Némettanárból szinkronszínész

   Interjú közben Kapácsy Miklóssal

Hogyan lesz egy középiskolai némettanárból szinkronszínész?

Az én esetemben ez inkább fordítva történt, az a kérdés, hogy hogyan került egy színésznek készülő fiatalember a bölcsészkarra. Merthogy eredetileg színésznek készültem, de amikor megtapasztaltam azt a hangulatot, ami a színművészeti főiskolát körüllengte, úgy éreztem, hogy az egy bevehetetlen vár, és valahogy kisajátítja az embert.

Szóval nem volt jó élmény elsőre?

Nem. Felvételiztem, és a második rostán ki is rúgtak, de abban biztos voltam, hogy tanulni akarok, képezni magam, ezért kerestem mást. Mivel érdekelt az irodalom és jó is voltam belőle, jelentkeztem a bölcsészkarra magyar-német szakra. Ott is színházaztam egyébként.

Mennyire folytál bele az egyetemi színházak világába?

A bölcsészkar előtt, a gimnázium négy éve alatt végig jártam a Szkénébe. Visszagondolva, lehet, hogy nem kellett volna túl fiatalon belekóstolni ebbe a világba, mert akkor gondolkodtam el rajta, hogy biztos ezt akarom-e csinálni. Sokszor nagyon jó volt, de sokszor túlzottan zárt világnak tűnt számomra, nem tudtam azonosulni a színházi elképzeléssel, stílussal, amit képviseltek. Mindig extrémebb színjátszásra vágytam, ez a realista színjátszás sose kötött le. Valami intenzívebb színjátszást szeretek, nem azt, amiben úgy érzem, mintha hátrakötnék a kezem.

Ezután hogyan jött a szinkron?

A Szkéné után a bölcsészkar egyetemi színpada jött, ahol végre kiélhettem az elképzelésemet. Eredetileg Molière-darabokat akartam megcsinálni, amiből a végén az lett, hogy egy régóta dédelgetett álmomat huszonöt évesen megvalósítottam, monodráma formájában színpadra vittem Gogoltól az Egy őrült naplóját. A bölcsészkar elvégzése után szinte teljesen eltávolodtam a színháztól, mert Ausztriában kaptam munkát, műsorvezetőként dolgoztam.

Milyen műsorokat vezettél?

Jobbára szórakoztató, táncos-zenész műsorokat. Aztán kitaláltam, hogy fel akarom használni a „gyakorlati életben” a némettudásom, úgyhogy elkezdtem németet tanítani az osztrák intézetben, de megijedtem, hogy ha ebbe belefolyok, akkor itt a színháznak vége lesz. Szerencsém volt, mert éppen ebben az időszakban olvastam, hogy a Pannónia filmstúdió szinkrontanfolyamot hirdet. Azt gondoltam, hogy miért ne próbálnám meg. Akkoriban felfutóban a szinkron, jöttek a kereskedelmi csatornák, kezdett egyre több munka lenni, szükség volt az emberekre. A felvételire a Gogol-monodrámából vittem szöveget, emlékszem, elég komoly bizottság előtt kellett bemutatni, a szinkronrendező Kosztola Tibor és Juhász Anna voltak ott, és két színész, Dallos Szilvia és Gera Zoltán bácsi. Felvettek.

Van kedvenc szinkronszereped?

A legközelebb a Cleveland áll hozzám, az egy amerikai rajzfilm felnőtteknek. Azért szeretem, mert ebben egyrészt ki tudtam bújni a bőrömből, másrészt meg tudtam maradni saját magam, ez érdekes érzés, nem egyszerű munka. A rajzfilm műfaja azért jó, mert nagyon sokat megengedhet magának a szinkronszínész. A rajfilmek mellett főleg a vígjátékokat szeretem, a ritmusukat és a sodrásukat.

Vissza szoktad nézni a sorozatokat, amiben szerepet játszol?

Amikor tehetem, persze. Szerintem nincs olyan, aki ne szeretné egészben látni, amit csak részletekben lát. A szinkronban az a furcsa, hogy a munka közben sosem látod a teljes a filmet.

Legtöbbször melyik szinkronszerepeddel azonosítanak, melyik hozott ismertséget, mit gondolsz?

Egyértelműen az NCIS, Cesar Millan, a kutyadoki és Cleveland.

Nem ritka, hogy a hangod mellett az arcod is feltűnik egy-egy reklámban. Ebben örömödet is leled, vagy inkább a pénz az, ami motivál?

A reklámfilm egy színésznek ugyanúgy színészi feladat, mint bármi más. Amikor kiválasztanak, csinálod, dolgozol, a maximumot akarod kihozni magadból, de közben ez mégis színészi játék, és élvezed.