Rothman Lilla
A város az én naplóm
Ma este is egyedül indultam haza, nem kell társaság a metrón. Vagy a metrópótlón. Vagy az utcán, mert most gyalog mentem, egy darabig legalábbis. Olyan lábnyomokat követtem, amikről csak én tudtam, hogy ott vannak. Ott voltak valamikor, csak már elmosta őket az eső az évek alatt.
Elkoptak.
Ugyanazok a helyek és házak, de mégis minden alkalommal más jut eszembe róluk. Nem ők változnak, hanem én, meg úgy általában az emberek, az életünk. Ami még van, vagy már nincs. Se ők nincsenek, se a lábnyomaik.
Nem mindig veszem észre, ha valaki útban van, így gyakran megyek neki idegeneknek. Ez most sem történt másként, és olyan rosszul jött ki a dolog, hogy miattam veszett oda az egész gyrosa. Elnézést kértem, de külföldi volt, meg részeg, úgyhogy igazából le se szarta az egészet. Mehettem volna egy utcával lejjebb, bár ott is van egy gyrosos, ott is megtörténhetett volna ugyanez.
És ugyanúgy, ott is arra gondoltam volna, hogy vajon itt, mikor járt utoljára. Mit őriznek tőle ezek a kormos, öreg téglafalak, megismerték-e valaha az illatát a fák levelei, és vajon abba a szemetesbe dobta-e valaha az üres kék Bond-os dobozát.
Tegnap arra gondoltam, ugyanitt, hogy hazafelé menet eszem én is egy gyrost, mert alig ettem egész nap, és mikor máskor esik ez jól a szervezetnek, mint késő éjszaka. Ma nem vagyok éhes, mert arra gondolok, hogy soha többé nem ehetek már az almáspitéjéből. És nem kínál meg nápolyival sem.
Úgyszint’ tegnap találkoztam itt egy kedves házaspárral, és mosolyogtam rájuk, mert látszott mennyire szeretik egymást. Ma pedig sírva lépkedtem le a lépcsőn a Hold utcai lakásból, mert még nem szoktam meg, hogy egy nagyon fontos tényező hiányzik a térből. Hiányzik a konyhából, az asztal mellől, hiányzik a zongora kisszékéről, és nem csak nekem, Papának is. Meg az egész családnak.
Az épülettel szemben álló utca igazi nevét nem is tudom. Nekem 20 éve az ő Csók Utcájuk, nekik közel 63 évig volt az. Talán majd egyszer át is firkálom, de a bank előtt állomásozó rendőrök és a 165 centis magasságom sem törekszik arra, hogy ezt lehetővé tegyék nekem.
Most is gyros szag van. Lassan az egész város egy kurva nagy pita lesz, tele hússal és lilakáposztával, ami majd minket fal fel, önmaga helyett. Engem már bezabált.
Beleszerettem, hiszen gyönyörű. És tele van emlékekkel, amiket elsuttognak a járdaszigetek meg a kapualjak, ha nagyon figyelsz rájuk. Elmesélik azt, amire kíváncsi vagy. Megőrzik, ami különben feledésbe merülne.
Azért szeretem úgy, ahogy van, mert nem csak a jelent tükrözi. A háború nyomai is befúrták magukat egy-egy épület oldalába, és ott is fognak maradni. Ronald Reagan döntéseinek hatása ólomba öntve áll a Szabi téren, a Duna melletti sétány járólapján meg szinte még érezhető a frissesség. Még tiszta, várja a sorsát elkoptató cipőtalpakat, hogy ők is emlékeztethessenek majd valamire.
Ezek titkok. Olyan titkok, amiket megőriznek a város terei és utcái. Álmok, amik megfogalmazódnak a nyitott ablaknál, és talán egyszer célba érnek. Sorsok, melyek egyetlen óvója az éppen még be nem záródott ajtó, ami mögött talán ott a hely, ahol nem ázunk el teljesen. Fél pár kesztyűk, amik már sosem jutnak haza, vagy törött esernyők, amik elvesztették lényegüket a viharban. Gyermekek és unokák, akik vágynak az otthon melegére, és szüleik, akik minden erőfeszítésükkel azon vannak, hogy ez természetes legyen.
Elcsattant csókok és érintés, amiből sosem elég, és el sem hisszük, hogy egyszer elfogy, de aztán meg mégis. És nagymamák, akik már elosztogatták e csókjaikat, akik most már alszanak, valahol máshol, de mégis, valahogy itt is. A városban, az utcában, ahol elmúlt egy élet, az ágyban, ahol azóta nem fekszik más, és itt bennem is, az én fejemben, mert nekem is odaadták ezeket az emlékeket. Közösen osztozunk rajta. A várossal, az utcákkal, a térrel, az idővel, és a halállal.
És hiába minden, ez már örökre a mienk, és így marad.
