Nagyhatalmak, kisállamok

Cikk dátuma 2014. július. 25. | Tudomány
Nagyhatalmak, kisállamok

Lőrinczné dr. Bencze Edit

A horvátországi magyarok helyzete Trianontól napjainkig*

Esettanulmány

 

1.Bevezetés

A 19. században, valamint a 20. század elején a Kárpát-medence egyik alapvető kérdésének számított, hogy a régióban a modernizáció soknemzetiségű birodalmak keretei között avagy kisebb, kevesebb nemzetiséggel rendelkező egységeken belül valósul-e meg.[1] Az első világháború végén ez a kérdés eldőlni látszott, s a birodalmi koncepciónak, az Osztrák-Magyar Monarchia fennmaradásának csak csekély esélye volt.[2] Ez is megbukott egyrészt az ellentétes nagyhatalmi érdekeken, másrészt a térségben felerősödő nacionalizmusnak köszönhetően. Ennek függvényében a létrejövő új államhatárok meghúzásában két tényező játszott kiemelkedő szerepet.[3]Egyik oldalon a nagyhatalmak, míg a másikon a háború következtében felerősödő, kialakulóban lévő régi-új kisállamok érdekei húzódtak meg, mely folyamatot kiválóan szemlélteti a hazánktól délre létrejövő délszláv állam és határainak kijelölése.

A nagyhatalmi versengés mindig is jelen volt a térségben, de a 19. század végén felerősödve, éppen ez volt az, ami kiélezte a Balkánon végigsöprő nacionalizálódási hullámot, kijátszva annak gyakran egymással ellentétes megnyilvánulásait. A nagyhatalmak a Balkánon sem a 19. század végén, sem az első világháborút lezáró békekötések során nem a természetes etnikai határok figyelembe vételével húzták meg az országhatárokat, sokkal inkább pillanatnyi szövetségeseikkel kötött alkuik és saját érdekeik alapján.[1]

A régióban a nemzetállamok megteremtésével együtt a tudatos politika színterére emelkedett az etnikai terek hozzáigazítása az általuk követelt területekhez,[2] s az etnikai tisztogatás a nemzetépítés alapelemévé vált, mely napjainkban, Jugoszlávia felbomlása kapcsán újra erőre kapott.[3]

Jelen írás a horvátországi magyarok helyzetét, sorsának alakulását kíséri nyomon a trianoni békeszerződéstől napjainkig. A vizsgálat kiterjed a magyar népesség számbeli alakulására az 1910. évi és a legutolsó 2011. évi népszámlálás közötti időszakban, s áttekinti a magyar népesség folyamatos csökkenésének okait. Bemutatja a magyarok térbeli elhelyezkedését és annak változásait, a horvátországi magyarok gazdasági helyzetét, a magyarok politikai képviseletének lehetőségeit az elmúlt közel száz évben és részletesen foglalkozik a magyar kultúra, nyelv és oktatás szegmenseivel, mint a magyar identitás megőrzésének legfőbb eszközeivel Horvátországban.

2.A horvátországi magyar népesség változásai és annak fő okai a trianoni békeszerződéstől napjainkig

A trianoni békeszerződéssel a létrejövő délszláv állam jelentős magyarlakta területekkel bővítette államterét[4], melyet sem történelmi, sem etnikai, sem vallási, sem földrajzi, sem gazdasági szempontok nem támasztottak alá.[5] A szerződés egyrészt a délszláv államhoz rendelte Horvát-Szlavónországot, másrészt a Muravidéket, a Muraközt – melyet Horvátországhoz csatolt –, a Baranyai háromszöget (20 313 fő volt a magyar, s ez az ottani összlakosság 40%-át tette ki), mely a szerb területekhez került, a Bácskát és a Bánságot.[6]Az 1910. évi népszámlálási adatok szerint, tehát az Osztrák-Magyar Monarchia idején, Horvát-Szlavónországban 208 településen 119 874 magyar élt, ami a 2 621 954 fős össznépesség 5%-át jelentette.[7]

 

Az 1921-es népszámláláskor azonban már csak 76 436 főt vettek számba, ami az első világháború után megteremtett délszláv államon belüli horvát területek összlakosságának mindössze a 2,3 %-át jelentette.[8] Jól tükrözi a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (SHS Királyság) homogenizáló törekvéseit, hogy a kérdőíveken nem tüntették fel a nemzetiségi hovatartozásra vonatkozó személyi adatokat, csupán az anyanyelvet, illetve a vallást. Ugyanakkor ezekből, valamint abból, hogy az adatokat községsorosan is közzétették, pontos képet kapunk a horvátországi magyarok számáról. Megoszlásuk a következőképpen alakult: a Muraközben 1 904 fő, Baranyában 16 638, Kelet-Horvátországban 55 206, Nyugat-Horvátországban 2 683, továbbá Dalmáciában 70 magyart számláltak össze. Az identitás meghatározása Horvátország esetében még bonyolultabbá válik, ha figyelembe vesszük a Jugoszlávia fennállása idején erőltetett jugoszláv identitás meglétét. Az 1981-es népszámláláskor Horvátország lakosságának 8,2%-a vallotta magát jugoszlávnak, mely az 1991-es cenzuskor már csak 2,2%-ot tett ki. A magyarlakta területeken a jugoszláv identitásúak száma az országos átlagnál lényegesen nagyobb volt, pl. az 1991-es adatok szerint Pélmonostoron 9,3%, Hercegszőlősön 8,3, Újbezdánban, Vörösmarton és Csúzán 6,4%.[9]

Számuk tehát a háború előtt mért adatok 63%-ára esett vissza, s nagyobb arányú volt a fogyás a városokban, ahol egynegyedére, míg a falvakban egyharmadára csökkent a háború előtti magyar népesség.[10] Közel száz év múlva, a legutolsó, 2011. évi cenzus alapján 14 048-an, vagyis az összlakosság 0,33 százaléka vallotta magát magyar nemzetiségűnek. Ezzel a magyarság a szerbek, bosnyákok, isztriaiak, olaszok és romák után a hetedik legnépesebb nemzetiség, vagyis a kevésbé jelentős horvátországi kisebbségek közé tartozik. A háború előtti időszak adataihoz viszonyítva a 2011-es népszámlálás alapján a magyar népesség töredéke, 12%-a a száz évvel korábban mért adatnak, de a Trianon utáni első cenzus viszonylatában is igen nagy a magyarság fogyása, mintegy egyötödére (18%) esett vissza.[11] Jelenleg a megyék szerinti lebontásban a legtöbb magyar, 8249 fő Eszék-Baranya megyében él, ami a megye lakosságának 2,7 százalékát teszi ki, de már csak 6 687 fő vallja magát magyar anyanyelvűnek. Vukovár-Szerém megyében – Kórogy magyar szigetfalut is magában foglalja – 1 696 fő volt a magyarok száma (0,94 százalék), s még negatívabb az az adat, amely szerint ebből csak 901 fő a magyar anyanyelvű. A többiek szétszórtan helyezkednek el, például Zágráb városában 825-en (ebből magyar anyanyelvű 641), Belovár-Bilogora megyében 881 fő (210 magyar anyanyelvű), Isztria megyében pedig 474-en (367 magyar anyanyelvű) vallották magukat magyarnak. Ezen kívül a nagyobb városokban él még jelentősebb létszámú magyar lakos, így Fiumében 217 fő (175 magyar anyanyelvű), Pulában 825 fő (641 magyar anyanyelvű), Splitben 108 (88) fő.

A fenti adatok is hűen tükrözik, hogy lényegesen kevesebben, összesen 10 231 (0,24%) fő jelölte meg a magyart anyanyelveként, s további meghatározó információ, hogy a magyarok közül a legtöbben római katolikusok (9 396 fő), illetve protestánsok (3 344).[12]

 

A magyar népesség alakulása Horvátországban 1910-2011

 

év

1910

1921

1931

1941

1948

1953

1961

1971

1981

1991

2001

2011

száma

119 874

76 436

66 040

64 431

51 399

47 711

42 347

35 488

25 439

22 355

16 595

14 048

aránya %

5

2,3

 

 

1,4

1,2

1,0

0,8

0,55

0,47

0,37

0,33

visszaesés

114874

-43438

-10396

-1 609

-13032

-3688

-5364

-6859

-10049

-3084

-4360

-2547

Forrás: Klemenčič Matjaž (2002) The Rise and Fall of Yugoslavia: form king Aleksandar to Marshall Tito, 1918 – 1980. In: Empires and Nation-States in European Perspective. Ed: Ann Katherine Isaacs, Universita di Pisa, Edizione Plus, 211 – 238.; Državni Zavod Za Statiskiku: Popis stanovništva kućanstava i stanova 2011.godine; Državni Zavod Za Statiskiku: Popis stanovništva kućanstava i stanova 2001.godine; Državni Zavod Za Statiskiku: Popis stanovništva kućanstava i stanova 1991.godine;

 

Az 1910 és 2011 közötti 12 népszámlálás adatai egyértelművé teszik a magyarság arányának fokozatos csökkenését, mely a legnagyobb mértékű volt összevetve a többi elcsatolt terület magyar közösségével. Ennek legfőbb oka abban keresendő, hogy a horvátországi magyarság jelentős része szórványokban élt/él, így asszimilációjuk már az első világháború előtt elkezdődött, s a háború utáni új helyzet, a békeszerződéssel létrehozott délszláv állam csak felgyorsította a negatív folyamatokat. Természetesen a magyar népesség csökkenésének okait vizsgálva nagy eltérések tapasztalhatóak az egyes korszakokban. A legerőteljesebb az 1920-30-as években volt, s ebben szerepet játszott az a tény, hogy az első világháború után létrejövő SHS Királyságban a legnagyobb feszítőerő mindig is az ország etnikai heterogenitása volt. Az állandóan napirenden lévő etnikai ellentétek fő oka abban keresendő, hogy olyan többnemzetiségű állam jött létre, ahol az államalkotó szerb-horvát, valamint szlovén nemzet többségét csak mesterségesen lehetett létrehozni, s az ország határai közé jelentős nemzeti kisebbség – így nagy létszámú magyarság – került.[13]

Ezt a magyarságot azonban az előző népszámlálási adatok tükrében a beolvadás veszélye fenyegeti, melynek a nemzetközi szakirodalom alapján négy dimenzióját különíthetjük el,[14] így beszélhetünk identifikációs, strukturális, kulturális és amalgamációs asszimilációról. A cenzusok alapján láthattuk a horvátországi magyarok számának fokozatos csökkenését, mely identifikációs asszimilációt eredményezve, a magyar nemzetiséghez való tartozás megvallásában nyilvánult meg és a vizsgált korszakban folyamatosan csökkent, ugyanakkor mindezen folyamatosság mellett történelmi-politikai események következtében három nagy visszaesést produkált. A számadatok azt is tükrözik, hogy az identifikációs asszimilációnál nagyobb fokú volt a kulturális asszimiláció, hiszen lényegesen kevesebben vallották magukat magyar anyanyelvűeknek, mint magyar nemzetiségűnek.

 

Az asszimilációban szerepet játszott, hogy a délszláv állam a nemzetiségi területek etnikai összetételének megváltoztatására különféle módszereket alkalmazott. A két világháború közötti időszakban nem a fizikai erőszak állt a nemzetiségek közötti rivalizálás megoldásának előterében, ezt csak a második világháború hozta meg.[15] Ekkor leghatékonyabb módszereknek a magyar iskolák és közművelődési intézmények bezárása, a magyar nyelvű oktatás háttérbe szorulása, a be- és kitelepítések, a migráció, a földreform, valamint a közigazgatási határok folytonos megváltoztatásai bizonyultak, s a kisebbségellenesség ezen megnyilvánulásai törvényi, illetve rendeleti úton történő szabályozásban követhetőek nyomon. Mindemellett a magyarság fogyásában az etno-kulturális reprodukciót negatívan befolyásoló elemek is szerepet játszottak, melyek közül az anyanyelvi környezet, a család és az oktatás meghatározó szereppel bír.

Látható tehát, hogy a magyar ajkú lakosság fogyását több kedvezőtlen tényező együttes hatása okozta.

