vagyis Léda a telefonjában. Gyorsan végigpörgette a Facebookot, hogy megnézze, történt-e bármi újdonság, amíg ő dolgozott, de csak a szokásosat látta. A péntek esti buli előttiközös selfieket a ’barátnőiről’. Már nem hívták őt bulizni, tudták, hogy úgyis sokáig dolgozik, nem ér rá ilyenekre. De nem is bánta.
Léda már alig várta, hogy egy forró fürdőt vehessen otthon, esetleg egy pohár vöröset is elkortyoljon mellé. Semmi másra nem vágyott jobban, csak hogy fáradt teste végre lepihenhessen, és ellazuljon. A Bikás park betonrengetegében bérelt egy kis, szolid lakást. Se nem túl nagyot, se nem túl kicsit. Pont akkorát, ami számára elég volt.
Szerencsére az út metróval ugyanannyi időt vett igénybe, mintha busszal ment volna, így egy bő negyedóra után már le is szállt. A buszt azért szereti jobban, mint a metrót, mert a megállótól két perc sétára van az otthona. A metrótól sincs messze, mindössze négy perc séta, de hát mint tudjuk, a kényelem nagy úr, és Léda semmi másra nem vágyott csakis a kényelemre.
A mozgólépcsőn felfelé már a kulcscsomóját kereste a táskájában. Gyorsan zsebre vágta, és már úton volt haza.
Kop kop kop. Hallatszottak Léda léptei az üreslakótelepen. Kop kop kop. Úgy tűnt más is sietett haza, rajta kívül. Nem igazán törődött vele, csak a célra koncentrált, hogy végre belépjen a bejárati ajtón, felmenjen a lifttel a negyedik emeltre és bezuhanjon a lakásába.
Kop kop kop. A léptek ugyanúgy hallatszottak mögötte, de mar furcsállta, hogy nem hagyja le. Kop kop kop. Kezdte nyugtalanná tenni, és feszengett a közeliléptektől. Elkezdett gyorsítani, ám a léptek is. Kop kop kop. Léda vacillált. Hátranézzen, ne nézzen? Fusson, ne fusson? Ám már késő volt, a léptek utolérték, és egy erős kéz lerántotta őt a földre.
Mint egy állat, aki most szerezte meg a hőn áhított prédát, úgy tépte szét Léda kabátját és hasította fel szoknyáját. Hiába próbált sikítani, egy árva lélek sem volt a környéken, támadója pedig befogta száját erős kezeivel. Tudta, mi fog következni, hiába próbált küzdeni ellene, nem volt elég erős. Rúgott, harapott, de semmi nem használt. Úgy érezte magát, mint akit elevenen felfalnak. Minden egyes porcikája fájt, de már csak hagyta magát. Összeszorította szemeit, és csendben sírt és várt. Várt, hogy vége legyen ennek a szörnyűségnek.
Amilyen hirtelen történt, olyan hirtelen lett vége. Ekkor volt elég bátorsága ahhoz, hogy felnézzen támadójára, akinek vizes haja mögött mintha vérben forogtak volna szemei. És Lédában megfagyott a vér. Ugyanaz a férfi nézett rá vissza, akivel együtt futottak a busz után, és akivel összemosolyogtak a metrón.
A férfi megvetően nézett le Lédára, majd felállt. Rendbe tette magát, leporolta fekete szövetkabátját, hátrafésülte haját, és már könnyed léptekkel odébbállt.
Léda ott feküdt a földön, összetörve, fáradtan. A haja valóban csapzott volt, a sminkjét valóban lesírta, a kabátja pedig már nem volt sehol.
Kop … kop … kop. Már csak az eső kopogása hallatszott az üres betondzsungelben.
