Pásztor Erzsit receptre kéne felírni

Felröppent a hír, mely szerint Ön egy pályatársának kér szavazatokat, akit a Halhatatlanok Társulatába jelöltek. Mi az igazság?

A napokban két újságíró is felhívott ezzel kapcsolatban. Egyikük meg is jegyezte, hogy ő még olyat nem látott, hogy valaki egy pályatársának kérjen szavazatokat. Zsurzs Katiról van szó, aki nagyon jó barátnőm és korábban rangos díjat nem kapott. A minap játszottuk a Fergeteges látogatás című darabot nagy sikerrel, Détár Enikő pedig a fülembe súgta a végén: „Mondd be a Zsurzs Katit!” Bemondtam, abban a pillanatban pedig a közönség egy emberként állt fel és tapsolt.

Ennek kapcsán egyébként sokszor kérdezik tőlem, hogy miért vagyok mindig ennyire jókedvű és honnan ez a sok szeretet. Onnan, hogy nekem mindig olyan kívánságaim voltak, amiket elérhettem például díjak vagy nagy szerepek terén. Az egy másik kérdés, hogy nem feltétlenül kaptam meg, de akkor pedig azzal vígasztaltam magam, hogy majd kapok helyette másikat. A közönség szeretete pedig semmivel sem hasonlítható össze.

Az interneten is rengeteg dicséretet olvasok Önről. Valaki azt is írta: Pásztor Erzsit receptre kéne felírni.

A kollégáim között is ez a szeretet vesz körül. Korábban játszottam együtt Pádua Ildikóval, akinek az unokája leukémiában meghalt. Ő is azt mondta nekem egy beszélgetés után: „téged az orvos nekem írt fel”. Belőlem ez őszintén jön, ilyen a természetem.

Ez a szeretet a történetein keresztül is átjön. Viszont korábban elmondta egy interjúban, hogy a korombeli fiatalok többsége már nem figyel fel és nem érdeklik őket a történek.

Egyáltalán nem. Főiskolásként megfogadtam, hogy mindig segíteni fogok a fiataloknak a Színművészeti Egyetemen. De amikor olyanokról mesélek, mint Uray Tivadar, fogalmuk nincs, hogy ki ő. Színésziskolában pedig ez kötelező lenne. Mi is tudtuk annak idején, hogy kik voltak nagy színészek akár száz évvel azelőtt.

Manapság persze mi vagyunk a legidősebbek. De nekem például még volt alkalmam együtt dolgozni olyan legendákkal, mint Sinkovits Imre vagy Sulyok Mária. Ők például soha nem mondták magukról, hogy ők a „nemzet kincse”. Az csak akkor érvényes, ha a közönség vagy a tanítványok mondják, nem a színész maga.

Manapság nagyon más mentalitás uralkodik ebben a körben is és a sajtóban is. Az Ön szavazásra buzdítása is kikerült az internetre ezzel a címmel: „Az interneten kér segítséget Pásztor Erzsi…”

Igen. Manapság, ha elmegy egy színész vagy énekes (mindegy, hogy nagy, kicsi vagy közepes), úgy közli a sajtó, hogy „elment a legenda”. Manapság úgy látszik, mindenki legenda. A sajtó sok esetben mindent kiforgat. Én nem segítséget kértem, hanem szavazásra buzdítottam. Ráadásul egy olyan szavazásra, ami a díjazottnak semmilyen anyagi előnnyel nem jár. Ez egy megtiszteltetés.

Számomra ráadásul azért lenne különleges ez a dolog, mert tavaly én kaptam meg a díjat és Zsurzs Kati adta át nekem. Idén örülnék, ha ez fordítva is megvalósulhatna. A férfiak közül is nagyon szeretek minden egyes felterjesztettet. Igazi egyéniségek. A mostani fiatalok szinte mind egyformák. Az én fiatalkorom férfi színészei mind mások voltak, mind különleges férfikarakterek.

Azt is említette valahol, hogy ráadásul mai filmekben, sorozatokban az utca emberei játszanak, nem hivatásos színészek.

Így igaz. Meg is lepődök, ha néha-néha feltűnik egy húzónév. Engem is hívtak próbafelvételre, el is mentem, de nem feleltem meg a követelményeknek. Nem is ez volt a baj, hanem hogy előtte meglátogatott egy illetékes, hogy ezt a szerepet nekem írták. Majd pedig nem feleltem meg a szempontjaiknak.

Ezt követően egy másik sorozatból is felhívtak, de egyből mondtam, hogy tárgytalan és le is tettem a telefont. Ráadásul nemrég egy fiatal színésznő azt nyilatkozta, hogy annyira rossz, hogy őt mindenhol felismerik. Egy újságírónak utána mondtam is: „a művésznőnek üzenem, hogy egy szövödében olyan jól el lehet bújni, hogy senki nem ismeri fel”.

Nekünk ez a szakmánk. Valamit meg akarunk mutatni magunkból, adni akarunk a közönségnek. Engem ez soha nem zavar. Integetnek és puszit dobnak nekem az utcán. Volt olyan idősebb kollégám, aki egész életében fantasztikus szerepeket játszott, viszont vidéken. Emiatt nem ismerték fel. Mellette zavart, hogy engem felismernek, mert tudtam jól, hogy ő mindig is erre vágyott volna. A fiatalok jobban tennék, ha örülnének, amikor felfigyelnek rájuk.

Abban is megváltozott a mentalitás, hogy sok mai fiatalban rengeteg önbizalom van és biztos a sikerében.