A negatív hatások részben a Trianon előtti időszakra vezethetőek vissza. A Dél-Dunántúlról – Somogy (19 794 fő), Zala (12 223 fő), Baranya (12 029 fő)[16] – az alacsony földárak miatt zömében megélhetést kereső paraszti népesség települt be a Dráván túli területekre, a korábban Magyarország részét képező Szerém, Belovár-Kőrös, Verőce és Pozsega megyékbe. Ezen népességmozgás már a reformkorban elkezdődött, de az áttelepülés ekkor még csak szórványos volt, majd az 1850-1880-as évektől kezdve erőteljesen dinamizálódott, aminek következtében az áttelepült magyarok száma gyorsan gyarapodott, s a századfordulón meghaladta a 100 ezer főt.[17] A betelepültek egy része a már korábban ide érkező magyarok által lakott településekben telepedett le, ugyanakkor új, magyarlakta falvak is létrejöttek. A kivándorlás találkozott a magyar politikai érdekekkel is, hiszen gátat vetett a térségben tapasztalható társadalmi feszültségeknek, közelben tartotta a hazájukat elhagyókat (a migráció fő irányával, Amerikával szemben), s nem utolsó sorban gátat vethetett a horvát trialista elképzeléseknek és a délszláv szeparatizmusnak.[18] Ezen, zömében szétszórtan, a településeiken kisebbségben élő, gyökértelen, többnyire katolikus paraszti népesség a jugoszláv időszakban gyorsan asszimilálódott, s ez az egyik fő oka az 1921. évi népszámláskor tapasztalt visszaesésnek.[19]

Összlétszámát tekintve tehát jelentős volt a magyar jelenlét a délszláv régióban, valójában azonban a magyarság zöme már ekkor szórványban, Makkai Béla szavaival élve „megmaradásra csaknem esélytelenül” élt. Annál is inkább. mert a településstruktúra nyilvánvalóvá teszi, hogy a magyarság zömében a pusztákon és a frissen felparcellázott olyan területeken élt, melyek csak laza láncokat képeztek, az itt élők elszigetelődtek, s mindössze 10%-uk volt városlakó.[20]

Mindez társadalmi problémákat is generált, hiszen a horvátországi magyarok túlnyomó része, 3/5-e mezőgazdasági munkát végzett, s 44,34%-uk cselédként vagy napszámosként dolgozott, vagyis a horvátországi magyarság agrárjellegű és funkcionális szempontból csonkatársadalom volt.[21] Az ilyen, szétszórt, uralkodóréteg nélküli népesség identitása sokkal gyengébb, az asszimiláció pedig valós veszélyt jelent számára, melyet a Trianon után eltelt közel száz év igazolni látszik.

A horvátországi magyarok számának csökkenésében a migráció is jelentős szerepet játszott, s összességében 15-20 ezer főt érintett. A kivándorlás kétirányú volt. Kisebb részt a tengerentúlra, nagyobbrészt a Muraköz, Baranya, Rijeka (Fiume) és a Dráva-melléki területekről, valamint a városokból az anyaországba irányult. A repatriáltak – számuk Jugoszlávia viszonylatában 44 093 fő – foglalkozásukat tekintve főként állami alkalmazottak, tisztviselők, értelmiségiek, illetve vasutasok voltak, s az új körülmények következtében egzisztenciájukban érezték fenyegetve magukat, ezért döntöttek lakóhelyük elhagyása és az anyaországba való visszaköltözés mellett.[22]

A népesség mozgatásának sajátos eszköze volt a földreform, amely a délszláv állam kikiáltása (1918. december 1.) után szinte azonnal megindult. Sándor régens herceg 1919. január 6-án kelt kiáltványa szerint kívánatos, hogy: „Minden szerb, horvát, szlovén gazda lesz a földjén. Szabad államunkban csak szabad földbirtokosok lehetnek, és azok is lesznek.” [23]:

A földreform végrehajtására 1919. július 21-én megjelent kormányrendelet sajátossága, hogy a délszláv állam különböző területeire vonatkozóan eltérően szabályozta a kisajátítandó nagybirtok nagyságát, így Horvátország egy részén, Varasd és Lika megyékben a 75 hektár, Zágráb megyében a 100 hektár, Horvátország további részein, Bjelovar-Kőrös megyékben a 150 hektár feletti megművelt területeket sajátították ki.[24] A földreform a magyar (és német) nagybirtokosok ellen irányult, s a magyar ajkú, elsősorban szétszórtan, településeiken is kisebbségben élő parasztok asszimilációját vonta maga után, akik közül sokan azért vallották magukat szerbnek vagy horvátnak, hogy a „szláv népelemet” erősítő föld- és telekosztásban részesedhessenek.

Negatív hatással bírt a magyar népességre a Magyarország részéről a 20. század elején megvalósuló erőteljes nyelvi asszimiláció is. Ennek ugyanis az lett a következménye, hogy főként a magyarok által sűrűbben lakott említett régiókban a nem magyar nemzetiségűek célszerűbbnek látták magyar anyanyelvűeknek vallani magukat. A délszláv állam létrejöttekor a korábbi kényszerítő erő megszűnt és ez a népesség – különösen a Muraközben, Baranyában és a Dráva mentén volt ez jellemző – anyanyelvet vagy nemzetiséget váltott.[25]

Minden kisebbség fennmaradásában fontos szerepet játszik az etno-kulturális reprodukció, amely a horvátországi magyarok estében annak a képességét jelenti, hogy a nyelvi és kulturális készségek átörökítése megtörténik-e, s az milyen fokon valósul meg. Ha csak azon számadatokból indulunk ki, hogy milyen számszaki különbség van a 2011-ben magukat magyarnak vallók (14 048 fő) és a magyar anyanyelvűek (10 231 fő) között, akkor szemmel látható, hogy ezen reprodukció fogyatkozó tendenciákat mutat, ami a régióban élő magyarság jövőbeni létét nagy mértékben veszélyezteti. A nyelvi-kulturális képességek megőrzésében két tényezőnek van kiemelt szerepe, egyrészt az oktatás biztosíthatja, másrészt a családok anyanyelvi közössége.

Ha az oktatás oldaláról közelítjük meg a kérdést, akkor jól látható, hogy a délszláv államban az asszimiláció egyik fontos eszköze volt, hogy a magyar nyelvű oktatást és kultúrát ellehetetlenítették, így az asszimiláció négyes dimenziójában a kulturális elem nagy és kedvezőtlen mértékkel esik latba. 1914-ben még 82 iskolában folytattak magyar nyelvű elemi iskolai oktatást mintegy 12 000 tanulóval a MÁV és az – akkor még egészen fiatal, csak 1904-től működő – Julián Egyesület szervezésében. Utóbbi tevékenységi köre mindemellett kiterjedt gazdasági és olvasókörök, valamint színielőadások szervezésére, katolikus istentiszteletek tartására, gazdasági segélyezésre, hitelszövetkezetek kiépítésére. Az új államban mindezen lehetőségek megszűntek, s a magyar könyvtárak bezárásával, a pénzintézetek és a magyar iskolák államosításával a horvátországi magyaroknak nem maradt egyetlen magyar tannyelvű elemi iskolai tagozata sem.[26] Bár az 1921. június 28-án életbe lépett vidovdani alkotmány[27] biztosította a más nyelvet beszélő állampolgárok, így a magyarok anyanyelvi oktatáshoz való jogát, valójában azonban az oktatás célja a nemzeti egység megteremtése volt. Ezért érvényben hagyták azt az 1920-as Svetozar Pribičević művelődési miniszter által kiadott névelemzési rendeletet, mely a nagyszülők neve alapján döntötte el, hogy ki iratkozhat be magyar nyelvű iskolába. Ezen névelemzés a magyar népesség statisztikai visszaesésének is további csökkenését eredményezte, ugyanis a számlálóbiztosok a szlávos családnevűeket szerb-horvát nemzetiségűeknek írták be.

Nem csak a vidovdani alkotmány biztosította elvben a nyelvhasználati jogokat, hanem az is, hogy a délszláv állam által 1919. december 5-én kinyilvánította, hogy elfogadja a nemzetközi kisebbségvédelmi szerződést, mely szintén garantálta az anyanyelvi oktatást. Ezen szerződés rendelkezett továbbá a magyarok optálási jogáról, melynek lejártáig, 1922. július 26-ig a horvátországi magyarok nem gyakorolhatták állampolgári jogaikat, nem szavazhattak, nem alakíthattak pártokat, egyesületeket.[28]

A horvátországi kutatások egyértelműen azt tükrözik, hogy az asszimiláció negyedik dimenziója, az amalgamáció, vagyis a vegyes házasságok nagy súllyal esnek latba az etno-kulturális reprodukció okai között.

Kis Tamás vizsgálatainak eredménye igazolta[29], hogy a magyarlakta területeken nagyfokú az etnikai keveredés, ugyanis a házasságban élők 31,4%-a él vegyes házasságban, mely szám fokozatos növekedést tükröz. A szülők generációjában a vegyes párok aránya 19,9%, míg a gyermekeknél már 38,4%. S habár a lakosság egyéni preferenciái és a saját nemzetiséghez való tartozás a homogén házasságok irányába mutatnak, de egyéb külső tényezők negatívan befolyásolják ezt. Ebben szerepet játszik a magyar népesség alacsony száma, amelynek következtében kicsi az esély arra, hogy a saját etnikumból házasodjanak, különösen abban az esetben, ha magasabb végzettséggel bírnak, hiszen ez tovább szűkíti a megfelelő magyar nemzetiségű pár választásának lehetőségét. Mindezt további kedvezőtlen irányba befolyásolja, hogy a magyarok szórványban élnek. Általában megállapítható, hogy a fiatalok, továbbá akik horvát tannyelvű iskolákban tanultak, nagyobb arányban lépnek vegyesházasságra. A heterogén családszerkezet nehezíti a nemzetiségi hovatartozás, az etnikai identitás átörökítését, s Kiss Tamás felmérései bizonyítják, hogy a horvát identitás térnyerése erősödik a vegyes házasságok esetében, s nagyobb fokú a gyermekek generációjában (felnőttek: 44,8%, gyermekek 52,4%).[30]

Korábban láthattuk, hogy a magyar anyanyelvűek aránya lényegesen kisebb, mint a magyar identitásúak száma, s a vegyes házasságok ebben a dimenzióban is negatívan hatnak, a magyar anyanyelv átörökítése kisebb a heterogén családokban. Sajnos azonban a homogén magyar családok 5%-ban sem történik meg a nyelv átörökítése, s multiplikálják a kedvezőtlen tendenciát a generációs különbségek is (a szülőknél a horvát anyanyelvűek aránya 46,65, a gyermekek generációjában pedig már 57,1%).[31]

 

A magyar népesség számában bekövetkező nagyarányú csökkenés bár folyamatos volt a 20. században, mégis jól körvonalazhatóan három esemény visszafordíthatatlanná tette a folyamatokat. Elsőként Trianont és annak következményeit kell megemlíteni, melynek negatív hatásait már bemutattuk. Ezt a 2. világháború történései követték, melyet a háború utáni 1948-as népszámlálás adatai tükröznek, ugyanis mintegy 13 ezerrel kevesebb fő vallotta magát magyarnak, s szakértők szerint nagy részük – mintegy 10 ezer fő – elhagyta Jugoszláviát. A magyar népesség fogyásában szerepet játszott még a felszabadulás utáni magyarság elleni megtorlás, mely állami szinten 1944 végéig tartott, utána azonban már csak közvetett eszközökkel tették nehezebbé életüket.[32] A Szovjetunióval való szakítás is kedvezőtlen következményekkel járt, sokan váltak koncepciós perek áldozataivá. A megfélemlített magyarok magyarságtudata megingott, s a jugoszlávizmus előtérbe kerülésével az asszimilációs tendenciák ismét felerősödtek.[33]

A harmadik csapást a horvátországi magyarságra az 1991-ben kitört délszláv háború jelentette, amelynek eseményei értelemszerűen a magyarlakta területek, a Drávaszög, Kelet-Szlavónia, Nyugat-Szerémség geopolitikai helyzetéből fakadóan hadszíntérré változtatták a térséget és ismételten megtizedelték a magyarságot. A horvátok és szerbek közötti összecsapások valójában már 1990 augusztusában az ún. „rönkforradalommal” elkezdődtek, a Szerb Krajinai Köztársaság létrehozásával folytatódtak, s a 44 hónapig tartó harcokban a szerb szabadcsapatok a Jugoszláv Néphadsereg támogatásával elfoglalták Horvátország területének egyharmadát, megszerezték a Drávaszöget, majd Kelet-Szlavóniát. Az volt a céljuk, hogy a területet, ahol a magyarság négyötöde is élt, Szerbiához csatolják.[34] A harcok három fő térséget érintettek, így a Szlavónia, Baranya és Nyugat-Szerémség Szerb Autonóm Területet (mely magában foglalja a magyarlakta területek közül Dél-Baranyát, Kelet-Szlavóniát és a Szerémséget), továbbá Nyugat-Szlavóniát (Daruvár és Pakrác térsége), valamint a magyar lakosság szempontjából indifferens Knini Krajinát.[35]

