Kovács Annamária – kommunikáció és médiatudomány szak, III. évfolyam
Tanulás ebédszünetben
Milyen az egyetemi élet dolgozó emberként, hogyan egyeztethető össze a munka és a tanulás; ezekre a kérdésekre keresem a választ egy ideje. Az elmúlt három évben ugyanis a Kodolányi János Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakos, levelezős hallgatója voltam, és még vagyok néhány hétig. Huszonkét évesen döntöttem úgy, hogy szeretnék felsőoktatásban tanulni. Munkaadómmal sikerült megegyeznünk, és a kollégáim is támogattak, ami fontos, hiszen gyakran kellett helyettesíteniük. Voltaképpen nagy mázlim volt. Ám annyira úgy éreztem, hogy média szakon van a helyem, hogy ha mindez nem jön így össze, akkor munkahelyet váltok.
Nem bánom, hogy nem ugrottam neki a főiskolának tizennyolc évesen, amikor még bizonytalan voltam abban, hogy mi is az én hivatásom. Nem könnyű nulla munkatapasztalattal látnod-tudnod, hogy mivel akarsz évekig vagy évtizedekig foglalkozni. Az elmúlt években több munkahelyem volt, fontos tapasztalatokra tettem szert, de a váltás során fontos szempont volt, hogy ne menjen a tanulás kárára az új munkahely. Állásinterjún mindig elmondtam, hogy „lesznek péntekek, szombatok, amikor a főiskolán vagyok”.
Ugyanakkor hiába voltam elszánt, tele tervekkel, célokkal, vártam valamiféle visszaigazolásra. Arra, hogy valaki azt mondja: ez jó döntés volt. A Kodolányin viszont ezt is megkaptam már első évben. Újságírás órán történt. Fontos előzmény, hogy sosem szerepeltem szívesen – középiskolában feleléskor sem -, részben ezért is választottam a médiát. Nem csak szakmai szempontból akartam jobb lenni, hanem egy tulajdonságomon is csiszolni, javítani szerettem volna. A nagy pillanatom az említett órán volt, ahol a maradék halovány bizonytalanságom is megszűnt. Cikket kellett írnunk és felolvasni a csoport előtt. Nehéz pillanatok voltak, de túltettem „magamat saját magamon”, feszülten vártam a tanárom és csoporttársaim véleményét. Számos tanácsot kaptam, hogy mitől lehet még jobb a következő írásom, de a „magának az írást nem szabad abbahagyni” mondat olyan hatással volt rám, hogy valahányszor újra felmerül a „miért is csinálom ezt?” kérdés bennem, elég visszagondolnom erre a momentumra.
Leszögezem, egyáltalán nem leányálom tanulni és dolgozni együtt. Tudni kell játszani az idővel, priorizálni, és igen, le kell mondani időnként jó dolgokról.
A levelező tagozathoz hozzátartozik, hogy a szabadnapok jelentős része az tanulmányokra megy el. Ha vidéki vagy, az órákra és vizsgákra utazás ugyancsak idő, energia, pénz. Ismerőseim nem egyszer kérdezték tőlem: „szeretsz szenvedni, hogy ezt csinálod, nem feltétlenül kell diploma a jó fizetéshez ma már”. Akadnak, akik egyszerűen kijelentetik, hogy ők semmi pénzért nem csinálnák. A válaszom mindössze annyi: ez tesz boldoggá. Kommunikációt és médiatudományt hallgatok az egyetemen, e terület közelében dolgozom, és – bízom benne – közelebb is kerülhetek a cégen belül. Megtaláltam a hivatásomat. Nem nyűg bemenni dolgozni, nem számolom visszafelé a perceket munkaidő végéig. Más szóval: ami a kikapcsolódás számomra, azért fizetnek is.
Hogy mit tanultam meg a szakmai dolgokon kívül a felsőfokú tanulmányaim három évében? Leginkább talán azt, hogy a továbbtanulás ne „miért ne“ alapon történjen vagy, mert elvárja valaki tőled. Nem a szüleid/párod/akárkid fogja a beadandókat készíteni, az órákon részt venni, a szakdolgozatot megírni, a vizsgákat letenni, és nem ők értékesítik a megszerzett tudást sem. A diploma azé, aki tesz érte.