A mi generációnk régen még csak reménykedett abban, hogy majd eljön a mi időnk. Néha elkezdem mondani a fiataloknak egy-egy előadásban, hogy hogyan élhetnék át jobban a szerepüket, de legtöbbször nem is érdekli őket. Utána pedig figyelem az előadást és azt látom, hogy pont ugyanazok a hibák vannak benne, mint évekkel azelőtt.

Nem akarnak fejlődni, ők már tudnak mindent. Hozzánk még eljártak a rendezők egy-egy szerepet olvasni. És több nagy színész is bejárt a vizsgáinkra. Sinkovits meg is jegyezte, amikor később bemutatkoztam neki, hogy jól emlékszik rám. Manapság nem ül be senki a vizsgákra. Még a rendezők sem feltétlenül.

Hogyan tekintettek fiatalként ezekre a nagy színészekre?

A filmgyárba mindig vittem könyvet, de soha nem nyitottam ki, mert ott ült Gobbi Hilda és mesélt. Személyes történeteket, amiket alig néhány ember hallhatott. Mi is csak álmunkban gondoltuk volna. Temessy Hédi is jó barátnőm volt, ő is nagyon sok mindent tudott. Szinte minden nap telefonáltunk. Ő élvezte, hogy mesélhetett, és hogy dicsérik. Az egy másik világ volt.

Most az Önök életére is lehetne ugyanígy tekinteni nem?

Persze, ha érdekelné a fiatalokat. De most a celebek az érdekesek és a cukrászműsorok. Nem az, hogy nekem mit mesélt Gobbi Hilda. Mesélhetném, hogy láttam sírni Bessenyei Ferencet a színpadon egy próbán. A mellékszereplők úgy néztek rá, hogy Bessenyei sírva fakadt. Megtisztelve éreztem magam, hogy ilyet láthattam. Manapság a fiatalok nem járnak be próbára, pedig megtehetnék.

Annak idején voltak segédrendezők, akik minden kis részletre figyeltek a próbákon. Valakihez odament és levetette a gyűrűjét az Ember tragédiája próbáján. Manapság ilyen nincs. Kilakozott körömmel akarják játszani a Hegedűs a háztetőn-t, ami a mélyszegénység közepén játszódik. A néző lehet, hogy nem veszi észre, de szakmai szemmel nagyon zavaró dolgok ezek.

Milyen volt a viszonyuk annak idején az Önöket tanítókkal?

Sulyok Mária volt a beszédtanárom. Utószinkronizálnia kellett volna éjszaka, de nem vállalta. Engem hívtak fel, de természetesen nem szerettem volna a beszédtanáromat szinkronizálni. Kiderült, hogy ő ajánlott engem a feladatra. Akkor nem is láttam a filmet, néhány évvel ezelőtt néztem meg belőle egy részletet. A képen Sulyok Máriát láttam, viszont én beszéltem. Nagyon megtisztelő volt.

A Nő a furgonban című darabot annak idején Psota Irén játszotta, nem én kaptam meg a szerepet. Néhány évvel ezelőtt szinkronizálhattam a filmváltozatot, amelyben Maggie Smith a nő a furgonban. Utólag jöttem rá, hogy ez az a történet. Ezért van hitem abban, hogy ha valamit nem érek el, majd jön helyette más vagy jobb.

Egy Önnel megjelent interjúban idéznek egy elhangzott félmondatot egy nemrég visszamondott szerep kapcsán: „egyszer még beszámol mindenről”. Van tervben valamiféle memoár?

Nincs. Sokan kerestek meg vele, de nincs energiám hozzá. Egy fotós elvinne különböző helyszínekre portré jellegű mesélést felvenni. De ehhez már fáradt vagyok. Ott van az önálló estem. Ott mesélek mindenfélét, még olyat is, amit nem biztos, hogy kellene.

Bizonyos embereknek ilyen nyilvános helyzetben visszaadok olyan dolgokat, amikkel megbántottak. Volt olyan, hogy 14 évet vártam arra, hogy visszaadjak valamit. De persze sosem úgy, hogy igazán megbántsam az illetőt, a mai napig jó a viszonyom ezekkel az emberekkel.

És Lajossal is jó a kapcsolata.

Igen, Lajos a Kossuth-díjam, akinek mindent el tudok mondani. Rónai Egon kérdezte tőlem, hogy „ugye ezt csak a nézők miatt találta ki”. De nem. Én azért tudok hiteles lenni, mert semmit sem csak kitalálok. Nem mondok szándékosan olyasmit, hogy attól valakinek szimpatikus legyek. A szeretetet nem lehet kicsikarni.

Milyen előadásokban szerepel most?

A Fergeteges látogatásban, A medve nem játékban, A medve még mindig nem játékban és a Nyolc nőben, amit a Játékszínben játszunk. Játszottam volna a Csodálatos vagy, Júliában is szintén a Játékszínben, ez az, amit egyéb elfoglaltság miatt visszamondtam. A Turayban játszott darabok azonban szerencsére nagyon népszerűek és rendkívül sikeresek.

Mit tanácsolna a fiataloknak?

Az egyik dolog a tapintat. Például az éppen szerep nélküli kollégának nem panaszkodom a sok szerep miatti fáradtságomról. Ezt főleg a szinkronnál tapasztaltam. Ezen kívül alázatot tanácsolnék, és hogy ne vessék meg a múltat. Egy színész mindig és folyamatosan tanul. Én is tanulok, még most, nyolcvanhét évesen is.

Szöveg: Lenti Barnabás

Fotó: B. Papp László