A szerb támadás 1991. július 3-án a drávaszögi Bezdán felől vette kezdetét és szeptember 4-ig befejeződött a Drávaszög megszállása, elvágva az itt élőket mind Horvátországtól, mind az anyaországtól, utóbbira utolsó csapást mérve akkor, amikor október 6-án az utolsó határátkelőt is lezárta Magyarország irányába. A harcok továbbterjedtek Szlavóniára, s amikor november 18-án elesett Vukovár, hamarosan a kelet-szlavóniai magyar települések is szerb kézre kerültek. A szerb megszállás elől elmenekült magyarok létszámát 6 ezer főre becsülik, de a Magyar Képes Újság még többre teszi a lakóhelyüket elhagyók számát. Számításaik szerint a Drávaszögből 4651, Kelet-Szlavóniából és Nyugat-Szerémségből 3252 magyar menekült el, többek között 130 magyar pedagógus. A magyar identitás utolsó védőbástyái is felszámolódtak, megszűnt a magyar nyelvű oktatás, a katolikus templomok jelentős része megsemmisült, s Baranyában egyetlen katolikus pap sem maradt. A régióban élők mindvégig atrocitásoknak voltak kitéve, házaikat kifosztották vagy megsemmisítették, életkörülményeiket ellehetetlenítették. A hadihelyzet végét jelentő első lépésként 1995 novemberében Horvátország és Szerbia aláírta a tizennégy pontot tartalmazó Erdődi Egyezményt Drávaszög, Kelet-Szlavónia és Nyugat-Szerémség Horvátországhoz történő békés visszacsatolásáról, bár a térség reintegrációja csak 1998. január 15-én fejeződött be, s Horvátország is csak ezzel nyerte vissza teljes szuverenitását.[36] A harcok lezárultával újabb népvándorlásnak lehetünk szemtanúi, hiszen Horvátország más területeiről, továbbá Magyarországról megindult a magyarok visszaköltözése, mellyel egyidejűleg a szerbek az anyaország felé vették az útirányt. A magyar menekültek visszatérése azonban csak 1997 nyarán kezdődött meg, de a korábban lakóhelyüket elhagyóknak csak 75%-a tért vissza.

 

Szakértők úgy értékelik az eseményeket, hogy a magyar lakosság fogyatkozása, mely a török hódoltság idején elkezdődött, de csak a 20. század elején öltött tragikus méreteket, az 1990-es évek háborújában teljesedett be.[37] A magyar ajkúak számának radikális csökkenése azt eredményezte, hogy még azokon a területeken is kisebbségbe kerültek, ahol 1991-ben abszolút, vagy relatív többséget alkottak.[38]

 

A magyarlakta térséget a 20. században érintő katonai események és a délszláv állam korábbiakban bemutatott homogenizáló törekvései hatására az asszimiláció felgyorsult, s a negatív hatás multiplikálódott a kedvezőtlen demográfiai tényezők következtében. Napjaink népességfogyásának hátterében is a negatív demográfiai elemek – a születések számának csökkenése, a lakosság elöregedése – állnak, továbbá a más nemzetiségűek beköltözése a korábban homogénnek számító magyarlakta területekre. Utóbbiak – különösen Kelet-Szlavóniában – mindezek következtében szórvánnyá váltak. A horvátországi magyarok fogyásának éppen ez a szórványosodás lesz az egyik meghatározó eleme, amely erőteljesen hat a további asszimilációra is. A magyar kisebbség nagy része eredendően szórványokban élt, de ez a folyamat az elmúlt száz évben hatványozottan jelentkezett, amelynek következtében a magyarság jelentős része a magyar nyelvi közösségtől elszigetelve található, nem használja anyanyelvét, nincs módja a magyar oktatásban való részvételre, sem az országos magyar szervezetek munkájába történő bekapcsolódásra. S sajnálatos igazság, hogy minél kevesebb egy-egy település magyar lélekszáma, annál könnyebben beolvad a többségi nemzetbe.[39]

A magyar népesség száma és elhelyezkedése Horvátországban 1495-ben, 1910-ben és 2001-ben

Forrás:Magyar Egyesületek Szövetsége (2011) Hagyaték. V. évf. 1–2. szám, 21.

A magyarság megmaradásának csekély esélyeit támasztják alá a Határon Túli Magyarok Hivatalának 2004-ben közzétett vizsgálati eredményei, melyek alapján megállapítható, hogy a kilencvenes évektől kezdődően a magyarság természetes fogyása és demográfiai elöregedése egyre jelentősebb mértéket ölt, „az átlagos kor több mint 5 (!!) évvel emelkedett, nőtt az öregedési index, az idősek aránya és megnövekedtek a függőségi, eltartási terhek, ami még jobban megnehezíti a résznépesség önreprodukcióját…. A horvátországi magyarság megtartási képessége ….. drámai mértékben csökkent.[40]

3. Társadalmi és gazdasági viszonyok

Nagy kérdés az, hogy a fogyó számú és szórványban élő horvátországi magyarság hogyan képes megőrizni létét, nemzeti identitásának maradékát. Képes-e erre egy olyan közösség, amelynek Szarka László szerint – ellentétben a romániai, szlovákiai, ukrajnai és szerbiai magyarsággal – nemzeti közösségtudata meglehetősen korlátozott, s csupán a beszélt nyelv és származás alapján van kötődése, tekintettel arra, hogy a magyar nemzeti közösségtől tartósan elkülönülve élt és fejlődött.[41]

Az előbbiekben vázolt kedvezőtlen demográfiai tényezők mellett a magyar népesség csökkenésének gazdasági és szociális okai is vannak. Ezek egy része nem új keletű, hiszen a jugoszláv érában alakultak ki azok a jelentős regionális gazdasági különbségek, amelyek mind a mai napig terhelik az államot, s melynek negatív pólusán találhatóak a magyarlakta régiók. A horvát tagköztársaság ugyan Jugoszlávia második legfejlettebb tagállama volt, mégis 29 općina tartozott – az érintett magyar térségek mindegyike – az országosan fejletlennek nyilvánítottak közé, az intenzív urbanizáció következtében a vidéki lakosság és a mezőgazdaságban dolgozók száma nagymértékben csökkent, visszaesett az agrártermelés, s a horvát gazdaság ezen örökséggel lépett az önállóvá válás útjára.[42]

Az 1991–95 közötti polgárháború hatalmas veszteségeket okozott emberéletben, az elvándorlás miatt a magyar népesség további drasztikus csökkenését eredményezve. Ugyanakkor a harcok következményei az épített környezet pusztulásában, a kulturális és szellemi értékek megsemmisülésében és a gazdaság szinte teljes leépülésében is tetten érhetőek. Azon kívül, hogy a harcok mindvégig érintették a régiót és ezzel ellehetetlenítették a termelést, Szlavónia, Baranya és a Nyugat-Szerémségi Szerb Autonóm Terület az ország többi részétől elkülönült, s ezzel megszakadtak évszázados gazdasági kapcsolatai. A horvát gazdaságra is súlyos csapást mért a dunai kapcsolat megszűnése, elveszítette kiváló mezőgazdasági területeit és Vukovárt, a kikötővárost és ipari centrumot. A háború negatív hatásai következtében a magyarlakta térségben multiplikálódtak az ország általános problémái, a piacgazdaságra történő átállás nehézségei, az eladósodás, az infláció következtében. Az anyagi károkat illetően az infrastruktúra veszteségek 13 milliárd kunára tehetőek, kb. 136 ezer volt a megrongálódott épületek száma, s a veszteségekről ma is nagyon eltérő adatokkal találkozhatunk a 22 milliárdtól a 29 milliárd USD-ig, s akkor még nem beszéltünk a termelés kieséséről, melyet pedig lehetetlen számszerűsíteni.[43]

Az újjáépítés és az élet újraszervezése csak lassan indult, s ugyan enyhített a veszteségeken, de a polgárháború idején lakóhelyüket elhagyóknak csak töredéke tért vissza a térségbe, hiszen meglévő gyökereiktől elszakadtak. A gazdaság leépülésével a térségben nem volt munka, a taposóaknák miatt még napjainkban is veszélyeztetett a terület, elpusztultak a lakóházak, így sok esetben nem is volt hova visszatérni. Az újjáépítésben a hazai források mellett jelentős szerepet játszottak a nemzetközi segélyszervezetek, úgy mint a Vöröskereszt, WHO, UNICEF, UNHCR és az európai uniós támogatások. Utóbbi esetében 1992-től az ECHO (European Community Humanitarian Office), azaz az Európai Unió Humanitárius Segély Irodája nyújtott 205 millió euró támogatást humanitárius műveletekre, a háború sújtotta térségek problémáinak megoldására és a menekültek visszatérésének támogatására. Meghatározó szerepet játszottak az elsősegély, az alapvető orvosi eszközök, berendezések, gyógyszerek rendelkezésre bocsátásában, az élelmiszercsomagok szétosztásában, mozgó ételosztó egységek működtetésében, az alapvető tisztálkodási szerek, víz és tisztálkodási lehetőségek biztosításában, az aknamentesítés, a menekültek nyilvántartásba vételében a határon, a menekültek szállításában és befogadó családoknál való elhelyezésében, télen meleg ruha-, takaró-, tűzifa-, fűtőolaj- és szénosztásban. Ezzel párhuzamosan megkezdődött a rászorulók (főleg gyerekek, fiatalok és nők) pszichoszociális rehabilitációja is. Az 1996-ban útjára indított OBNOVA előrelépést jelentett, mert jóval konkrétabb és átgondoltabb politikát takart. Az 1996 és 2000 közötti időszakban a programból Horvátország 59,15 millió euró támogatásban részesült, melynek túlnyomó részét (53,2 millió) a menekültek visszatérésére fordították. A fennmaradó források a háború pusztította területek rekonstrukcióját és az újjáépítést szolgálták.[44]

A polgárháború előtti időszakban Kelet-Horvátország az állam éléskamrája volt, hiszen a három folyó – a Duna, a Dráva és a Száva – által határolt terület termékeny síkságaival kiváló terepe az intenzív földművelésnek, a virágzó kertgazdálkodásnak, a tradicionálisan magas színvonalú gabona- és szőlőtermesztésnek, bortermelésnek és állattartásnak. A harcok azonban olyan károkat okoztak, amelyeket a térség gazdasága mind a mai napig nem hevert ki, ráadásul a kiváló mezőgazdasági területeken a termelés újraindítását továbbra is akadályozzák az itt maradt taposóaknák.

Mindez kihatott a gazdasági átalakulásra is, amely olyan problémákkal küszködik, mint a mezőgazdasági nagyüzemek tönkremenetele, életképtelen és nem versenyképes birtokstruktúra, a magángazdaságok tőkehiánya, az agrárium szinte teljes eszköztárának elpusztulása, a befejezetlen privatizáció és a tulajdonviszonyok rendezetlensége. Az itt élő magyar népesség csökkenésében jelentős szerepet játszik, hogy a gazdasági problémák következtében sokkal kevesebb a régióban a munkalehetőség, s ez rendkívül magas – 30% körüli –munkanélküliséggel párosul, ami országosan a legmagasabbak közötti.[45] A munkanélküliség és a csökkenő népesség hátterében a már korábban említett negatív tényezők mellett elsősorban a gazdaság rossz teljesítménye áll. Nem véletlen, hogy a két legutolsó horvát regionális versenyképességi index mutatói mind a két kelet-szlavóniai megyében kedvezőtlenek. Vukovár-Szerém megye 2007-ben a 21 területi önkormányzat közül az utolsó, 2010-ben pedig az utolsó előtti helyet szerezte meg, s az egy főre jutó GDP 5974 euró volt. Eszék-Baranya megye valamivel jobb pozíciót tudhat magáénak, 2007-ben a 14., míg a következő felmérésnél a 13. helyre került, 8 112 euró GPD/fővel.[46]

Mindaddig, amíg a régió versenyképessége nem javul, amíg működő tőke nem áramlik a térségbe és nem kerül sor vállalkozásösztönző intézkedésekre, addig a demográfiai, társadalmi problémák fennállnak. A mezőgazdaság minden kedvező adottsága ellenére sem tud kibontakozni, ami a kedvezőtlen birtokviszonyokból, az elaprózott, kis parcellák létéből és a tőkehiányból fakad. Problémát jelent az elavult növényi struktúra, a gabonafélék mellett új, a világpiacon is versenyképesebb növényfajták megjelenésére és az ehhez kapcsolódó feldolgozó ágazatok fejlesztésére lenne szükség. A feldolgozóipar azonban alacsony szinten van, a kis-és középvállalatok száma kevés, kedvezőtlenek az infrastrukturális feltételek és a térség mindezek miatt nem tudja kihasználni kiemelkedő környezeti és turisztikai adottságait. Félő azonban, hogy a kedvező gazdasági változások esetén nem lenne versenyképes munkaerő a térségben, hiszen az iskolázottság alacsony fokot mutat, Eszék-Baranya megyében a lakosság 36%-a, míg Vukovár-Szerém megyében 40,7%-a csak alapfokú végzettséggel rendelkezik.[47]

Ezt támasztják alá Kiss Tamás 2009-es drávaszögi felmérései is, amelyek alapján a felsőfokú végzettségűek száma mindössze 5,4%-ra tesz ki, sőt a megkérdezett magyar nemzetiségűek 10,5%-ának nincs általános iskolai végzettsége sem. Még alacsonyabb az iskolázottság foka, ha mindehhez azt is hozzátesszük, hogy a fiataloknak (18-34 év) is csak 8,8%-a végzett felsőfokú tanulmányokat.[48] A képzettség alacsony foka a foglalkoztatottak megoszlásában is látható, ugyanis a magyarok között lényegesen nagyobb arányban találunk segédmunkásokat és irodai alkalmazottakat, míg a régióban élő horvátok inkább szakmunkásként és vezető beosztásúként dolgoznak.

 

A jól-lét kutatások is társadalmi problémákat tükröznek, melyet többek között a szegénység növekedésében, különös tekintettel a nők és az idősek körében – a Drávaszögben élő magyarok 23,6%-a tartozik a szegények közé –, továbbá a gazdagok és szegények közötti szakadék növekedésében érhetőek tetten. Mindezek alapján az a helyzet állt elő, hogy a leszakadó magyar régióban a nagyobb polarizáció és a közösségen belüli nagyobb egyenlőtlenségek további társadalmi feszültségeket eredményeznek. Ennek ellenére az elégedettségmérési eredmények a magyaroknál pozitívabb eredményeket hoztak a Drávaszögben, ami feltehetően abból fakad, hogy az elmúlt száz évben kedvezőtlen társadalmi helyzetük miatt elvárásiak is kisebbek, így a státuszfeszültségek nem nehezítik a helyzetet.[49]

4. A magyar etnikai térszerkezet változásai

A magyar etnikai térszerkezet változásait erőteljesen befolyásoló tényező, hogy a vizsgált időszakban magának Horvátországnak is többször változott a területi kiterjedése, továbbá a homogenizáció egyik eszközeként a jugoszláv térség belső térlehatárolása, politikai-területi felosztása a mindenkori politikai érdekeknek megfelelően folyamatos átalakításnak esett alá, mind az első, mind a második Jugoszláviában.

Az 1918-21 közötti provizórium időszakában az ország regionális tagozódása változatlanul megőrizte az évszázadok alatt kialakult hagyományokat, és amikor 1919. január 7-én rendeleti úton megszüntették a nemzeti kormányokat, az országot nyolc tartományra osztották, amelyek közül az egyik Horvátország lett. A délszláv állam ezen tartománya integrálta az Osztrák-Magyar Monarchia egykori alkotórészét, Horvát-Szlavónországot,[50] továbbá a Dráva és a Mura folyók közötti mintegy 775 négyzetkilométernyi területet, a Muraközt – horvátul Medjumurje – is. A térség sohasem volt Horvátország integráns része, Zala vármegye déli vidékeként – csáktornyai, perlaki és részben a nagykanizsai járás – a történelmi Magyarországhoz tartozott, habár lakossága zömében horvát, kisebb részben magyar. (1910-ben 8,3%).[51]

Az 1921. évi vidovdani alkotmány már egyetlen adminisztratív egységnek tekintette a délszláv államot, benne az egységes délszláv nemzettel, de ekkor még tiszteletben tartva a történelmi hagyományokat megmaradtak a történelmi államhatárok, így a horvát határok is. Ugyanakkor az országot 33 körzetre (oblasti), ezen belül 393 kisebb közigazgatási körzetre és 7085 općinára osztották. Horvátországot azzal gyengítették, hogy határainak meghagyásával hat körzetet – Zágráb, Eszék, Vukovár, Karlovac, Split, és Dubrovnik – alakítottak ki, amelyek nem egymással álltak kapcsolatban, hanem a belgrádi kormányzatnak voltak alárendelve. [52] A hat oblast a magyar területeket is tovább tagolta, elszakítva egymástól a korábban összetartozó közösségeket.

 

A két világháború területi átrendeződésében a legnagyobb csapást Horvátországra, benne az amúgy is fokozatosan csökkenő létszámú magyar kisebbséggel, a vidovdani alkotmány 1929. évi megszüntetése, majd az 1931-es alkotmánnyal életbe lépő új területi beosztás jelentette. Ez megszüntetve a korábbi történelmi határokat, Jugoszláviát (1929. január 6.) kilenc bánságra osztotta, s Horvátország területén négy bánság is osztozkodott. A Száva bánság (54 754 magyar) ugyan az egykori horvát területek központi részét – benne a Szerémség és Szlavónia magyarlakta területeivel – és a Muraközt felölelte, de a történelmi Horvátország jelentős régióit más bánságokhoz csatolta, így Baranyát a Dunai (389 664 magyar), Dalmáciát a Tengermelléki (223 magyar), míg jelentős keleti területeit a szerb dominanciájú Verbászi bánsághoz (841 magyar).[53]

1939. augusztus 20-án – nem kis mértékben az európai eseményeknek köszönhetően – a Cvetković-Maček megegyezéssel, a Sporazummal létrejött autonóm Horvát Bánság felölelte a horvátlakta területek túlnyomó részét, így a horvát-szlavón régió mellett Dalmáciát, valamint Nyugat-Hercegovinát, Jugoszlávia területének és lakosságának mintegy 30 %-át, mellyel ismét egy állam fennhatósága alá kerültek a horvátországi magyarok megmaradt töredékei.[54]

Az 1946. január 31-én elfogadott alkotmány értelmében a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság föderatív állam lett, mely hat népköztársaságból – az egyik Horvátország – állt.[55] Az államnak a második világháborúban megszerzett területeket vissza kellett szolgáltatnia, így a szerb többséggel bíró Szerémség Szerbiához, jelentős horvátlakta keleti területei Bosznia-Hercegovinához és Montenegróhoz kerültek.[56] Ugyanakkor az etnikai viszonyoknak alapjaiban megfelelően Horvátország megkapta a Muraközt és Dél-Baranyát, valamint kárpótlásul az elvesztett területekért hozzá csatolták Isztria nagy részét és Dalmácia olasz fennhatóság alatt lévő területeit.[57]

Ha Jugoszlávia belső tértagolásának változásaitól eltekintünk és csak a külső határváltozásokat vesszük figyelembe, akkor is a horvátországi magyarok kétharmadát befogadó területek hat alkalommal cseréltek gazdát a 20. században. A Trianoni békeszerződésig a Magyar Királysághoz tartozó régió a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságba tagolódott be. A 2. világháborúban rövid időre ismét Magyarország része lett, majd a 2. Jugoszlávia fennhatósága alá került. A délszláv állam felbomlása után kitört polgárháború szerb megszállást és véres harcokat hozott, és csak 1998-ban lett Horvátország integráns része. Lábadi Károly úgy fogalmaz, hogy a „horvátországi magyarság leszakadása etnikai tömbjéről történelemfüggő volt”.[58]

 

A horvátországi magyarok aránya az elmúlt közel száz esztendő alatt nem kis mértékben a külső és belső térszerkezeti változások következtében egy-egy közigazgatási területen belül jelentősen megváltozott, s számos magyarlakta település szórvánnyá alakult, mely tendencia legerőteljesebben Nyugat-Szlavóniában figyelhető meg.

A horvátországi magyarok többsége Baranyában és Szlavónia keleti részein, Eszék-Baranya és Vukovár-Szerém megyében él, ők teszik ki a teljes horvátországi magyar kisebbség 43, illetve a kelet-horvátországi magyarok 60%-át. Ezen kívül Eszék, illetve Eszéktől délre Rétfalu, Kórógy, Szentlászló, Haraszti települések, valamint ettől délkeletre Erdőd, Csák, Ójankovác, Apáti és Vukovár bír nagyobb létszámú magyar lakossággal, akik egyre szűkülő homogén nyelvi élettérben, fokozatosan fogyatkozva, csökkenő számú településen őrzik identitásukat.

A horvátországi magyarság egyharmada nem a sűrű határváltoztatások sújtotta területen él, hanem az ország kontinentális részén és a Tengermelléken, elsősorban nagyvárosokban, teljesen szétszóródva, nem homogén környezetben, s ezért az asszimiláció sokkal erőteljesebb körükben, amit alátámasztanak a legutolsó két népszámlálás adatai.

A magyar nemzetiségűek és a magyar anyanyelvűek a 2001 és 2011. évi népszámlálás alapján

 

Terület

2001

2011

2001

2011

2001

2011

Magyar nemzetiségű

 

Magyar

anyanyelvű

Különbség

 

%

%

%

%

%

%

Eszék-Baranya

9784

59,0

8249

58,7

8307

65,6

6687

65,4

-1477

15,1

-1562

18,9

Kontinentális

megyék

5251

31,6

4298

30,6

3015

23,8

2405

23,5

-2236

42,6

-1893

44,0

Dalmácia és Tengermellék

1560

9,4

1501

10,7

1328

10,4

1139

11,1

-232

14,9

-362

24,1

Összesen

16 595

100

14048

100

12 650

100

10231

100

-3945

-23,7

 

26,18

Forrás: Državni Zavod Za Statiskiku Popis stanovništva 2001, Popis stanovništva 2011

 

A két népszámlálás közötti időszakban a magyarok aránya országosan, akárcsak minden vizsgált régióban és mindkét viszonylatban (magyar és magyar anyanyelvű) csökkent, de nagyobb a visszaesés a magukat magyar anyanyelvűeknek vallók között és abban a két régióban, ahol nagy szórtsággal helyezkedik el a magyar népesség. Országos szinten a magyarok aránya15,2%-os csökkenést mutat, ami az azt megelőző 10 év 25,77%-os visszaeséséhez (polgárháború) képest javulás, mégis jelzi a megállíthatatlannak tűnő folyamatot. Mind 2001-ben, mind 2011-ben ennél lényegesen nagyobb a visszaesés a magukat magyar anyanyelvűeknek vallók körében, vagyis a nyelvi asszimiláció előrehaladottabb állapotban van.

A horvátországi magyar kisebbség sorsát erőteljesen befolyásolják az ország regionális különbségei. Ennek orvoslására különböző törvények és programok születtek, egy részük az uniós csatlakozás előtérbe kerülése után már közösségi támogatással, azonban ennek ellenére a regionális különbségek mérséklése nem sok eredményt hozott. A magyarlakta területek az ország legelmaradottabb régiói közé tartoznak, s kezdetben az 1996-ban napvilágot látott „Különleges bánásmódban részesülő területek”-ről szóló törvény alapján folytak a fejlesztések, amelyek a háború sújtotta és a háborús károkat szenvedett térségek, valamint a háború következtében fejletlen régiók felzárkóztatását tűzték napirendre.[59]

Különleges bánásmódban részesülő területek[60]

A magyarlakta háború sújtotta területek nehézségeit támasztja alá az 1998-ban felállított, a taposóaknák és az általuk okozott szennyeződések hatástalanításával foglalkozó központ. A központ adatai szerint a szennyezett erdőségek tekintetében Eszék-Baranya megye a második leginkább érintett (11,200 ha), míg a szántóföldek viszonylatában Eszék-Baranya az első (5,740 ha), Vukovár-Szerém megye a második (4,680 ha) leginkább érintett helyen áll.[61]

Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a Horvát Statisztikai Központ adatai szerint a legfejletlenebb régiók a határ-menti térségek, valamint a rurális terek, akkor jól érzékelhető, hogy a magyarlakta területek mindhárom csoportba beleesnek, s fejlesztésük az ország versenyképessége szempontjából is meghatározó lenne.[62]

 

5. Kisebbségi jogok a függetlenné váló Horvátországban

A Horvát Köztársaság Alkotmánya kimondja, hogy „a Horvát Köztársaság, mint a horvát nép nemzeti állama és az őshonos nemzeti kisebbségek, a szerbek, csehek, szlovákok, olaszok, magyarok zsidók, németek, osztrákok, ukránok, ruszinok és mások, akiknek a horvát nemzetiségű állampolgárokkal együtt biztosított az egyenjogúság és nemzeti jogaik megvalósulása, az ENSZ és a szabad világ országainak demokratikus elveivel összhangban”.[63]

Az alkotmány tehát autochton kisebbségnek, vagyis a horvát nemzet mellett államalkotó tényezőként ismeri el a magyarságot. Szavatolja, hogy minden nemzeti kisebbségnek az egyenjogúság és érdekei védelmében jogában áll képviselőt választani a Horvát Száborba. A szerb kisebbség alanyi jogon három parlamenti férőhelyet kapott, míg a többi, kisebb létszámú, de a népességen belül legalább1,5%-os számarányt elérő nemzetiség – közöttük a magyarok – pedig összesen öt képviselőt választhat. Az öt férőhely megoszlásáról is pontosan rendelkezik az alkotmány, így a magyar és az olasz kisebbség alanyi jogon egy-egy mandátumot kapott, a cseh és szlovák nemzeti kisebbséget egy hely illeti meg a horvát törvényhozásban. Az osztrák, bolgár, német, lengyel, roma, román, ruszin, orosz, török, ukrán, oláh és zsidó kisebbségek közösen választanak egy képviselőt, továbbá az albán, bosnyák, montenegrói, macedón és a szlovén kisebbség közösen osztoznak egy képviselői helyen.[64]

A közhivatalokban a horvát nyelvet és latin betűs írás használatát írja elő az alkotmány 12§-a, ugyanakkor, ha egy településen egy nemzetiségi kisebbség többségben van, számára lehetővé teszi a saját anyanyelv használatát. A horvát alkotmány minden népcsoport és kisebbség számára biztosítja a nemzetiségi hovatartozás kifejezésének szabadságát, a kisebbségi nyelv és írás használatát, a kulturális autonómiát (15§).

Az egyenjogúság és a nemzeti kisebbségek jogainak védelme érdekében további alkotmányerejű törvényeket alkottak, így 2000-ben elfogadták „Az emberi szabadságjogokról és a Horvát Köztársaság etnikai és nemzeti közösségeiről vagy kisebbségeiről” szóló alkotmányerejű törvényt, amely megerősítette a kisebbségek jogegyenlőségét és a kulturális autonómiára vonatkozó jogukat.[65] Majd 2002. december 13-án napvilágot látott a kisebbségekről szóló alkotmányerejű törvény, mely felváltotta az 1991-ben kiadott és időközben többször is módosított kisebbségi törvényt. A jogszabály definiálja a kisebbség fogalmát (5. cikk), mely szerint kisebbségek a Horvát Köztársaságban élő őshonos horvát állampolgárok csoportjai, akiknek etnikai, nyelvi kulturális és/vagy vallási hagyományai különböznek a többi polgárétól, s e hagyományok megőrzésére törekszenek. A törvény 45. cikkelye részletesen rendezi a kisebbségek jogait, így többek között biztosítja a kisebbségek képviseletét a helyi és a regionális önkormányzatok választott testületeiben, valamint egyenrangú nyelvhasználatot azon közigazgatási egységekben, ahol a kisebbségek aránya eléri a lakosság egyharmadát vagy a közigazgatási egység statútuma azt lehetővé teszi. Ezt jelenleg csak két járásban éri el a magyarok aránya, a hercegszőlősiben és a bellyeiben, s mindkettőnek az alapszabályzata is tartalmazza a magyar nyelv- és íráshasználatot. A kisebbségi jogok érvényre juttatására és végrehajtására a kisebbségi választásokon járási, megyei és városi szinten kisebbségi tanácsokat hoznak létre [66] A nemzetiségi törvény alapján 2003. május 18-án került sor az első kisebbségi önkormányzati választásokra.

 

A horvátországi magyar (és a hazai horvát kisebbség) sorsát meghatározzák a két állam által megkötött bilaterális megállapodások. 1992. december 16-án írták alá a Magyar Köztársaság és a Horvát Köztársaság között a baráti kapcsolatokról és együttműködésről szóló alapszerződést, mely Horvátország és hazánk kétoldalú kapcsolatait és a kisebbségek jogait máig meghatározó fő dokumentumnak számít. Ennek 17. cikkelye megerősíti az alkotmányban rögzített kisebbségi jogokat, így az etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitás megőrzésére és a diszkriminációmentességre vonatkozó jogosítványaikat.[67]

A kisebbségi jogok szempontjából a két állam bilaterális szerződései közül kiemelkedik továbbá az 1995. április 4-én, Eszéken aláírt a Magyar Köztársaság és a Horvát Köztársaság között a Magyar Köztársaságban élő horvát kisebbség és a Horvát Köztársaságban élő magyar kisebbség jogainak védelméről szóló keretegyezmény. A megállapodással létrehozták a Magyar-Horvát Kormányközi Kisebbségi Vegyes Bizottságot, mely a törvényben foglaltak végrehajtását ellenőrzi, s mely évente ülésezik,[68] helyzetelemzéseket végez és ajánlásokat tesz a kisebbségek érdekeinek védelmében.[69] A dokumentum rögzíti mindkét kisebbség számára mind a magán, mind a közéletben – önkormányzatoknál, közigazgatásban, igazságszolgáltatásban – az anyanyelv használatának jogát, a névhasználatot, anyakönyvezetést, a földrajzi nevek és nyilvános feliratok anyanyelvi megjelenítését, az anyanyelven történő vallásgyakorlást, rádió és televízió-műsorok szolgáltatását.[70]

6. Politikai képviselet

A jugoszláv érában Horvátországban engedélyezték a kisebbségek vertikális szerveződéseit,[71] s így jött létre 1949. november 29-én a Horvátországi Magyar Kultúr- és Közoktatási Szövetsége, mely 1967. június 4-én felvette a Horvátországi Magyarok Szövetsége (HMSZ) nevet és azóta is ezen a néven működve szervezi a magyar művelődést, hagyományőrző feladatokat lát el, gyűjti és kiállítja a helytörténeti emlékeket és a magyarlakta falvakban kultúregyesületekben ápolja a nemzeti kultúrát.

 

A polgárháború időszakában azonban a szervezet polarizálódott, egyrészt több vezetője Magyarországra távozott, másrészt a Horvátországi Magyarok Szövetségéből kivált vezetők egy része létrehozta a HMSZ Ideiglenes elnökségét, majd pedig 1993. április 6-án megalapította a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségét (HMDK). Az érdekképviseleti szervezet elnökévé Pasza Árpádot, alelnökévé Jakab Sándort, Kell Józsefet és Horváth Lászlót választották és május 17-én bejegyzésre is került a HMDK. A HMDK a magyarok kulturális képviseletét ellátó országos ernyőszervezet Eszék központtal működik, s mára már 18 egyesület és 13 alapszervezet tartozik tagságába. A szervezet a szórványban élő magyarság körében is aktív és számos egyesületet hozott létre, mellyel lehetővé vált, hogy nem csupán a tömb, hanem a szórványmagyarság érdekeit is képviselje. 1996-ban létrehozta a HUNCRO Könyv- és Lapkiadó Vállalatot, megjelenteti az Új Magyar Képes Újság hetilapot (1996. április 11), a Horvátországi Magyarság szépirodalmi és tudományos havilapot (1994. január 24), és a Barkóca elnevezésű gyermekújságot. A HUNCRO gondozásában jelenik meg a HMDK évkönyve, a Rovátkák és a Gazdasági Kalendárium. A magyarságot három ciklusban – 1995, 2000, 2003 – a HMDK által támogatott személy képviselte a horvát parlamentben.

1995-től kezdve azonban a HMDK országos elnöksége és zágrábi egyesülete között egyre élesebbé váltak az ellentétek, ami újabb szakadást eredményezett a magyarság képviseletében. 1998. február 21-én Zágrábban létrejött egy újabb országos hatáskörű érdekképviseleti szervezet, a Magyar Egyesületek Szövetsége (MESZ), mely Pélmonostor központtal a legnagyobb ernyőszervezetként a horvátországi magyarság összes művelődési egyesületét, szám szerint 43-at tömörít. Kiemelkedő szerepet tölt be a magyar nyelvű írott és elektronikus tájékoztatásban, így kiadja a Horvátországi Magyar Napló hetilapot, a Szivárvány gyermeklapot, a Hagyaték című folyóiratot, évente egyszer az Évkönyvet.[72]

 

Magyar képviselet a horvát száborban (1992-2011)

 

Dátum

Szavazók száma

Szavazott

Jelölt, szavazat

Jelölt, szavazat

Jelölt, szavazat

Jelölt, szavazat

Jelölt, szavazat

Párt

2011.

12.04.

9731

4823 (49,56%)

Sója Dénes 2441

Jankovics Róbert
2296

 

 

 

MESZ

2007.

11.25.

9619

4332 (45,04%)

Sója Dénes 2040

Jankovics Róbert
1975

Szekeres Péter
137

Varga Tibor
90

Ruzksinski Stanislav
23

MESZ

2003.

11.23.

10366

4204 (40,56%)

Ádám Jenő

1714

Sója Dénes 1627

Kucsera Bandi
381

Raucher Emma
358

 

HMDK

2000.

01.03.

9354

4865 (52,01%)

Szántó Tibor

1892

Sója Dénes 1567

Szekeres Péter
539

Sörös József
414

 

HMDK

1995.

10.29.

6938

3292 (47,45%)

Jakab Sándor
1084

Szántó Tibor 741

Tausz Imre
693

Kispál István
374

Döme Dezső Dániel
290

HMDK

1992.

08.02.

6319

2434 (38,52%)

Faragó Ferenc

1105

Rác-Szabó Erzsébet
761

Kelemen Dávid
524

 

 

 

Forrás: Magyar Egyesületek Szövetsége http://www.smu-mesz.hr/archivum/parlamenti-valasztasok-1992-2011.html

 

Az önállóvá váló Horvátország megalakuló pártjai között ott található a magyarokat képviselő szerveződés, az 1990 márciusában Vörösmarton megalakult Horvátországi Magyar Néppárt, mely a Horvátországi Magyarok Szövetségével együttműködve a 10 éven keresztül kormányzó Horvát Demokrata Közösség politikai szövetségese volt, de önálló mandátumot nem szerzett. Ez a magyarázata annak, hogy szerepe fokozatosan csökkent és politikai tevékenységét a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége, majd a Magyar Egyesületek Szövetsége vette át.

A kisebbségi törvény lehetővé teszi, hogy a választásokat követően a nemzeti kisebbségek nemzeti kisebbségi bizottságokat, illetve képviselőket válasszanak. Azokban a járásokban, ahol a kisebbség számaránya meghaladja az 1,5 %-ot, továbbá a városokban a 200 főt, valamint a megyékben (régiókban), illetve nagyvárosokban, ahol számuk meghaladja az 500 főt, az adott kisebbség Nemzeti Kisebbségi Bizottságot választhat. Amelyik településeken valamely kisebbség legalább 100 tagja él, ott Nemzeti Kisebbségi Képviselőt kell választani. A járási bizottság 10 fős, a városi 15, míg a megyei szintű 25 főt számlál.

 

A kisebbségek jogairól szóló alkotmányerejű törvény 33. cikkelyének negyedik bekezdése biztosítja a jogot arra, hogy a választott megyei kisebbségi tanácsok létrehozzák Horvátországi Magyarok Kisebbségi Tanácsok Országos Koordinációját (HMKTK), ami a magyar kisebbség legfőbb döntéshozó testületeként hivatott funkcionálni, ugyanakkor sajnálatos módon a magyarok politikai megosztottságának szimbólumává vált. A horvátországi magyarságnak négy megyében van választott regionális szintű kisebbségi tanácsa (ott lehet kisebbségi tanácsot választani, amely megyében a magyarok létszáma meghaladja az 500 főt, ahol kevesebben vannak, ott csak képviselőválasztásra nyílik mód). A korábbi népszámlálási adatok alapján nyilvánvaló tehát, hogy a magyar kisebbségi tanácsok koordinációját Eszék-Baranya megye, Vukovár-Szerém megye, Bjelovár-Bilogora megye és Zágráb város kisebbségi magyar önkormányzatai alakíthatták meg. A HMKTK működésének egyik leglátványosabb pozitív megnyilvánulása, hogy 2009 szeptemberétől kéthavonta rendszeresen megjelenteti a Horvátországi Magyar Gazdasági Hírlapot.

7. Oktatás

A 2000-ben elfogadott a „Horvát Köztársaság nemzeti kisebbségeinek nyelv- és íráshasználatáról”[73], továbbá aNemzeti kisebbségek anyanyelvi oktatásáról és neveléséről”[74] szóló törvények tovább bővítik a Horvátországban élő kisebbségi közösségek, így a magyarság jogosítványait.

A „Nemzeti kisebbségek nyelv- és íráshasználatáról szóló törvény” megteremti a kisebbségi nyelvhasználat pontos jogi feltételeit és végrehajtási szabályait, miközben megtartja a korábbi jogszabály-együttessel kialakított jogosítványokat. A törvény elsősorban az Eszék–Baranya Megyében a Bellyei és a Hercegszölősi járásban alkalmazható a magyar nemzetiségre, a többi területen kevésbé, ugyanis a hivatalos nyelvhasználathoz többségi feltételt ír elő. Fontos szerepe van azonban a kisebbségi civil szervezetekben és a kisebbségi önkormányzatokban történő alkalmazhatóságának, továbbá néhány olyan esetet is megemlíthetünk, amikor a törvénnyel összefüggésben a magyarok számára pozitív módon jártak el. Így a legutolsó két népszámláláskor a magyarok által lakott területeken kétnyelvű kérdőívek készültek, sőt magyar adatgyűjtőket is alkalmaztak, pedig törvényi előírás nem kötelezte erre a horvát hatóságokat. Szintén a pozitív diszkrimináció eseteként fogható fel az a 2003. évi BM rendelet, mely szerint a horvátországi magyaroknak jogában áll kétnyelvű személyi igazolványt kérni, független attól, hogy hol tartózkodnak.[75]

A „Nemzeti kisebbségek anyanyelvi oktatásáról és neveléséről szóló törvény” kiemelkedő szereppel bír a horvátországi magyarok szempontjából is és rendezi a kisebbségi és nemzeti iskolák státuszát. A jogszabály az óvodától a középiskoláig, továbbá a más formájú oktatásban (nyári iskola, tanfolyam) biztosította az anyanyelven történő képzést (1. cikk), sőt az anyanyelvi oktatást lehetővé tette a horvát tagozatnál kisebb létszámú tanuló esetében is (3. cikk). Magyar nyelvű osztályok és oktatási csoportok horvát iskolai intézményrendszeren belüli működését is engedélyezte (4. cikk), sőt a kisebbség nyelvét a horvátok is tanulhatják azokban a járásokban és városokban, ahol a létszámtól függően a hivatalos nyelv a kisebbség beszélt nyelve (3. cikk). A kötelező tananyagon kívül ezen intézményekben a kisebbség anyanyelvével, irodalmi munkásságágával, történelmével, földrajzával, kultúrájával összefüggő ismeretek elsajátítására nyílik mód, melyet az Oktatási Minisztérium felügyel (6. cikk). Ugyanakkor a kisebbségi nyelven történő oktatásban résztvevőknek a saját anyanyelvük mellett latin írásmódot és horvát nyelvet is kötelező tanulniuk (8. cikk). A törvény előírja, hogy az oktatás dokumentációját két nyelven kell vezetni, a hivatalos iskolai okmányokat is két nyelven adják ki (11. cikk), az iskola pecsétje is kétnyelvű (5. cikk) és az oktatási intézmény működését az állami költségvetésből biztosítják (16. cikk).[76]

 

Horvátországban az oktatás teljes vertikuma elérhető magyar nyelven, az óvodától a felsőoktatásig. A kéttannyelvű óvodákat járási közigazgatási szinten szervezik az Oktatási Minisztérium külön támogatásával, továbbá a szülők 10-15%-os hozzájárulásával. 2011-ben Vörösmart (17 gyerek), Csúza (10), Laskó (15), Várdaróc (9), Kopács (18), Eszék (53), Zágráb (18) településeken működött magyar nyelvű óvoda.[77]

Napjainkban a magyar anyanyelvi oktatás három formában valósul meg Horvátországban.

Az „A” modell szerint oktatás teljes egészében a kisebbség nyelven történik, de ebben az esetben kötelező a horvát nyelv és irodalom oktatása is, amelyet ugyanannyi órában (4-4) tanulják a gyerekek, mint a magyar nyelvet. Ezen típus gyakran kiegészül horvát tagozati lehetőséggel. A B” modell a kéttannyelvűséget testesíti meg, s ennek alapján a természettudományos tárgyak, továbbá a horvát nyelv és irodalom horvátul, míg a társadalomtudományi diszciplínák kisebbségi – magyar – nyelven kerülnek oktatásra. A „C” modell szerint az oktatás teljes egészében horvát nyelven történik, ellenben heti 5 órában a tanulóknak kisebbségi nyelvi óráik is vannak, melyek a kisebbségi kultúra megismertetését, és az anyanyelv ápolását hivatottak szolgálni. Ezen ismereteket a magyar nyelv- és irodalom, történelem, földrajz, zene és rajz órákon sajátítják el a tanulók.[78] A nyelvápoló órák nem szerepelnek a hivatalos órarendben, a gyerekek részéről külön áldozattal jár ezek látogatása (előbb jön, vagy tovább marad az iskolában, mint a többiek), tanulási előmenetelének értékelési szempontjai pedig kevésbé szigorúak.[79]

Az, hogy éppen melyik modell alapján történik az oktatás, több tényezőtől is függ. A döntést leginkább befolyásoló tényező, hogy az adott településen milyen a magyarok aránya, illetve ehhez kapcsolódóan az iskola vonzáskörzetében élők száma és a szülők igényei is nagy mértékben esnek latba. Olyan elemek is meghatározóak lehetnek, hogy van-e buszjárat a magyar iskolába a környező teleülésekről.

A 2013 decemberében De Blasio, Antonio, eszéki főkonzullal készült interjú alapján az „A” modell szerint tanulnak Vörösmart (124 tanuló), Laskó (82), Kórogy (15) és Eszéken a Horvátországi magyar Oktatási és Művelődési Központ tanulói (30 fő). Emellett jelentős szerepe van az 1-4 osztályig terjedő tagozati iskoláknak, ahol szintén az „A” modell alapján magyar nyelven folyik az oktatás, horvát nyelvi órákkal és horvát tagozattal. Ide sorolhatóak Újbezdán (35 diák), Csúza (10), Sepse (11), Várdaróc (14) és Kopács (12). A heti 2-3 magyar anyanyelvápoló órával működő „C” típusú horvát nyolcosztályos iskolák száma a legnagyobb, s 18 ilyen iskola található az országban: Antunovac, Bellye, Dalj, Darázs, Dárda, Fran Krszto Frankopan Általános Iskola-Eszék, Franjo Krežma Általános Iskola, Gradina, Hercegszöllős, Marinci, Mate Lovrak- Lacháza, Ójánkovác, Pélmonostor, Szentlászló, Vladimir Nazor Általános iskola - Gyakovó, Csáktornya, Ivan Gundulić- Zágráb.[80]

Több helyen megfigyelhető az a tendencia, hogy a magyar nyelvi környezet ellenére horvát iskolába, illetve horvát tagozatra íratják be a szülők gyermekeiket, mondván, hogy ez mind a továbbtanulásban, mind a munkavállalásban előnyükre válik. Andócsi János a Horvátországi Magyarság főszerkesztője ellenkező véleményen van, s vallja, hogy az „A” modell szerint haladók jobban megállják helyüket a középfokú oktatásban.[81]

Mind a magyar nyelvű oktatás, mind a kulturális rendezvények és hagyományápolás szempontjából fontos szerepe van az 1999-ben alapított Horvátországi Magyar Oktatási és Művelődési Központnak, ahol magyar tannyelvű óvoda, általános iskola és középiskola egyaránt működik. Jelenleg az óvodában 53, 3-6 éves gyermek, az általános iskolában 35 (1-8. osztályig), a középiskolában pedig 3 szakon (általános gimnázium, hotel- és idegenforgalmi technikusi szakon és bolti eladói szakon) összesen 65 diák tanul. Nehezíti működését, hogy nem rendelkezik kollégiummal, továbbá hogy a Tudományügyi, Oktatási és Sportminisztérium hatáskörébe tartozik, vagyis csak az oktatásra rendelkezik központi forrásokkal, kulturális rendezvényekre nem fordítható a támogatás.

A magyar nyelvű középfokú oktatás lehetőségei meglehetősen szűkek. A tanulók három lehetőség közül választhatnak, a Horvátországi Magyar Oktatási és Művelődési Központ esetében már megnevezett általános gimnázium vagy szakképzés keretében szálloda és turizmus, illetve bolti eladó szakon tanulhatnak tovább. Az első kettő magyar nyelvű érettségivel zárul. A magyar nyelvű felsőoktatás két intézményen keresztül érhető el. Egyrészt a Zágrábi Egyetem Bölcsészettudományi Kar Hungarológia szakán (1994 óta működik), s a magyar állam a Balassi Intézeten keresztül ide küldi ki a legtöbb vendégoktatót, jelenleg hármat: két vendégprofesszort és egy lektort. Másrészt az eszéki Josip Juraj Strossmayer Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén (2007 óta) lehet magyar nyelven, kétszakos képzésben tanulni.[82]

Összegzés

Nagy kérdés, hogy mi lesz a horvátországi magyar kisebbség sorsa, képes lesz-e megőrizni identitását, nyelvét, kultúráját és hagyományait akkor, amikor a határon túli magyarság legerőteljesebben megfogyatkozott népcsoportjaként tarthatjuk számon. Amíg az 1910. évi népszámláláskor még a horvát-szlavón területek lakosságának 5%-át tette ki a 119 000 főt számláló magyar kisebbség, addig a legutolsó, 2011. évi cenzus alkalmával már csak 14 000 fő volt a lélekszáma. Bár az elmúlt száz év alapvető tendenciája számuk fokozatos csökkenése volt, az utolsó és sorsdöntő csapást a horvátországi magyar kisebbségre az 1991-ben kibontakozott polgárháború jelentette, amelynek során a szerb csapatok megszállták a dél-baranyai Drávaszög és Kelet-Szlavónia területeit, és lerombolták a nyolcszáz éves magyar településeket, ahol addig az egy tömbben élő magyar kisebbség képes volt megőrizni identitását.

 

A szórványosodás és ennek következtében az egyre erőteljesebb asszimiláció negatívan hat a magyarság további sorsára, amit egyéb gazdasági és szociális nehézségek multiplikálnak. Az ország leghátrányosabb térsége Szlavónia és a Drávaszög, ahol a horvátországi magyar kisebbség zöme él. A magyarok által tömbben lakott háború sújtotta szlavón területek fejlődését hosszú időre visszavetette a háború, majd az újjáépítés időszaka, s ma is a Horvát Köztársaság legfejletlenebb, legalacsonyabb GDP-vel rendelkező régiója, ahol a népesség zömében falvakban él és mezőgazdasági tevékenységet folytat. A rendszerváltás és a polgárháború idején a térség mezőgazdasági és ipari nagyüzemei, valamint a korábban jól működő háztáji gazdaságok tönkrementek és a helyükbe lépő kis- és középvállalkozások nem tudják betölteni a gazdaságélénkítő szerepet, hitelek hiányában a modernizáció elmaradt. Mindez égető társadalmi és szociális problémákat eredményezett, munkahelyek hiányában nagy a munkanélküliségi ráta, és a fiatalok elvándorolnak a térségből. A drávaszögi és a szlavóniai magyarság szórványhelyzete miatt ezen tényezők hatványozottan jelentkeznek és negatív irányban befolyásolják a magyar identitás megőrzésének lehetőségeit.

Irodalom

A Magyar korona országainak, 1910. népszámlálása, Magyar Statisztikai Közlemények, Budapest, 1912.

A. Sajti Enikő (2008) A Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz került magyarok (1918­1921). In. Bárdi Nándor – Fedinec Csilla – Szarka László (szerk.) Kisebbségi közösségek a 20. században. Budapest, Gondolat, MTA Kisebbségkutató Intézet, 44­47.

Andócsi János (2012) Az anyanyelv használatának jogi lehetőségei Horvátországban. In. Horvátországi Magyarság. 2012. 12. szám, 5­21.

Arday Lajos (1994) A horvátországi magyarok története. In. Arday Lajos (szerk.) Fejezetek a horvátországi magyarok történetéből. Közép-Európa Intézet, Teleki László Alapítvány, Budapest, 9­42.

Bali Lóránt (2009) A horvát-magyar politikai kapcsolatok néhány fontosabb aspektusa 1991-től napjainkig. In. Balkán Füzetek 2009. 2. sz. 261­267.

Bíró László (2010) A jugoszláv állam 1918­1939. História Könyvtár. Monográfiák. MTA Történelemtudományi Intézet. Budapest,

Botlik József (2009) A Bánáttól a Muráig – A magyarság nemzeti önvédelmi kísérletei 1918-19 fordulóján. In. ARACS, IX. évf. 1. sz. 2009. 8­24

CODEF (2009) European Funds for Croatian Projects (Europski fondovi za hrvatske projekte) Zagreb 
Constitution of the Federative People’s Republic of Yugoslavia. Belgrade, Official Gazette of Yugoslavia 1946.

Constitution of the Kingdom of Yugoslavia September 3 1931. Official Gazette of Yugoslavia 207/1931.,

Cvetković-Maček Agreement. In: Yugoslav Federalism, Ideas and Reality. Volume 1. 1914­1943. PETRANOVIĆ, Branko – ZEČEVIĆ, Momćilo (szerk.) 508­510.

Decree on dividing state into district. April 26, 1922. In. Yugoslavjia 1918­1984. Collection of Documents. PETRANOVIĆ, Branko – ZEČEVIĆ, Momćilo (szerk.) Beograd, Zbirka dokumenata, 1985. 184­185.

Državni Zavod Za Statiskiku: Popis stanovništva kućanstava i stanova 2011.godine;

Državni Zavod Za Statiskiku: Popis stanovništva kućanstava i stanova 2001.godine;

Državni Zavod Za Statiskiku: Popis stanovništva kućanstava i stanova 1991.godine;

Egyezmény a Magyar Köztársaság és a Horvát Köztársaság között a Magyar Köztársaságban élő horvát kisebbség és a Horvát Köztársaságban élő magyar kisebbség jogainak védelméről. Eszék, 1995. április 5. http://www.mtaki.hu/docs/cd2/Horvatorszag/Magyar-horvat.htm

Gulyás József (2011) Adalék a dualizmuskori magyarosítás történetéhez a Muraközben. In. Horvátországi Magyarság. Eszék, 2011. 9­18.;

Gulyás László (2005) A versaillesi békerendszer hatása a Kárpát-medence régióira. In. Glück Róbert – Gyimesi Gergely (szerk.) Pécsi Tudományegyetem Regionális politika és gazdaságtan Doktori Iskolájának Évkönyve. Pécs 2005. 17­25.

Gulyás László (2005) Két régió – Felvidék és Vajdaság – sorsa az Osztrák-Magyar Monarchiától napjainkig. Pécs, Hazai Térségfejlesztő Rt. 2005.

Gulyás László (2006) A Délvidék fejlődésének főbb csomópontjai és tendenciái. In. Kókai Sándor (szerk.) A Délvidék történeti földrajza. Nyíregyháza: Nyíregyházi Főiskola Földrajz Tanszéke. 55­68.

Gulyás László (2012) Küzdelem a Kárpát-medencéért. Regionalizáció és etnoregionalizmus, avagy a nemzeti és nemzetiségi kérdés területi aspektusai Magyarországon 1690­1914. Kárpátia Stúdió. Budapest.

Gulyás László (2012) Egy régió kettészakítása. A Bánság kérdése a versaillesi békekonferencián. In. Közép-Európai Közlemények 2012/2. szám No 17. V. évfolyam 2. szám 88­99.

Gulyás László (2009) Regionalizáció, regionalizmus és a nemzeti kérdés a Titó-i Jugoszláviában. Tér és Társadalom 2009. 2. szám. 155­169.

Gulyás László (2010) Regionalizáció, területi reformok és közigazgatási térfelosztás Közép-Európában. Második rész: Délszláv tanulságok. Közép-Európai Közlemények 2010/1. szám No 8. 108­116. old.

GyurgyÍk László (2002) Asszimilációs folyamatok a szlovákiai magyarság körében. In. Regio 13. évfolyam 2002/1. 121­150.

Hablicsek László – Tóth Pál Péter – Veres Valér (2004) A Kárpát-medencei magyarság demográfiai helyzete és előreszámítása 1991­2021. KSH Népességtudományi Kutatóintézetének kutatási jelentései. 78.

Hajdú Zoltán (2008): A Kárpát-medence államosodási folyamatainak változásai és történeti földrajzi elemzésük. In. Korall. 2008/9. évf. 75-100.

Hajdú Zoltán (2007) The Formation of States and Division of Administrative Regions within the Balkans after 1990. In. Glatz Ferenc (szerk.) The European Union, the Balkan Region and Hungary. Europa Institut, Budapest. 135­144.

Határon Túli Magyarok Hivatala: Horvátországi magyarság 2005. Jelentések a határon túli magyarság helyzetéről.

Horváth László (1995) Érvek és adatok a horvátországi magyarok képviseléséhez. In. Horvátországi Magyarság 1995. október, 10. szám.

Hrvatska u 21 stoljecu (2001) (Croatia in the 21th Century. Development Guidelines of the Rebublic of Croatia) Office for the Development Strategy of the Government of Republic Croatia, Zagreb;

Klemenčič, Matjaž (2002) The Rise and Fall of Yugoslavia: from king Aleksandar to Marshall Tito, 1918-1980. In. Empires and Nation-States in European Perspective. Ed: Ann Katherine Isaacs, Universita di Pisa, Edizione Plus, 211­238. Empires and Nation-States, 211­238.

Kocsis Károly - Kocsisné Hodosi Eszter (1992) Magyarok a határainkon túl – A Kárpát-medencében. Tankönyvkiadó, Budapest,

Koudela Pál (2010) Trianon hatása a határmenti és határon túli városok népesedésére. In: Beszteri Béla (szerk.) Magyarország határ menti térségeinek és városainak fejlődése a rendszerváltás és az Európai Uniós tagságunk következtében. MTA VEAB, Veszprém, 342­360.

Lábadi Károly (2003) Nyelvtörvények, nyelvi jogok Horvátországban. In. Nádor Orsolya – Szarka László (szerk.) Nyelvi jogok, kisebbségek, nyelvpolitika Kelet-Közép-Európában. Budapest, Akadémiai Kiadó, 176–189.

Lábadi Károly (2009) Élet egy háború után. Etnikai, néprajzi és kulturális jelenségek a horvátországi magyarság körében az 1991-es déli szláv háború után. Mackensen, Budapest,

Lábadi Károly (2004) Szétszóratásban. A drávaszögi magyarság sorsüldözöttsége a háborúban 1991­1998. Budapest-Zágráb, Timp Kiadó,

Lampe, John, R. (2000): Yugoslavia as History. Twice there was a country. New York, Cambridge University Press,

Lőrinczné Bencze Edit (2007) A közép-európai térség történelmi, politikai változásai. In. Közép- és Kelet-Európa integrálódása az egységes európai térségbe. Tanulmánykötet. Kodolányi János Főiskola, Székesfehérvár. 36­47.

Lőrinczné Bencze Edit (2011) Külső és belső határok a Nyugat-Balkán regionális térfelosztásában. In. Közép-Európai Közlemények. Történészek, geográfusok és regionalisták folyóirata. IV. évf. 3­4. sz. 2011/3-4. No. 14­15. 262­276.

Lőrinczné Bencze Edit (2012) Gazdaság és regionalitás: Horvátország. In. Közép-Európai Közlemények. Történészek, geográfusok és regionalisták folyóirata. V. évfolyam 1. szám 2012/1. No. 16. 65­74.

Lőrinczné Bencze Edit (2013) Az európai uniós bővítések elmélete és gyakorlata a horvát csatlakozás tükrében. Budapest, Aposztróf Kiadó;

Lőrinczné Bencze Edit (2013) Horvátország versenyképessége a területi egyenlőtlenségek tükrében. In. Rechnitzer János – Somlyódiné Pfeil Edit – Kovács Gábor (szerk.) A hely szelleme a területi fejlesztések lokális dimenziói. Széchenyi István Egyetem, Győr, 379­389.

Magyar Egyesületek Szövetsége http://www.smu-mesz.hr/archivum/parlamenti-valasztasok-1992-2011.html

Magyar Egyesületek Szövetsége (2011) Hagyaték. Az etnikum közi viszonyok: migráció. Az etnikum közi viszonyok: asszimiláció, vallás. 1. rész. V. évf. 1-2. szám, Sipos Zsivics Tünde (Szerk.), Pélmonostor,

Magyar Egyesületek Szövetsége (2011) Hagyaték. Az etnikum közi viszonyok: asszimiláció, vallás. 2. rész. V. évf. 3. szám, Sipos Zsivics Tünde (szerk.) Pélmonostor,

Magyar Egyesületek Szövetsége (2011) Hagyaték. Fejlesztési stratégiák, demográfia, érdekvédelem.V. évf. 4 szám, Sipos Zsivics Tünde (szerk.) Pélmonostor,

Magyar Egyesületek Szövetsége (2011) Hagyaték. Oktatás, kultúra. V. évf. 5. szám, Sipos Zsivics Tünde (szerk.) Pélmonostor,

Magyar Egyesületek Szövetsége (2011) Hagyaték. Gazdaság. V. évf. 6. szám, Sipos Zsivics Tünde (szerk.) Pélmonostor,

Makkai Béla (2003) Végvár vagy hídfő? „Az idegenben élő magyarság nemzeti gondozása” Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában (1904­1920) Budapest, Lucidus Kiadó,

Makkai Béla – Makkai Várkonyi Ildikó (1994) A „Szlavóniai Magyar Újság” és a horvátországi magyarság (1908­1918) In. Arday Lajos (szerk.) Fejezetek a horvátországi magyarok történetéből. Teleki László Alapítvány, Budapest, 85­108.

Mák Ferenc (2013) Vesztegzár. Jugoszlávia utódállamai – Szerbia, Horvátország és Szlovénia – magyarságának sorstörténetéből. Pro Minoritate.

Mák Ferenc (1997) Magyarok Horvátországban. Magyar Kisebbség. 3. évf. 1997/ 3­4. sz. 258­278;

Máté Anikó – Kosić Júlianna – Göncz Lajos (2009) Horvátországi magyarok tannyelvválasztása: Útmutató a szülőknek és a pedagógusoknak. http://www.nemzetpolitika.gov.hu/data/files/133840459.pdf

M. Császár Zsuzsa (2011) Kisebbség – oktatás – politika a Balkánon. KEK, Szeged,

National Competitiveness Council (2011) Regional Competitiveness Index of Croatia 2010. 94­101.

Regional (2007) Competitiveness Operational Programme 2007­2009. 2007HR16IPO001, Instrument for Pre-accession Assistance. Republic of Croatia. 2007 September,

SAPARD Programme - Agriculture and Rural Development Plan 2006. http://ec.europa.eu/agriculture/external/enlarge/countries/croatia/plan_en.pdf

Sebők László (1992) A horvátországi magyarok a statisztikák tükrében. Regio 1992. 3. szám, 118­134.

Shoup, Paul (1972) A kommunizmus és a nemzeti kérdés Jugoszláviában. Kossuth, Budapest,

Srsan, Stjepan (1998) Ethnic changes in Baranja, 1918­1995. In. Southeastern Europe 1918-1995. An International Symposium. Croatian Heritage Foundation. http://www.hercegbosna.org/STARO/download-eng/SE_Europe.pdf

Szarka László (1999) A közép-európai kisebbségek tipológiai besorolhatósága. Kisebbségkutatás. 8. évf. 2. szám;

Szarka László (2004) Kisebbségi léthelyzetek - közösségi alternatívák. Budapest, Lucidus Kiadó;

Szekeres Péter (2006) Az anyanyelv használatához való jog Horvátországban. Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny. IV, 2, 63–68.;

Szerződés a Magyar Köztársaság és a Horvát Köztársaság között a baráti kapcsolatokról és együttműködésről. Budapest, 1992. december 16.

http://www.mtaki.hu/docs/cd2/Horvatorszag/Magyar-horvat.htm;

Szili Ferenc (1995) Kivándorlás a Délkelet-Dunántúlról Horvát – Szlavónországba és Amerikába 1860­1914. Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár.

Ustav Republike Hrvatske. A Horvát Köztársaság Alkotmánya. Zágráb, 1990.

Ustavni zakon a ljudskim pravima i slobodama i o pravima etničkih i nacionalnih zajednica ili manjina a Republici Hrvatskoj. Narodne novine, br. 65/91., 27/92., 34/92., 51/00.;

Ustavni zakon o pravima nacionalnih manjina. Narodne novine br.: 155, 23. 12. 2002;

Yinger J. Milton (2002) Az asszimiláció és a disszimiláció elmélete felé. In. Regio 13. évfolyam 2002/1. 24­44.

Vékás János (2008) Befejezetlen nemzetállam: Magyarok Horvátországban 1991 után. In. Bárdi Nándor – Fedinec Csilla – Szarka László (szerk.) Kisebbségi közösségek a 20. században. Budapest, Gondolat, MTA Kisebbségkutató Intézet, 360­361.

Vizi László Tamás (2007) Birodalmak és nagyhatalmak hatása a 19-20. századi közép-európai egyensúlypolitikára. In. Közép- és Kelet-Európa integrálódása az egységes európai térségbe. Tanulmánykötet. Kodolányi János Főiskola, Székesfehérvár. 24­35.

Vizi László Tamás (2010/a) A trianoni diktátum aláírója: a politikus Benárd Ágoston. In. Közép-Európai Közlemények. Történészek, geográfusok és regionalisták folyóirata. III. évf. 3. szám. 2010/3. No. 10. 67­79.

Vizi László Tamás (2010/b) Ki legyen az aláíró? Vita a minisztertanácsban a trianoni békediktátum aláíróinak a személyéről. In. Közép-Európai Közlemények. Történészek, geográfusok és regionalisták folyóirata. III. évf. 4. szám. 2010/4. No. 11. 109­132.

Vizi László Tamás (2013) „Trianon teóriájánál... rosszabb Trianon praxisa” A békediktátum tízedik évfordulója – 1930. In. Közép-Európai Közlemények. Történészek, geográfusok és regionalisták folyóirata. VI. évf. 3. szám. 2013/3. No. 22. 120­131.

Zakon o uporabi jezika i pisma nacionalnih manjina u Republici Hrvatskoj. Narodne novine br. 51, 19. 5. 2000

Zakon o odgoju i obrazovanju na jeziku i pismu nacionalnih manjina. Narodne novine br. 51, 19. 5. 2000.

Zakon o uporabi jezika i pisma nacionalnih manjina u Republici Hrvatskoj. Narodne novine br. 51, 19. 5. 2000

Zakon o izborima zastupnika u Hrvatski sabor član 21. http://www.zakon.hr/z/355/Zakon-o-izborima-zastupnika-u-Hrvatski-sabor 16-17.

Zakon (1996) Zakon o područjima od posebne državne skrbi NN, 44/96, 57/96, 124/97, 78/99, 73/00, 87/00, 127/00, 94/01, 88/02, 26/03, 42/05, 90/05, 86/08 (Törvény a Különleges bánásmódban részesülő területekről);

 



[1] Vizi László Tamás (2007) Birodalmak és nagyhatalmak hatása a 19-20. századi közép-európai egyensúlypolitikára. In. Közép- és Kelet-Európa integrálódása az egységes európai térségbe. Tanulmánykötet. Kodolányi János Főiskola, Székesfehérvár. 24-35., Lőrinczné Bencze Edit (2007) A közép-európai térség történelmi, politikai változásai. In. Közép- és Kelet-Európa integrálódása az egységes európai térségbe. Tanulmánykötet. Kodolányi János Főiskola, Székesfehérvár. 36–47.

[2] Vizi László Tamás (2013) „Trianon teóriájánál... rosszabb Trianon praxisa” A békediktátum tízedik évfordulója – 1930. In. Közép-Európai Közlemények. Történészek, geográfusok és regionalisták folyóirata. VI. évf. 3. szám. 2013/3. No. 22. 120–131.

[3] Hajdú Zoltán (2007) The Formation of States and Division of Administrative Regions within the Balkans after 1990. In. Glatz Ferenc (szerk.) The European Union, the Balkan Region and Hungary. Europa Institut, Budapest. 135–144.

[4] A Horvát-Szlavónországon kívüli területekkel 471 601 fő magyar került a délszláv államhoz, így a jugoszláv területeken az 1910. évi népszámlálás adatai alapján összesen 577 549 főre tehető a magyarok száma.

[5] A trianoni békediktátum aláírására és az aláírók személyére vonatkozó polémiát és vitát lásd Vizi László Tamás (2010) A trianoni diktátum aláírója: a politikus Benárd Ágoston. Közép-Európai Közlemények. Történészek, geográfusok és regionalisták folyóirata. III. évf. 3. szám. 2010/3. No. 10. 67–79.; Vizi László Tamás (2010) Ki legyen az aláíró? Vita a minisztertanácsban a trianoni békediktátum aláíróinak a személyéről. Közép-Európai Közlemények. Történészek, geográfusok és regionalisták folyóirata. III. évf. 4. szám. 2010/4. No. 11. 109–132.

[6] Botlik József (2009) A Bánáttól a Muráig – A magyarság nemzeti önvédelmi kísérletei 1918–19 fordulóján. In. ARACS, IX. évf. 1. sz. 2009. 8–24.

[7] A Magyar korona országainak, 1910. népszámlálása, Magyar Statisztikai Közlemények, Budapest, 1912., Mák Ferenc (1997) Magyarok Horvátországban. Magyar Kisebbség, 3. évf. 1997/ 3­4 sz. 258­278.

[8] Kocsis Károly – Kocsisné Hodosi Eszter (1992) Magyarok a határainkon túl – A Kárpát-medencében. Tankönyvkiadó, Budapest, 66.; Mák Ferenc (1997) Magyarok Horvátországban. Magyar Kisebbség. 3. évf. 1997/ 3­4. sz. 258–278; Sebők László (1992) A horvátországi magyarok a statisztikák tükrében. Regio 1992. 3. szám, 118–134. Horváth László (1995) Érvek és adatok a horvátországi magyarok képviseléséhez. Horvátországi Magyarság 1995. október, 10. szám.

[9] Srsan, Stjepan (1998) Ethnic changes in Baranja, 1918–1995. In. Southeastern Europe 1918 1995. An International Symposium. Croatian Heritage Foundation. http://www.hercegbosna.org/STARO/download-eng/SE_Europe.pdf

[10] Koudela Pál (2010) Trianon hatása a határmenti és határon túli városok népesedésére. In. Beszteri Béla (szerk.) Magyarország határ menti térségeinek és városainak fejlődése a rendszerváltás és az Európai Uniós tagságunk következtében. MTA VEAB, Veszprém, 342–360.

[11] Sebők László (1992) A horvátországi magyarok a statisztikák tükrében. Régió 1992. 3. szám, 120.

[12] Državni Zavod Za Statiskiku Popis stanovništva kućanstava i stanova 2011. godine

[13]Gulyás László (2005) Két régió – Felvidék és Vajdaság – sorsa az Osztrák-Magyar Monarchiától napjainkig. Pécs, Hazai Térségfejlesztő Rt. 81–82., Gulyás László (2006) A Délvidék fejlődésének főbb csomópontjai és tendenciái. In. Kókai Sándor (szerk.) A Délvidék történeti földrajza. Nyíregyháza: Nyíregyházi Főiskola Földrajz Tanszéke. 55–68.

[14] Yinger J. Milton (2002) Az asszimiláció és a disszimiláció elmélete felé. In. Regio 13. évfolyam 2002/1. 24 – 44. 26 – 33. GyurgyÍk László (2002) Asszimilációs folyamatok a szlovákiai magyarság körében. In. Regio 13. évfolyam 2002/1. 121–150. 122.

[15] SHOUP, Paul (1972) A kommunizmus és a nemzeti kérdés Jugoszláviában. Kossuth, Budapest, 18 – 19.

[16] Makkai Béla (2003) Végvár vagy hídfő? „Az idegenben élő magyarság nemzeti gondozása” Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában (1904­1920) Budapest, Lucidus Kiadó, 19.

[17] Makkai Béla – Makkai Várkonyi Ildikó (1994) A „Szlavóniai Magyar Újság” és a horvátországi magyarság (1908–1918) In. Arday Lajos (szerk.) Fejezetek a horvátországi magyarok történetéből. Teleki László Alapítvány, Budapest, 85–108. 86.

[18] Szili Ferenc (1995) Kivándorlás a Délkelet-Dunántúlról Horvát- Szlavónországba és Amerikába 1860 1914. Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár.

[19] Sebők 1992. im.118–134. ; Határon Túli Magyarok Hivatala: Horvátországi magyarság 2005. Jelentések a határon túli magyarság helyzetéről. 6–7.

[20] Makkai 2003. im.24–25.

[21] Makkai 2003. im. 26–27.

[22] Sebők 1992. im. 119.

[23] Bíró László (2010) A jugoszláv állam 1918–1939. História Könyvtár. Monográfiák. MTA Történelemtudományi Intézet. Budapest, 208.

[24] Bíró (2010) im. 210.

[25] Sebők 1992. im. 2.

[26] Arday Lajos (1994) A horvátországi magyarok története. In. Arday Lajos (szerk.) Fejezetek a horvátországi magyarok történetéből. Közép-Európa Intézet, Teleki László Alapítvány, Budapest, 9 – 42. 15 – 16.

[27] Az alkotmány megszavazására Szent Vid napján, vagyis június 28-án került sor, ezért nevezik vidovdani alkotmánynak.

[28] A. Sajti Enikő (2008) A Szerb – Horvát – Szlovén Királysághoz került magyarok (1918–1921). In. Bárdi Nándor – Fedinec Csilla – Szarka László (szerk.) Kisebbségi közösségek a 20. században. Budapest, Gondolat, MTA Kisebbségkutató Intézet, 44–47.

[29] Kiss Tamás (2010) Drávaszögi mozaik. Nemzetiségi egyenlőtlenségek és kisebbségi stratégiák Horvátország magyarlakta településein. In. Regio. 2010/4. 109–161. 136–146. A továbbiakban Kiss 2010.

[30] Kiss 2010. im. 146–149. Magyar Egyesületek Szövetsége (2011) Hagyaték. Az etnikum közi viszonyok: asszimiláció, vallás (2. rész) V. évf. 3. szám, Sipos Zsivics Tünde (szerk.) Pélmonostor, 36–44. (Továbbiakban Hagyaték V. évf. 3. szám);

[31] Kiss 2010. im. 149 – 152.

[32] Magyar Egyesületek Szövetsége (2011) Hagyaték. Fejlesztési stratégiák, demográfia, érdekvédelem. V. évf. 4. szám, Sipos Zsivics Tünde (szerk.) Pélmonostor, 36. (Továbbiakban Hagyaték V. évf. 4. szám),

[33] Határon Túli Magyarok Hivatala: Horvátországi magyarság 2005. Jelentések a határon túli magyarság helyzetéről. 7.

[34] Hagyaték. V. évf. 4. szám 38–39.

[35] Hagyaték. V. évf. 6. szám 20.

[36] Lábadi Károly (2004) Szétszóratásban. A drávaszögi magyarság sorsüldözöttsége a háborúban 1991–1998. Budapest-Zágráb, Timp Kiadó, 15–22.

[37] Mák Ferenc (2013) Vesztegzár. Jugoszlávia utódállamai – Szerbia, Horvátország és Szlovénia – magyarságának sorstörténetéből. Pro Minoritate. 139.

[38] Hagyaték. V. évf. 4. szám 45.

[39] Lábadi Károly (2003) Nyelvtörvények, nyelvi jogok Horvátországban. In. Nádor Orsolya – Szarka László (szerk.) Nyelvi jogok, kisebbségek, nyelvpolitika Kelet-Közép-Európában. Budapest: Akadémiai Kiadó, 176–189.

[40] Hablicsek László – Tóth Pál Péter – Veres Valér (2004) A Kárpát-medencei magyarság demográfiai helyzete és előreszámítása 1991 2021. KSH Népességtudományi Kutatóintézetének kutatási jelentései. 78. 48–50.

[41] Szarka László (1999) A közép-európai kisebbségek tipológiai besorolhatósága. Kisebbségkutatás. 8. évf. 2. szám.; Szarka László (2004) Kisebbségi léthelyzetek – közösségi alternatívák. Budapest: Lucidus Kiadó, 113–128.

[42] Lőrinczné Bencze Edit (2012) Gazdaság és regionalitás: Horvátország. In. Közép-Európai Közlemények. Történészek, geográfusok és regionalisták folyóirata. V. évfolyam 1. szám 2012/1. No. 16. 65–74.

[43] Hagyaték. V. évf. 6. szám 20.

[44] CODEF (2009) European Funds for Croatian Projects (Europski fondovi za hrvatske projekte). Zagreb

[45] Hagyaték. V. évf. 4. szám 40., Hagyaték. V. évf. 6. szám 25–29.

[46] National Competitiveness Council (2011) Regional Competitiveness Index of Croatia 2010. 94–101.

[47] