Német-francia kapcsolatok a 20. században

Cikk dátuma 2015. március. 27. | Tudomány
Német-francia kapcsolatok a 20. században

Dr. Zachar Péter Krisztián

Az „ősellenség” képétől a történelmi megbékélésig

A „francia–német tandem” — évszázadnyi szembenállást követően — immár évtizedek óta az európai integráció legfontosabb hajtóerejének tekinthető. A kezdeti „ősellenségekből” a 20. század során fokozatosan vált egy olyan együttműködő páros, mely nagymértékben meghatározta az 1945 után kialakuló európai rendszer működését. Az elmúlt fél évszázad során a körülmények és az együttműködési indítékok is sokat változtak, de a két fél megegyezése minden esetben hozzájárult az Európai Unió továbbfejlődéséhez.

Az egymással szembenálló, egymás ellen több alkalommal a legvéresebb háborúba bonyolódó mindenkori francia és német államalakulat képes volt kiemelkedő politikus-személyiségek vezetése alatt áthidalni nézeteltéréseit, közös pontokat találni és együttes fellépést megvalósítani számos, immár európai léptékű kérdésben. A létrejött kooperáció példaértékű lehet számos, mindmáig egymással lélektanilag és politikailag is szembenálló nemzet számára. Ebben a folyamatban kiemelkedő szerepet tölt be az Elysée-szerződés, mely vizsgálódásunk középpontjában áll és melynek egyes évfordulóihoz nagyon jelentős új integrációs elemek kötődnek.

1. Előzmények és minták

Természetes módon az 1945 után megfigyelhető egymásra találás és az „európai motor-szerep” nem volt előzmények nélküli, még akkor sem, ha a Nagy Háború utáni világpolitikai és diplomáciai helyzet nem éppen a párbeszédfolyamatokat erősítette. A „Tigris” és az általa diktált versailles-i békefeltételek, majd a jóvátételi fizetésekről szóló rendelkezések nagyban megnehezítették, sőt szinte lehetetlenné tették a két nemzet közötti párbeszédet. A George Clemenceau, majd Raymond Poincaré által követett grandeur politikája a németek teljes elnyomásában látta a francia állam biztonságának és gazdasági felemelkedésének zálogát.[1] Ez a koncepció vezetett nemcsak az 1922. április 10. és május 19. között megrendezett genovai konferencia kudarcához, de az utána bekövetkező Ruhr-válsághoz is.[2] Az okkupációval Franciaország a legfontosabb német ipari körzet birtokosává vált, ami egyenesen vezetett el a „passzív ellenállás”, a „teljesítés-megtagadás” és az „általános sztrájk” meghirdetéséhez.[3]

Mindez azonban csak látszat-eredményeket hozott és mindeközben elmélyítette Németország gazdasági válságát: a német gazdaság egyik centrumának tekinthető térség kiesése nagymértékben hozzájárult, hogy az infláció soha nem látott méreteket öltött.[4] Hasonló módon a francia gazdaságra sem volt jótékony hatással a Ruhr-kaland: a francia államháztartást nem sikerült stabilizálni, sőt a frank árfolyama történelmi mélypontra süllyedt. A belpolitikában a „nemzeti blokk” kormánya bomlásnak indult. Ebben a helyzetben Golo Mann helyesen mutat rá, hogy 1924-re a kialakult gazdasági-politikai helyzetben mindhárom fő aktor belátta: szükséges a békés megoldások és az önkritika keresése.[5] Franciaországban a nagyhatalmi politizálás helyett az Aristide Briand nevével fémjelzett „sécurité” irányzata vette át a vezető szerepet: „E felfogás hívei azt vallották, hogy Németország talpraállását egy-másfél évtized távlatában semmilyen eszközzel nem lehet megakadályozni, és a regenerálódott Németország erősebb lesz, mint Franciaország és szövetségesei együttvéve. A német revansot csak úgy lehet elkerülni, ha Franciaország idejekorán engedményeket tesz Németországnak és a francia érdekek kellő védelmével együtt lelkileg is megbékíti a német nemzetet.”[6] Ez a gondolat nyert egyre nagyobb teret, miután az elvakult Poincaré 1924 júniusában távozott a kormány éléről. Az erre reflektáló német politika kormányrúdját 1923 szeptemberében Gustav Stresemann vette át, aki a politikai párbeszédért cserébe ismét a teljesítési politika irányába fordította a német hajót. Nagy-Britannia élére pedig 1924 januárjában első ízben került Ramsay MacDonald személyében munkáspárti politikus.

A rövid ideig a kormány élén álló Stresemann nem tett mást, mint a legnagyobb szomszéd, Franciaország történtéből indult ki és a francia mintákat vette alapul döntéseihez. Miként viselkedett a vesztes nagyhatalom az 1815-ös bécsi kongresszus után, mi volt a franciák első lépése az 1871-es frankfurti béke után? Mindkét esetből világosan kiderült, hogy az akkor vesztes Franciaország első lépése a megszállás feloldásának szorgalmazása volt. Ez „németül” annyit jelentett, hogy a szükséges külpolitikai mozgástér megteremtéséhez elsősorban a Ruhr-vidék és a Rajna-part francia-belga megszállását kellett megszűntetni. Ehhez a német-francia viszonynak a bizalmi alap létrehozására kellett irányulnia, ami szükségessé tette a jóvátétel további fizetését és melynek egyértelmű nyilatkozatokkal el kellett kerülnie a további retorziókat. Viszont a valós külpolitikai célok mindvégig a hőn óhajtott revízióra irányultak. Mint arról Vilmos főhercegnek, az egykori trón örökösének 1925 szeptemberében írott levele is tanúskodik, Stresemann tudta: „számos trükkre” van szüksége valós céljainak megvalósításához. Be kell lépni a nyugati biztonsági rendszerbe, hogy a keleti határok kérdése, illetve Német-Ausztria csatlakozása felülvizsgálatra kerülhessen.[7] Mindezek ellenére a megindított közeledés és az abból fakadó eredmények minden képzeletet felülmúltak, egyben megalapozták az 1945 utáni újrakezdés gyakorlatát is.

Első körben Stresemann politikája a gazdaságot stabilizálta, aminek köszönhetően az 1924 és 1929 közötti évekre az általános fellendülés, a viszonylagos jólét, a gazdasági termelékenység és a kulturális virágzás volt a jellemző a Weimari Köztársaságban. A márka árfolyama megszilárdult, a gazdaság a kölcsönöknek köszönhetően normalizálódott és a termelés 1925-ben végre túlszárnyalta az utolsó békeév teljesítményét.[8] Ugyanebben az évben aláírhatták a locarnói szerződéseket is, melyek már nem diktátumon alapultak, hanem „kölcsönös előnyöket nyújtó megállapodást” jelentettek.[9] Ugyanakkor a szerződéscsomag még mindig a „nemzetállam és a nemzeti szuverenitás terminusaiban” gondolkodott és a két nagy külügyér „csak a szuverenitás megóvása, illetve a nemzeti érdekek prioritása alapján” tette meg lépéseit.[10]

A két külügyminiszternek köszönhetően a német-francia viszony oly mértékben megjavult, hogy megindulhattak — az eleinte titkos — tárgyalások a további gazdasági és politikai közeledésről. Nem kétséges, hogy Stresemann a revízió előkészítésén dolgozott, azonban elsősorban az elvesztett keleti területek (Danzig, Szilézia), illetve Német-Ausztria irányába mutatott élénk érdeklődést. Ezzel szemben nyugaton az „enyhülés” a francia kormány számára nagyobb biztonságot és stabilitást jelentett, vagyis a „securité” politikájának győzelmével kecsegtetett.

Mindez megteremtette a lehetőségét a nemzeti kereteken immár részben túlmutató együttműködési szándék megvalósítására: Stresemann német pénzügyi segítséget helyezett kilátásba, Briand fontolóra vette a Rajna-vidék kiürítését, ugyanis felismerték, hogy kölcsönösen szükségük van egymásra. Franciaországnak éppúgy szüksége volt a német szénre, mint Németországnak a francia vasércre. A következő lépések megalapozására 1926. szeptember 17-én a Genfhez közeli Thoiry városka egyik vendéglőjében, közös ebéd mellett került sor.[11]

Elmondhatjuk: a megbeszélések nyomán 1926 szeptemberében megszületett minden későbbi európai gazdasági együttműködés mintapéldája: a német, francia, belga és luxemburgi vas- és acélgyárak között megkötött nemzetközi kartellegyezmény (Stahlkartell, vagy Internationale Rohstahlgemeinschaft, a Nyersacélkartell). Ehhez 1927-ben már osztrák, magyar és csehszlovák cégek is csatlakoztak. Ezt követte 1927-ben a német-francia vegyipari cégek kartell-képzése: a német IG Farben és a francia cégeket tömörítő Centrale des Matières colorantes (C.M.C.) létrehozta a német és francia piac 80%-át birtokló együttműködését. (Ez tovább bővült, 1929-ben belépett a svájci Basler Chemie és 1931-ben a brit Imperial Chemical Industries.) Ezek a gazdasági téren megvalósuló kezdeményezés kezdték megteremteni a különböző termékek és alapanyagok egymás közötti szabad áramoltatását, illetve a piacok pontos szabályozását, a nyersanyagellátást és a munkahelyteremtést.

Ebből kiindulva a későbbiek során több jelentős tervezet is készült Európa gazdasági egyesítésének megvalósítására. Még 1932-ből is ismerünk nagyipari, gazdasági együttműködési elképzeléseket, melyek javarészt szintén francia-német kezdeményezésre nyúlnak vissza. Így találkoztak 1932 áprilisában a német és francia vegyi és elektronikai ipar vezetői Luxemburgban, ahol német részről felmerült, hogy csak a jóvátételi fizetések azonnali leállítása mentheti meg az országot a nemzetiszocialista, vagy kommunista hatalomátvételtől. A további együttműködés elmélyítése érdekében pedig kidolgozták az amerikai hitelek helyettesítését a francia pénztőke segítségével és egy regionális (német-belga-francia-luxemburgi) vámszövetség létrehozását. Ez utóbbi egyben válaszlépés volt az elutasított német-osztrák vámszövetségre, illetve André Tardieu francia miniszterelnök Duna-menti vámszövetség létrehozására vonatkozó tervére.[12] Mindezek az elképzelések azonban a bekövetkező világgazdasági válságnak estek áldozatul.

Hasonlóan a gazdasági válság nyomán felerősödő nacionalizmus, protekcionizmus és populizmus söpörte félre az európai egységre törekvő első elképzeléseket is. A jól ismert, Richard Coudenhove-Kalergi gróf által létrehozott Páneurópa Unió és az eme gondolatokon Briand által megfogalmazott — többek között a kor legjelentősebb közgazdásza, John Maynard Keynes által is támogatott — „európai szövetségi rendszerről”[13] szóló tervezet is elbukott. Noha számos európai politikus és közgondolkodó értelmiségi érzékelte az idők szavát és a gazdasági válság nyomán bekövetkező tragédia előszelét, mégsem volt még elérkezett az idő az európai egység két nemzet általi példaértékű előmozdítására. Sem Stresemann, sem pedig halála utáni utóda, az új német külügyminiszter, Julius Curtius nem támogatta az integrációs elképzeléseket.[14]

Mindennek ellenére ez az időszak a francia-német megbékélés egyik legintenzívebb korszakának tekinthető. Olyan alapok születtek, melyekre a hasonló gondolatokat megfogalmazó felek 1945 után ismét építhettek.

1926-ban jött létre a „Szövetség az Európai Megegyezésért” (Verband für Europäische Verständigung/Fédération pour l’Entente Européenne), mely Németországban, Franciaországban és Nagy-Britanniában is rendelkezett tagozatokkal. A szervezet a Népszövetségben látta a megegyezés zálogát és ennek égisze alatt képzelte el a népek közeledését. Egyik német alapítója, Wilhelm Heile, a második világháborút követően bábáskodott az Európa Tanács létrehozásakor is. Ugyancsak ebben az évben lépett színre a francia Pierre Viénot publicista ötlete alapján a „Német-Francia Tanulmányozó Bizottság” (Deutsch-Französischer Studienkommittee/ Comité d'Information franco-allemand), mely egy transznacionális, szellemi-kulturális közeget kívánt létrehozni. Ez lehetővé tette volna mindkét nemzet szellemi elitjének a tagjai számára, hogy tájékoztassák saját közvéleményüket és hozzájáruljanak a széles néprétegek képzéséhez, felvilágosításához és megbékéltetéséhez. A kezdeményezés mögött mint legjelentősebb pénzügyi támogató a luxemburgi illetőségű európai polgárként gondolkodó nagyiparos Emil Mayrisch állt, akinek gazdasági téren született korábbi ötlete, a már említett Nemzetközi Nyersacélközösség rendkívül sikeres lett.

A berlini székhelyű magánjogi egyesület, a Német-Francia Társaság (Deutsch Französische Gesellschaft) adta ki Otto Grautoff egyetemi tanár és publicista főszerkesztőségével a Deutsch-Französische Rundschau című lapot, melynek párizsi társlapja a későbbiek során a Revue d'Allemagne lett. Osztrák kezdeményezésből született meg Karl Anton Rohan herceg vezetésével, még 1924-ben Párizsban az „Európai Kultúrszövetség” (Europäischer Kulturbund, hosszú nevén Internationaler Verband für kulturelle Zusammenarbeit / Fédération des Unions Intellectuelles). Ez roppant zavaros, ám annál érdekesebb ideológiai egyveleg mentén (a katolicizmustól, Max Scheler filozófiáján és Hofmannsthal költészetén át egészen a fasizmus gondolatiságáig) volt képes megmozgatni az európai gondolkodókat. A Párizsban vitázó, nézeteiket az Európai Szemle (Europäische Revue) lapjain publikáló gondolkodók együtt próbálták megrajzolni a kontinens lehetséges kulturális jövőjét. Ebben az alapvetően magánjellegű szövetségben Európa legjelentősebb szellemiségei találkoztak, akik politikától, ideológiától, osztályoktól és fajoktól függetlenül mindössze európaiságuk révén álltak közös alapon. Jelszavuk szerint „A megértés a megegyezés előfeltétele”. 1933 után azonban nem volt lehetőség már a megértésre…[15]

 

2. A francia-német közeledés újraindítása

A második világháború borzalmait követően a globális játéktér Európa államai számára is alapvetően megváltozott. Az öreg kontinens képtelen volt önerőből megszabadítania magát a háborútól és következményeitől, két alapvetően Európán kívüli nagyhatalomra, a Szovjetunióra és az Egyesült Államokra volt utalva. Azonban az első világháború utáni helyzettől eltérően a két nagyhatalom intervenciója ez alkalommal tartósnak bizonyult. „Európa vezető hatalmainak meg kellett ismerkedniük egy olyan helyzettel, amikor más államok döntéseihez kellett igazodjanak, s keresniük kellett a lehetséges megoldásokat.”[16] Mindennek következtében elmondhatjuk, hogy a német-francia viszony is megszűnt világméretű befolyást gyakorló kapcsolatrendszernek lenni. Visszaszorult a világpolitika színteréről a belső európai (és ezen belül is a nyugat-európai) helyzetet befolyásoló szegmenssé.[17]

Az egymáshoz fűződő viszonyt — az első világháború utáni időszakhoz hasonlóan — a francia politikában ismét két különböző irányultsággal írhatjuk le. Az egyik álláspont az idealista politika-felfogás lenyomataként a versailles-i békediktátumot látta a rendszer összeomlásának alapjának és – számos korabeli gondolkodó véleményével összhangban — a nemzetállami önzést kívánta kiiktatni a nemzetközi rendszerből. A németekkel való együttérzés, a német ellenállási mozgalmakkal való szimpátia és az új békerend egy európai föderációban — ezek voltak a központi elemei ennek a koncepciónak. Az elképzelés szerint csak az európai összefogás és a nemzetek feletti elemek beépítése tenné lehetővé a német agresszió hosszú távú ellenőrzését és kordában tartását.[18]

Javában eltérő nézeteket vallott a „német kérdésről” a francia Ideiglenes Kormány vezetője. Az idealista elképzelések helyett Charles de Gaulle a történelmi realitásokból kiindulva felelevenítette az első világháború utáni grandeur-koncepciókat, sőt gyakran Clemenceau legmerészebb elképzeléseit sem volt rest hangoztatni.[19] Elképzelésében a francia nagyhatalom a németekkel szembeni legteljesebb biztonsággal teremthető meg és az ezeréves „ősellenségek” vitáját csak komoly rendszabályokkal lehet megoldani. Az európai viszonyokban azonban nem hagyta figyelmen kívül az Egyesült Államok befolyását sem és már idejekorán felismerte, hogy „az Egyesült Államok wilsoniánus retorikájú vezetése valójában arra készül, hogy uralkodó szerepet töltsön be a nyugati világban: ‘az Egyesült Államok titkos imperialista hatalom, Nagy-Britannia pedig apologetikus cinkosa’.”[20] Ebből a világnézetből fakadóan az egyes francia kormányok mindvégig egyensúlyozni igyekeztek a nyugati és keleti szövetséges között. Azonban míg keleten talán megértéssel fogadták a franciák németekkel kapcsolatos keményvonalas elképzeléseit, addig a nyugati szövetségesek egyre inkább szembekerültek a francia politikával. Különösen így volt ez a hidegháború klasszikus szakaszának kibontakozását, a koreai háború kirobbanását és a két német állam megalakulását követően.

Az NSZK és az NDK hivatalos létrejöttét ugyanakkor a francia reálpolitika is pozitívan értékelte. De Gaulle hívei és a németellenes erők számára is egyfajta megnyugvást jelenthetett, hogy az előállt bipoláris helyzet révén hatalmas keleti (egykoron főleg porosz és szász) területeket sikerült leválasztani az új modern nyugat-német államról. A németek iránt megértőbb hozzáállást tanúsító politikai erők pedig e folyamatban lehetőséget láttak a két állam közötti együttműködés elmélyítésére.

A németekkel való megbékélést szorgalmazók csoportja elsődlegesen az egykori Résistance-tagok közül került ki, akik az új világpolitikai körülmények közepette is kitartottak idealista és már szupranacionális elemeket tartalmazó elképzeléseik mellett. Politikai hovatartozásuk szerint igen különböző táborokból érkeztek, mégis a legjelentősebb hangadóik a liberális katolicizmus, illetve a jezsuiták köréből kerültek ki. A Revue Espirit címet viselő folyóirat köré szerveződő gondolkodók köréből érdemes kiemelnünk Emmanuel Mounier filozófus és Albert Béguin munkásságát. Az igen fiatalon, negyvennégy éves korában 1950-ben elhunyt katolikus Mounier a zsidó családból származó, francia-német Alfred Grosser szociológussal közösen hívta életre a „Comité français d’échanges avec l’Allemagne nouvelle” nevet viselő fórumát. A csoport, melybe Albert Béguin irodalomkritikus is tartozott, gondolatait először a nagyközönség számára az Espirit 1947. júniusi számában tette nyilvánvalóvá. A közös gondolkozásba a jövőről német baloldali katolikusok is bekapcsolódtak, Walter Dirks író-publicista vagy Eugen Kogon politológus személyében.[21]

A jezsuita tábori lelkész Jean du Riveau már 1945 augusztusában kiadta a francia megszállási övezetben új, két nyelven megjelenő folyóirata, a Documents—Dokumente első számát. Az azóta is folyamatosan létező folyóirat célja a német-francia párbeszéd elmélyítése volt, elsősorban a két nemzet kölcsönös, jobb megismerése révén. A mai aktuális integrációs témákat és francia-német külpolitikai elemzéseket is felmutató folyóirat szervezte 1945 után az első határon átívelő francia-német találkozókat. A szerzők, többek között Emmanuel Mounier is, arra hívták fel a figyelmet, hogy ne az egész német népet megbélyegző kollektív bűnösségről, hanem kollektív felelősségről essék szó a korábbi évtizedek történelmének megítélése kapcsán és ebbe tartozzon bele Európa teljes egésze.[22]

A legjelentősebb motívum, melyet a németekkel megbékélni kívánó csoportok hangoztattak, a francia-német együttműködés szükségszerűsége volt. Véleményük szerint a szabad (vagyis nem kommunista befolyás alatt álló) Európa csak akkor lesz hosszú távon képes bárminemű integrációra, ha két központi helyzetet elfoglaló nemzete, a német és a francia visszatér a háború és a gazdasági világválság előtt megkezdett kooperatív politikához. Az NSZK megalakulás kapcsán, még maga de Gaulle is hangoztatott ehhez hasonló gondolatokat.[23] Ezzel új fejezet kezdődhetett a két nép történelmében, úgy tűnt „le duel franco-allemand paraît historiquement passé”, vagyis a hagyományos francia-német ősellentét korszaka véget ért. Különösen, mivel Konrad Adenauer, a német politika kulcsembere 1947 után, a politikába való visszatérésének első percétől kezdve a Franciaországgal való együttműködés és az európai integráció előmozdítása mellett állt ki.[24]

Anélkül, hogy részleteznénk az európai integráció első fázisának lépéseit, csak utalni szeretnénk a Jean Monnet és Robert Schuman elképzeléseiből körvonalazódó nehézipari szektorális együttműködés jelentőségére és hasonlóságára a korábban bemutatott 1926-os ipari kooperációhoz. A kereszténydemokrata politikusok (a katolikus egyház által megfogalmazott) szubszidiaritás- és szolidaritás-elvén nyugvó kezdeményezése gyorsan visszhangra talált az európai országok körében: „Nem az egyes államok egybeolvasztásáról, vagy egy szuper-állam létrehozásáról van szó. Az államaink léte itt Európában történelmi realitás, felszámolásuk lélektanilag lehetetlen lenne. Ez a sokféleség valójában nagyon örvendetes, és mi nem akarjuk sem egy szintre hozni, sem pedig egybemosni a meglévő különbségeket. De szükség van szövetségre, összetartó erőre, együttműködésre […] Politikai szempontból a különböző országok között létrejövő tartós és belülről fakadó egyetértésnek lehetővé kell tennie a béke helyreállítását ebben a megosztott Európában. A szomszédos országok közötti egyetértés kialakításához semmi sem olyan fontos, mint az általuk elérni kívánt együttműködés és közös jólét.”[25] Schuman gondolatai intézményesültek a Szén- és Acélközösség, majd a Római Szerződések által létrehozott európai együttműködésben.

3. Az Elysée-szerződés

Miközben megindult a hat ország részvételével megvalósuló integráció, Konrad Adenauer egy 1950-es interjúban érdekes kijelentéssel borzolta a francia közvéleményt: Kingsbury Smith-nek, az International News Service amerikai újságírójának vetette fel korszakalkotónak hitt ötletét, miszerint a háború alatt jelentkezett francia-brit unió gondolatából kiindulva Franciaország és Németország teljes unióját kellene megvalósítani. Ebbe beleértette a két ország gazdaságának és parlamentjének teljes összeolvasztását, valamint a közös állampolgárság megteremtését is. Adenauer szerint „ennek óriási lélektani hatása lenne. Arról nem is beszélve, hogy Franciaország biztonság iránti vágya teljesülne, és a német nacionalizmus feléledését is megakadályozhatnánk.”[26] Mindebben természetesen Adenauert az európai elkötelezettsége mellett különösen szűkebb hazájának, a Rajna-, Ruhr- és Saar-vidéknek a sorsa vezette. Igazából a két ország uniójával a szén és acél iránti versengés feloldását kívánta elérni, amelyre azonban a francia és német politikai elit szélesebb rétegei számára komolyabb megoldást kínált a Schuman-terv és az intézményesült integráció.

Maga a pillanat, melyben ez az ötlet megfogant, azonban nem múlott el észrevétlenül: Charles de Gaulle számára az óhajtott nagyhatalmi politika kiteljesedésének lehetőségét hordozta magában: „Ha az embert nem fogná vissza a dolgok higgadt szemlélésének szüksége, akkor elkápráztatná az a lehetőség, mi mindent lehetne elérni a német és az Afrikát is magában foglaló francia értékek egyesítésével… Mindent egybevetve ez azt jelentené, hogy modern gazdasági, stratégiai, szociális és kulturális formában felidéznénk Nagy Károly császár munkáját.”[27]

Erre már csak azért is gondolhatott de Gaulle, mivel magányában, a sajtóban csak a „nyugalom szigeteként” emlegetett Colombey-birtokon élte át a francia politika egyik legzavarosabb és legnyugtalanabb évtizedét: az indokínai háborút, a szuezi kalandot, az algériai felkeléseket, valamint az integrációban kulcsfontosságúnak vélt Európai Védelmi Közösség (Pléven-terv) bukását. A politikai válság magával hozta a gazdaság szinte csőd-közeli helyzetét is, hatalmas költségvetési deficittel, a devizatartalékok kiürülésével. Ezzel szemben a Rajna másik partján Adenauer és Ludwig Erhard politikájának és a szociális piacgazdaság alapvetésének köszönhetően a „gazdasági csoda”, a teljes foglalkoztatottság, a nemzeti szuverenitás teljes visszanyerése (az NSZK NATO-tagságával) jellemezték a korszakot. Egyre hangosabbak lettek tehát Franciaországban az új politikáért kiáltó hangok, melyek határozottan követelték a „Haza megmentőjének” visszatérését a politika színpadára.[28] Erre végül 1958-ban egy új alkotmány megalkotásával és különleges teljhatalmú elnöki felhatalmazással kerülhetett sor.[29]

De Gaulle ismételt politikai színrelépése érdekes módon összekapcsolódott az európai integráció megtorpanásával. Úgy tűnt, hogy a Római Szerződések ellenére az együttműködés kihűlt és a továbblépés veszélybe került. Egyértelműen megmutatkozott, hogy az egységtörekvések mögötti közös fellépés a nyomáskényszer elmúltával és az integrációt elindító számos szereplő távozásával a politika első vonalából, lankadni kezdett. Az európai egységről alkotott koncepciók megvalósítását mindvégig a Hidegháború egyik legkomolyabb szakasza és a „német kérdés” megoldatlansága hajtotta előre. Abban a pillanatban, hogy érzékelhető volt: a bipoláris rendszer konszolidálódott és az „atom-patthelyzet” következtében nem is fog belátható időn belül változni, a nyugat-európai politikai egységtörekvések lankadni kezdtek és ismét megjelentek a partikuláris nemzetállami érdekek. A francia elnökről köztudott volt, hogy ellenzi bárminemű szupranacionális integráció megvalósítását, mely sértené vagy korlátozná Franciaország szuverenitását. Véleménye szerint „tűrhetetlen egy nagy ország számára, hogy sorsát illetően egy másik állam döntéseire és cselekedeteire hagyatkozzék, bármennyire baráti viszonyban legyenek is egymással.”[30] Nagy kérdés volt ezért, miként fog az új elnök a kialakult helyzethez viszonyulni.

De Gaulle alapvető célja, mint arra már korábban többször utaltunk, a francia nagyhatalmi politika (grandeur) és az állami dicsőség (gloire) felélesztése, helyreállítása volt, vagyis a kialakult bipoláris világban ismét új pólusként bekapcsolódva a világpolitikába kívánt beleszólást biztosítani országának. Ehhez a „richelieu-i” politika értelmében egyfajta kiegyensúlyozó, mérleg szerepet szánt Franciaországnak Washington és Moszkva között, ugyanakkor a realitás talaján állva tudta, hogy Franciaország önmagában nem elég erős ennek a szerepnek a betöltésére. Éppen ezért a meglévő integrációs szervezeteket igyekezett céljaihoz csatasorba állítani: „Külpolitikai stratégiájának egyik eleme lett az Egyesült Államoktól nagyobb függetlenséget visszaszerezni kívánó ‘európai Európa’ víziója, amely nem integráción, hanem a részt vevő nemzetek közötti rendszeres kooperáción nyugszik.”[31] Ezt a kooperációt pedig különösen az ereje teljében lévő NSZK-val igyekezett a francia elnök kiépíteni.

Ehhez az első lépést az 1958. szeptemberi de Gaulle–Adenauer találkozó jelentette. A francia államférfi családi birtokán a két jobboldali, konzervatív, katolikus politikus a vártnál könnyebben szót értett. Különösen miután Adenauer megláthatta a francia elnök könyvgyűjteményét, melyben külön gyűjteményrész tartalmazta az összes nagy német író és költő munkáit.[32] A találkozó különlegességét már a külső körülmények is nyomatékosították: a német kancellár előtt és után soha egyetlen állami vezetőt sem fogadott magánbirtokán a francia elnök. Ez a gesztus mutatta személyes nagyrabecsülését Adenauer iránt, ugyanakkor jelezték a francia-német kapcsolatnak tulajdonított különleges súlyt.[33] A napirenden itt szerepelt talán először az „európai Európa” koncepciója is, melyhez igyekezett az NSZK támogatását megnyerni. Ebben kifejtette, hogy „organikus kapcsolatok” keretében közös külpolitikai lépéseket lenne érdemes tenni nemcsak Európa keleti fele, de azon túlmutató régiók irányába is – természetesen az USA-tól teljesen függetlenül.[34]

De Gaulle elképzelésében a német-francia viszony szorosabbra fűzése a francia világhatalmi szerep visszaszerzésének része volt. Saját céljaira szerette volna kamatoztatni az EGK keretei között a rohamos német gazdasági fejlődést, anélkül, hogy ezért tényleges politikai árat kellett volna fizetni. A két állam együtt megvalósíthatná Európa önvédelmét, amit francia részről az atomnagyhatalmi státusz elérése, az önálló atomarzenál (force de frappe) kiépítse garantálhatna.[35] A „gaulle-izmus” színre lépése Európa történelmében „egy kritikus időszakban adott máig ható impulzust. Egy olyan korszakban, amikor az imperializmus és az internacionalizmus mezébe bújt nagyhatalmi sovinizmus — akár a szabad világ védelme, akár egy új világ ideologikus ígérete nevében — mégiscsak globális uralmi célokat követett, bátorságot és eltökéltséget kívánt annak kimondása, hogy Franciaország számára a függetlenség élet-halál kérdése.”[36] Ebben pedig a német államra, illetve az európai együttműködésre is komoly feladatok hárultak.

A két öregúr együttműködése első találkozásukat követően roppant méreteket öltött. Összesen tizenöt személyes találkozóra és negyven hivatalos levélváltásra került sor Adenauer és de Gaulle között, a négyszemközti megbeszélések (mindketten jól ismerték a másik nyelvét) összességében túllépték a száz órát. A francia-német közeledés leglátványosabb pillanatának minden bizonnyal az 1962. júliusi és szeptemberi eseménysort tekinthetjük. Nevezhetjük akár — Salgó László kifejezésével — a „két nemzet megbékélésének szimbolikus záróakkordjának” is. A franciaországi látogatás során hatalmas katonai díszszemlére került sor, melynek során de Gaulle és Adenauer egyazon katonai terepjáróból üdvözölték a felvonult francia és német századokat és fogadták az elzúgó repülőgép-kötelékek tisztelgését. Majd közös istentisztelet következett a történelmi jelentőségű reimsi székesegyházban (abban a városában, ahol 1945-ben a német haderő aláírta a feltétel nélküli kapitulációról szóló okmányokat).[37] 1962. szeptember 4-9. között pedig a francia elnök viszonozta a látogatást, mely utazása során Hamburg, Köln, Stuttgart és München után a Ruhr-vidék városaiban is németül szólt közönségéhez és propagálta koncepcióját a „konföderációs európai Európáról”. A közvélemény barátságosan, sőt ünnepelve fogadta.

A személyes találkozók és a kölcsönös eszmecsere nyomán már 1962. szeptember 18-án előterjesztette a francia államelnök német partnerének a szorosabb együttműködésre vonatkozó elképzeléseit. Ebben a néhány oldalas memorandumban javasolta a külpolitika, a védelempolitika, a nevelés- és oktatásügy összehangolását a két ország között. November 8-án meg is érkezett a német válasz, mely pár pontosítást és javítást tartalmazott, azonban alapvetően minden egyes kérdést elfogadott. Végül a két külügyminiszter, Gerhard Schröder (aki csak névrokona a későbbi kancellárnak) és Maurice Couve de Murville 1962. december 16-17-én Párizsban kidolgozták a végleges szövegtervezetet.

A német belpolitikai életben a de Gaulle és Adenauer közötti jó kapcsolat, valamint a két ország egyre erősödő együttműködése megosztotta a kormánypártokat. A kereszténydemokrata-keresztényszocialista politikusok körében két egymással szembenálló koncepció vitája indult meg: Az egyik csoportba azon külpolitikai alapelvet vallók tartoztak, akik egyre inkább feszültnek érezték ezekben a hónapokban az Egyesült Államokhoz fűződő viszonyt és emiatt újragondolták az európai szerepvállalást lehetséges alternatíváit. A kancellár, védelmi minisztere Franz-Josef Strauß, valamint a külügyminisztérium több vezető alkalmazottja is (néha Schröder külügyminiszter rosszallása mellett) új utakat keresett. A kubai rakétakrízis után egyre inkább felerősödni látszott az amerikai-szovjet párbeszéden alapuló megoldáskeresés. A nukleáris patthelyzetben a fegyveres válaszok lehetősége minimalizálódott, az „enyhülés” jelei egyre határozottabban mutatkoztak. Mindez felébresztette a német politikusok veszélyérzetét: mi történne, ha az USA leválasztaná védelmi erőit Európáról? Mint arra Hans-Peter Schwarz politológus az Elysée-szerződés évfordulója kapcsán rámutatott: az idős kancellár számára jól jött egy komoly nyomásgyakorlási eszköz az Egyesült Államokkal szemben, melynek politikájában egyáltalán nem bízott meg teljes egészében.[38]

Ilyen körülmények közepette a konzervatív-katolikus, elsősorban délnémet politikusok nagy része a Franciaországgal megvalósítandó minél szorosabb kapcsolatok mellett foglalt állást és támogatását adta Adenauer és de Gaulle „különös házasságára”.[39] A gaulle-ista német politikusok számára a kifejlesztés alatt álló önálló francia atomütőerő megbízható alternatívának tűnt az amerikaiak változó álláspontjához képest. A német kormánypárti politikusok másik fele az „atlantisták” csoportját erősítette, mely nem akarta feladni szoros és hagyományosan jó kapcsolatait az USA vezetésével.[40] A túlzott francia kötődésben nem alternatívát láttak, hanem az atlanti kapcsolatok szétzúzását és sokkal inkább veszélyt Németország védelmét illetően. Mindemellett az „atlantisták” körét az a tény is rettegéssel töltötte el, hogy az adott szituációban, a német kormány és az Egyesült Államok romló kapcsolatai közepette az USA egyre inkább a német ellenzék, a szociáldemokraták felé fordult és felélénkítette kapcsolatait az SPD erős emberével, Berlin főpolgármesterével, a „német Kennedyvel”, Willy Brandttal.[41]

A kialakult belső feszültségek közepette a német külpolitika vezetői – a megindult tárgyalások és gyorsan előrehaladó egyeztetések sikere ellenére sem – gondolkodtak speciális bilaterális szerződéskötésre Franciaországgal. Mindösszesen egy, az együttműködést intenzívebbé tevő közös nyilatkozatot vizionáltak. Azonban az idősödő Adenauer, akit belpolitikai okok késztettek arra, hogy fokozatosan visszavonuljon a német politikából,[42] úgy vélte, hogy örökségének folytatása szempontjából alapvetően szükséges egy alkotmányos keretek közé helyezett, ezáltal az utódait is röghöz kötő megállapodás. Sőt, jó lehetőséget látott abban, hogy egy külpolitikai egyeztető mechanizmust tartalmazó szerződés megakadályozza Franciaországot egy autonóm, az NSZK nélkül végrehajtott Szovjetunióval kapcsolatos keleti politika kialakításában.

Így a rövid előkészítési fázis után az ünnepélyes szerződéskötésre 1963. január 22-én került sor az Élysée-palotában. Innen kapta közkeletű elnevezését a „Szerződés a Német Szövetségi Köztársaság és a Francia Köztársaság között a német-francia együttműködésről” címet viselő dokumentum.[43]

A szerződés központi elemét az a megállapodás jelentette, hogy a két ország külpolitikai kérdésekben konzultál egymással a közös álláspont kialakítása érdekében. Ezt segíti elő az állam- és kormányfők félévenként, a külügy- és oktatásügyi miniszterek háromhavonkénti találkozója, valamint a hadügyminiszterek, a hadsereg-főparancsnokok, továbbá az ifjúsági és sport-miniszterek kéthavonként megvalósuló konzultációja. A felsőfokú diplomák és képzettségek kölcsönös elismerése, egymás nyelvének kiemelt oktatása, a munkaerő-csere lehetősége, a közös segélyezés-politika a fejlődő világ országai irányába mind-mind részei e megállapodásnak. Emellett felállításra került egy miniszterközi bizottság mindkét országban az együttműködés nyomon követése érdekében. A szerződés inkább programot adott, mintsem konkrét feladatokat: közös egyeztetések megvalósítása, a fejlődő országokkal való kapcsolatok összehangolása, közös fegyvergyártási projektek életre hívása, a hadseregben szolgálók tapasztalatcseréje, diákcsere-programok és kölcsönös nyelvtanulási lehetőségek elősegítése, a diplomák kölcsönös elismerésének megvalósítása, közös tudományos projektek lebonyolítása.[44] Érdekes, hogy a gazdasági kérdések nem képezték részét a szerződésnek. A két állam között egyfelől az együttműködés oly mértékben előrehaladottnak volt tekinthető, hogy nem érezték a felek szükségét e témakör további szabályozásának, emellett pedig az európai gazdasági integráció tekintetében igencsak eltértek egymástól a német és a francia elképzelések (amit a későbbi „üres székek politikája” is jól jelez). Így érthető volt, hogy a kényes kérdésekben nem kívántak közös nyilatkozatot tenni.[45] A szerződés keretet adott, a német kancellár elképzeléseinek megfelelően megszabta a megindult francia-német együttműködés jövőjét. Ugyanakkor a megvalósítás Adenauer és De Gaulle utódaira maradt. Itt pedig az első perctől kezdve igyekeztek megakadályozni, hogy a szerződés megbontsa a megindult európai integrációt, illetve az euroatlanti kapcsolatokat.

E tekintetben külön diplomáciatörténeti jelentőségű a szerződés ratifikációjának folyamata. Miközben a de Gaulle által uralt francia Nemzetgyűlésben nem okozott gondot a szerződés becikkelyezése, a német Bundestag – éppen a fentebb bemutatott politikai megosztottságból fakadóan – „felrúgva a nemzetközi jog előírásait egy preambulumot csatolt hozzá. Ebben olyan tételek olvashatók, miszerint az NSZK külpolitikai stratégiájának alapja az USA-hoz fűződő szoros viszony, a NATO-ban megvalósuló katonai integráció, a nemzetek feletti irányba fejlődő nyugat-európai integráció és Nagy-Britannia részvétele a Közös Piacban. Vagyis pont az ellenkezője mindannak, amit de Gaulle szeretett volna, s aminek elkerüléséhez szövetségesül hívta az NSZK-t.”[46] Ez azonban nem idézte elő a két állam viszonyának drasztikus fordulatát, sőt meglátásunk szerint az Elysée-szerződés mintául szolgált az európai integrációban napirendre tűzött számos kezdeményezéshez. Elég e helyütt például csak a diplomák kölcsön elismerésére vagy az állam- és kormányfők rendszer eszmecseréjére utalnunk.

4. Összegzés helyett: 50 év eredményei

A szerződést követően rövid ideig feszült volt a helyzet a két állam között, hiszen a francia államfő nem ért célt, nem sikerült a német politikát teljes egészében leválasztania az angolszász szövetségi rendszerről. Belső körökben ismertté váltak de Gaulle szangvinikus kirohanásai, melyek során még a szerződés felmondását is kilátásba helyezte. Erre azonban nem került sor, sőt az 1973-ban megünnepelt tízéves évforduló kapcsán már „a francia-német barátság kulcsdokumentumaként” és az „integráció alappilléreként” ünnepelték a dokumentumot. Az aláíráskor de Gaulle által használt kifejezések immár valósággá váltak: „nincs élő ember a földön, aki ne értené meg eme ünnepi aktus történelmi jelentőségét (…) szélesre tárjuk nemcsak Németország és Franciaország, de Európa és az egész világ jövőjének kapuját”.[47]

Az együttműködés egyik kulcsterülete a fiatalok mobilitásának elősegítése volt; nem véletlen, hogy egyik első szervként a közös ifjúsági csereprogramokat koordináló Deutsch-Französisches Jugendwerk jött létre még 1963-ban. A diplomák elismerése körüli sikeres lépések és az oktatási együttműködés (pl. közös német-francia történelem-tankönyvsorozat), 1997-ben egy közös Német-Francia Főiskola létrehozásához is elvezetett. Ennek keretében hetven német és nyolcvan francia intézmény működik együtt és bocsát ki bizonyos szakokon közös diplomát. De az ifjúságnevelés terén talán még jelentősebbnek tekinthető a több mint három tucat kétnyelvű óvoda felállítása.

A technikai együttműködést is hangsúlyozva érdemes megemlítenünk, hogy az Elysée-szerződés hozadékának tekinthetjük az 1967-ben közös francia-német projektben készült, Symphonie névre keresztelt távközlési műholdat. Ennek folytatásaként jött létre a 70-es évek során a TV/SAT-TDF közös francia-német műhold, mely lehetőséget biztosított a két állam által közösen létrehozott kulturális tévécsatorna (ARTE) és rádióadók sugárzására. A nyolcvanas évekre készült el az Ariane európai hordozórakéta, mely időjárás-, kommunikációs és földtani figyelőműholdakat juttatott a világűrbe.

E helyütt csak utalhatunk rá, hogy a német kancellárok és francia államfők közötti jó viszony a későbbiekben is kiemelkedő jelentőségű maradt az integráció előmozdításában. A 70-es években Helmut Schmidt és Valéry Giscard d’Estaing magánkezdeményezéséből jött létre az első világgazdasági csúcs (1975), Schmidt és Giscard előterjesztésére, Jean Monnet javaslatára és az Elysée-szerződésbe foglalt minta alapján valósult meg az Európai Tanács (1974), majd 1979-ben ismét csak e szereplők nyomására indulhatott el a monetáris együttműködés (ECU, EMS).

A két állam kapcsolatában kiemelkedő jelentőségű volt az 1984. szeptember 22-i ünnepi megemlékezés Verdunben, ahol François Mitterrand és Helmut Kohl történelmi kézfogásának lehettek tanúi a tévénézők milliói. Miután 1985-ben a két állam között létrejött az útlevélunió (a mai schengeni övezet előfutára), sor kerülhetett 1987 szeptemberében Manching bajor település mellett megrendezett első közös francia-német hadgyakorlatra is. A Bundeswehr ötvenötezer, míg a francia Force d’Action Rapide húszezer katonával vett részt az akcióban, mely végén rendkívül jelentős kezdeményezésekről született döntés. Az Élysée-szerződés 25. évfordulójára, 1988-ban sor kerül egy közös Védelmi és Biztonságpolitikai Tanács, valamint egy szintén közös Pénzügyi és Gazdasági Tanács  létrehozására a két ország között, ami a későbbi euro-bevezetést is nagymértékben megkönnyítette. Az aacheni városházán (Nagy Károly székhelyén) elmondott beszédében François Mitterrand elnök már a francia és német nép „sorsközösségéről” beszélt. Mindezek azonban eltörpültek a közös francia-német katonai brigád felállítása mellett. Erre azonban a bekövetkezett európai átalakulási folyamatok és a német egység-mozgalom nyomán csak bő másfél évvel később, 1990. október 17-én került sor.[48] A közös brigád mintául szolgálhatott a később 1992 során felállított Európai Hadtest (Eurokorps) számára és a közös védelmi és biztonságpolitikai legmagasabb szintű eszmecsere pedig elvezetett az 1996-ban nyilvánosságra hozott francia-német biztonsági és védelmi koncepció kidolgozásához. Sőt még ebben az évben a német-francia közös dandár első katonai bevetését is abszolválta Bosznia-Hercegovinában! Helmut Kohl és François Mitterrand összefogása – az Adenauer–de Gaulle és a Schmidt–Giscard d’Estaing párosok után – ismét csak történelmi jelentőségűnek bizonyult. Ezt már a korabeli közvélemény is így értékelte, ugyanis a két államférfi megosztva részesült az aacheni Károly-díjban.

A szerződés 40. évfordulója alkalmából 2003. január 22-én a német Szövetségi Gyűlés és a francia Nemzetgyűlés közös ülést tartott Versaillesben. A történelmi affinitással rendelkezők számára egyértelmű jelzést adtak: sikerült a nemzeteknek túltenni magukat az 1871-es francia és az 1919-es német sértettség állapotán. Immár együtt, új jövőképet vázolva, közösen tekintenek az Európai Unió előtt álló aktuális kihívásokra. Ebben ismét mintát adott az eddig nem létező kettős állampolgárság megteremtése, valamint szintén még 2003-ban egy közös külképviseleti misszió létrehozása Podgoricában. Gerhard Schröder német kancellár 2004-ben nem csak egy Kehl székhellyel működő közös német-francia rendőrségi és határőr-együttműködési központot adhatott át, de a történelem során első ízben meghívást kapott a második világháború egyik központi megemlékezésére, a normandiai partraszállás ötvenedik évfordulójára is. A Jacques Chirac és Schröder közötti baráti ölelés méltó folytatása volt a nagy elődök gesztusainak.

Az ötvenedik évfordulót ismét közös kezdeményezésekkel ünnepelte a két állam. Ezek sorából is kiemelkedett az első ízben a tagállamok körében megvalósult, közös kiadásban forgalomba került kéteurós pénzérme, melynek hátlapján Adenauer és de Gaulle portréja látható, továbbá az „50 év – 2013” és az „Elysée-szerződés” felirat olvasható két nyelven. Ugyancsak egyedi az az emlékbélyeg, melyet Németországban 75 euró-cent névértékben adtak ki és amelyen (talán a „furcsa házasságot” szimbolizálandó?) egy női és egy férfi alak tekint a jövőbe közös távcsővel, melynek egyik üvegén a német, míg a másikon a francia nemzeti színek láthatók.[49] Szintén sor került a két gyorsvasút-hálózat, a francia TGV és a német ICE összekapcsolására, továbbá tervben van a határokon átnyúló egészségügyi ellátás megvalósítása és már meg is kezdte működését Kabul külvárosában az afgán altisztek számára egy közös német-francia katonai kiképző-intézmény.

Mindez talán jól szimbolizálja: a két nemzet immár elválaszthatatlan Európa politikájának alakításában. Legutóbb a Nicolas Sarkozy és Angela Merkel közötti rendkívüli jó együttműködés is ezt támasztotta alá, amelyet „Merkozy- folyamatnak” neveztek el a sajtóban.[50] Ez a duó volt a kiindulópontja az Euro-Plus egyezménynek, az Európai Stabilitási Mechanizmus megvalósításának, vagy a Görögországnak nyújtott segítségnek is. És ez a folyamat napjainkban is tovább él: Francois Hollande államfő igyekszik lépést tartani a német diplomácia aktivitásával és egyeztetni a véleményeket az aktuális orosz-ukrán kihívás kapcsán.

Így a közvetlenül nem mérhető eredmények között első helyen kell kiemelnünk a stabil politikai kapcsolatok társadalomra és gazdaságra kifejtett pozitív hatását. A két nemzet egymásrautaltsága az integráció további sikerének a kulcsa és egyben előfeltétele. Az elmúlt ötven év során kettőezerkétszáz testvérvárosi kapcsolat, száznyolcvan akadémiai csereprogram, több mint háromszázötven kutatóhelyi együttműködés jelzi ezt a kapcsot. Ma már a két nemzet közös „motorfunkciója” tagadhatatlan. Mindebben a folyamatban pedig az Elysée-szerződés — a kortársak talán eltérő megítélése, illetve a politikai játszmák ellenére is — korszakalkotó jelentőségűnek bizonyult. Sikerült a merev nemzetközi jogi kereteket olyan tartalommal megtölteni, ami példaértékű és más történelmi sérelmeket hordozó nemzetek számára is mintaként szolgálhat.

 



[1] „A grandeur, a francia nagyságtudat, amelyet a világháborús helytállás élesztett újjá, valamiféle francia Európáról álmodott. A túlburjánzó nemzeti öntudat a nagy nemzet igényeivel mért és Franciaországot Európa korlátlan urává emelte.” Diószegi István: A hatalmi politika másfél évszázada. Bp., MTA, 1994. (A továbbiakban: DIÓSZEGI, 1994.) 286.

[2] „Az okkupációval Franciaország a legfontosabb német ipari körzet gazdája lett, és kilátás nyílott arra, hogy igénybevételével helyreállítja az államháztartás egyensúlyát. Poincaré lelki szemei előtt azonban nemcsak a szénnel megrakott vasúti szerelvények gördültek el, hanem a jövendő francia nagyság körvonalai is kirajzolódtak. Az elzászi vasérc és a ruhri szén egyesítése a francia gazdasági nagyhatalom alapjait volt hivatva megvetni, a gazdasági elkülönülés pedig az új politikai elhatárolódást készítette elő, amely nemzedékek álmában a Rajna folyását követte.” DIÓSZEGI, 1994. 296.

[3] ORMOS Mária — MAJOROS István: Európa a nemzetközi küzdőtéren. Bp., Osiris, 2003. (A továbbiakban: ORMOS – MAJOROS, 2003.) 302-303. Henry Kissinger két lehetőséget látott a német politika számára ebben az időszakban: az ellenállást vagy az együttműködést. „Egy katonai vereség után az ellenállás a maximális gyengeség pillanatában kíván erőpróbát; az együttműködés demoralizáló hatással járhat, mert a győztesnek tetsző politika megzavarja a legyőzött nemzet közvéleményét.” KISSINGER, Henry: Diplomácia. Bp., Panem-Grafo, 1996. (A továbbiakban: KISSINGER, 1996.) 265.

[4] Mindemellett a francia diplomácia minden eszközzel igyekezett elősegíteni a német állam belső bomlási folyamatait: fegyverrel és pénzzel is támogatta a különböző szakadár mozgalmakat. Szászországban és Thüringiában munkástanácsok vették át a hatalmat, Hamburgban proletárfelkelés robbant ki, Bajorországban ismét felerősödtek a szeparatista hangok, míg a Rajna-vidék formálisan önálló köztársasággá alakult és e folyamatok közepette Adolf Hitler nemzetiszocialista csoportja megpróbálkozott a „sörpuccsal”.

[5] MANN, Golo: Deutsche Geschichte. Frankfurt, Fischer Verlag, 1958. 689.

[6] DIÓSZEGI, 1994. 268.

[7]    Vö.: Die Weimarer Republik. Informationen zur politischen Bildung 261. Bundeszentrale für politische Bildung. Bonn, 2011.

[8]    Ebben szintén fontos szerep jutott a Birodalmi Jegybank élén álló Hjalmar Schacht bankvezérnek, aki a német márka stabilitása érdekében létrehozta a Német Aranydiszkont Bankot, melynek felügyelő-bizottsági elnökévé nevezték ki. Schacht irányította a bankjegy-nyomtatást, közreműködésével tervezték meg a takarékossági intézkedéseket, újraszabályozták az adó- és vámügyeket, valamint — a Dawes-tervnek megfelelően — állandó állami bevételeket szabtak meg.

[9] DIÓSZEGI István: Briand és Stresemann. Rubicon, 1993/10. 23.

[10]   GAZDAG Ferenc: Európai integráció és külpolitika. Bp., Osiris. 2005. (A továbbiakban: GAZDAG, 2005.) 61.

[11]   ORMOS — MAJOROS, 2003. 314-315. A nemzetközi közvélemény is elismerte e lépéseket, így 1926-ban Briand és Stresemann kapta megosztva a Nobel-békedíjat. Sőt, az ezt követő évben ismét egy francia-német pacifista páros volt a díjazott: Ferdinand Buisson, a Béke és Szabadság Nemzetközi Ligájának alapítója és elnöke, valamint Ludwig Quidde, aki több békekonferencián is Németország küldötte volt.

[12]   A Duna-térséggel kapcsolatban lásd legutóbb: VIZI László Tamás: Duna-völgyi együttműködési kísérletek az 1930-as évek első felében. Fejeztek a közép-európai integrációs törekvések történetéből. In: Civil társadalom és érdekképviselet Közép-Európában. Szerk.: SIMON János. Bp., L’Harmattan – CEPoliti Kiadó, 2012. 17-33.

[13]   „Úgy gondolom, hogy azokat a népeket, melyek földrajzilag oly közel fekszenek egymáshoz, mint az európaiak, egyfajta föderatív köteléknek kellene egymáshoz fűznie. Ezeknek a népeknek mindenkor jogában állna, hogy egymással kapcsolatba lépjenek, hogy megvitassák érdekeiket, hogy közös döntéseket hozzanak és hogy egymás között kiépítsék a szolidaritás kapcsolatát, mely lehetővé tenné számukra, hogy a megfelelő pillanatban megbirkózzanak az esetleg felmerülő nehéz körülményekkel.” Idézi: ORMOS Mária: A Briand-terv és Magyarország. Rubicon, 1997./5-6. 58.

[14]   „Stresemann nem értett egyet a Coudenhove-féle kontinentális programmal, amely zavarhatta volna az Európán kívüli hatalmakhoz – elsősorban az Egyesült Államokhoz és a Szovjetunióhoz –, de a Népszövetséghez fűződő viszonyt is.” NÉMETH István: Európa-tervek 1300-1945. Bp., ELTE Eötvös, Bp. 2001. 227. A legtöbb pedig, amire Curtius hajlandónak mutatkozott, az a a kérdéskör további vizsgálata volt: 1930. szeptemberében ugyan még felállították a „Tanulmányi Bizottság az Európai Unió érdekében” elnevezésű Népszövetség-testületet, ez azonban mindössze jelentéktelen részletkérdéseket vett napirendjére. Érdemes megemlíteni, hogy több magyar politikus viszont támogatta az egységesítés gondolatát, maga Teleki Pál is nagy terjedelmű cikkben méltatta az eszmét, „de mint a legtöbben, ő sem adott esélyt a rosszul szétszabott Európa politikai uniójának”. ORMOS — MAJOROS, 2003. 319.

[15]   E kérdésekhez lásd többek között: NÉMETH István: Európa-tervek 1300-1945. Bp., ELTE - Eötvös Kiadó, 2001.

[16]   GAZDAG, 2005. 62.

[17]   Ziebura meghatározó elemzésében egyenesen „árnyékbokszolásról” ír a két állam viszonyrendszerét illetőn. Vö.: ZIEBURA, Gilbert: Die deutsch-französischen Beziehungen seit 1945. Mythen und Realität. Pfullingen, Neske Verlag, 1970. (A továbbiakban: ZIEBURA, 1970.)

[18]   „Arra van szükség, hogy mindannyiunkat áthasson az a meggyőződés: kölcsönösen szükségünk van egymásra, rangra és a rendelkezésünkre álló hatalomra való tekintet nélkül. Saját eszközeink – igényeinkhez mérten – elégtelenek. Ez keserű igazság, de nincs jogunk véka alá rejteni. Semmi lealacsonyító nincs a helyzet ilyen megváltozásának elismerésében. Oktalan kevélységünk súlyos bizonyítéka volna, ha nem lennénk hajlandóak alkalmazkodni hozzá.” Schuman, Robert: Európáért. Bp. Pro Pannonia, 2004. (A továbbiakban: SCHUMAN, 2004.) 28.

[19]   „…a franciáknak joguk és kötelességük is biztonságukhoz garanciákat szerezni. Ennek érdekében el kell választani a Rajna-vidéket a leendő német államtól, vagy államoktól, a Saar-vidéket Franciaországhoz kell csatolni, a Ruhr-vidéket nemzetközi fennhatóság alá kell helyezni és meg kell akadályozni egy központi hatalom kialakulását Németországban.” GAZDAG, 2005. 72.

[20]   CSIZMADIA Sándor: Franciaország De Gaulle-tól De Gaulle-ig. Rubicon, 2000/1-2. (A továbbiakban: CSIZMADIA, 2000.) 74.

[21]   Egy viszonylag friss német nyelvű tanulmány Eugen Kogon életéről és Walter Dirks-szel közös munkásságáról itt olvasható: LANGE, Ansgar: Eugen Kogon als christlicher Publizist. Die Neuen Ordnung. 58. évf. (2004) 3. sz. (Online: http://www.die-neue-ordnung.de/Nr32004/ AL.html)

[22]   A német nyelvű Dokumente folyóirat honlapja: http://www.zeitschrift-dokumente.de /index.php

[23]   ZIEBURA, 1970. 49.

[24]   Lásd ehhez: Deutschland und Frankreich: Ein Gespräch der Zeit mit Bundeskanzler Dr. Adenauer. Die Zeit. 03. 11. 1949, Nr. 44; 4.Jg, 1.

[25]   SCHUMAN, 2004. 26-27.

[26]   Adenauer szavait idézi MONNET, Jean: Emlékiratok. Bp., BGF. 2004. (A továbbiakban: MONNET, 2004.) 325.

[27]   De Gaulle szavait idézi MONNET, 2004. 325.

[28]   Vö.: GAZDAG Ferenc: Franciaország története 1945-1995. Bp., Zrinyi, 1996. (A továbbiakban: GAZDAG, 1996.) 132-135.

[29]   De Gaulle az államról vallott felfogását már korábban, 1946 során nyilvánvalóvá tette és kifejtette annak szükségességét, hogy „az államnak feje legyen, vagyis olyan vezetője, akiben a nemzet az ingadozások fölött álló, a lényeggel megbízott és az ország sorsáért felelősséget vállaló személyiséget láthatja. Az is szükséges, hogy a végrehajtó hatalomnak, amely egyedül csak a közösséget van hivatva szolgálni, ne a parlament legyen a forrása, hiszen ez a megosztott érdekek képviselője. E feltételekből következik, hogy az államfő nem lehet egyetlen párt megbízottja sem, hanem az egész nép választottja, ő nevezze ki a minisztereket, joga legyen kikérni az ország véleményét akár népszavazással, akár parlamenti választások kiírása révén, s végül veszély esetén megbízatást kapjon Franciaország sértetlenségének és függetlenségének biztosítására. Ama körülményeken kívül, amelyek fennforgása esetén az elnököt illeti a nyilvános beavatkozás joga, a kormánynak és a parlamentnek együtt kellene működnie, az utóbbi ellenőrzi és meg is döntheti az előbbit, de a nemzet legfőbb elöljárója élhet döntőbírói jogával, és a nép legfőbb ítéletéhez is folyamodhat….” Idézi CSIZMADIA, 2000. 76.

[30]   Idézi KISSINGER, 1996. 598.

[31]   GAZDAG, 2005. 198.

[32]   Adenauer egészen eddig — saját szupranacionális és integrációpárti nézőpontjából —minden bizonnyal szélsőséges politikára is képes, imperializmusra hajló nacionalistaként értelmezte Charles de Gaulle-t, mint arról a kancellár tolmácsa, Hermann Kusterer egy interjúban is beszámolt: Aus Feind wird Freund. Online: http://www.arte. tv /de/7233178.html (Letöltés: 2013. január 10.)

[33]   A tény, hogy Adenauer még Colombey-les-deux-Eglises egyik barokk baldachinos ágyában töltötte az éjszakát is, szinte már a de Gaulle által tagadott államférfiú barátság határát súrolta. A napirend pedig igencsak kimerítő volt: az atlanti együttműködés, a szovjet veszély, az európai együttműködés keretrendszere…

[34]   GAZDAG, 2005. 199.

[35]   „Németország jelenlegi állapotában egyáltalán nem fenyeget bennünket… Ugyanakkor úgy véljük, hogy az európai haladásnak ás a világ életének lényeges részét alkotja. Mi több … Franciaország és Németország az együttműködés mellett döntöttek, s ezen a ponton Adenauer kancellár politikája egybeesik a miénkkel.” Idézi: GAZDAG, 1996. 115.

[36]   GAZDAG Ferenc: De Gaulle — A francia nagyság bűvöletében. Rubicon, 1994/1. 36-41.

[37]   SALGÓ László: De Gaulle diplomáciája. Bp., Kossuth, 1972. 126-127.

[38]   50 Jahre Elysée-Vertrag. „Wie die Schweine”. Die Zeit, Online: http://www.zeit.de/ 2013/05/Elysee-Vertrag-Deutschland-Frankreich-1963-Geschichte (Letöltés: 2013. január 10.)

[39]   A kérdéskörhöz lásd bővebben: CONZE, Eckart: Die gaullistische Herausforderung. Deutsch-französische Beziehungen in der amerikanischen Europapolitik. München, Oldenbourg, 1995.

[40]  Vö.: KISS J. László: Az Elysée-szerződés – történelmi visszapillantás 50 év után. MKI-TANULMÁNYOK, A Magyar Külügyi Intézet időszaki kiadványa. 2013. 8-9.

[41]   Thränhardt, 1996. 148-150.

[42]   Az ún. „Spiegel-botrány” miatti lépéskényszerről lásd többek között: Konrad Adenauer und Frankreich 1949–1963. Szerk.: Schwabe, Klaus. Bonn, Bouvier, 2005.

[43] A francia–nyugatnémet együttműködési szerződés (Párizs, 1963. január 22.) In: NÉMETH István: Európa 1945–2000. A megosztástól az egységig. Budapest, Aula Kiadó, 2004. 362–367.

[44]   GAZDAG Ferenc: A francia–német együttműködés évtizedei. Negyvenéves az Élysée-szerződés. Európai Utas 2003/1. (A továbbiakban: GAZDAG, 2003.) 21-24.

[45]   Lásd ehhez: PFEIL, Ulrich: Zur Bedeutung des Élysée-Vertrags. Das Parlament. 2013/01-03. Beilage: Deutschland und Frankreich. Online: http://www.das-parlament.de/2013 /01-03/Beilage/001.html

[46]   GAZDAG, 2003. 22.

[47]   Idézi: LEICK, Roman: Die sich trauten. 50 Jahre Elysée-Vertrag. Online: http://www. arte.tv/de/7233176.html

[48]   A közös brigád létrejöttével és működésével kapcsolatban lásd az ARTE televízió részletes doku-filmjét: Unter zwei Flaggen. Online: http://www.arte.tv/de/7260748. html

[49]   Bővebben lásd: http://www.ambafrance-de.org/50-Jahre-Elysee-Vertrag-mit-2-Euro

[50]   A számtalan példa közül csak azt emeljük ki, hogy Sárközy elnök már beiktatása napján Németországba, Angela Merkel kancellárhoz repült és hivatali ideje alatt minden jelentős európai ügyben közösen léptek fel.

Kodolányi János Egyetem

Kodolányi János Egyetem
Cím: 5900 Orosháza, Gyopárosi út 3/f.
Kodolányi János Egyetem
Cím: 1139 Budapest, Frangepán utca 50-56.
Telefon: (1) 238 9327

Kodolányi János Egyetem
Cím: 8000 Székesfehérvár, Fürdő utca 1.
Telefon: (22) 543-400
Impresszum | Szerzői jogok | Etikai kódex | Médiaajánlat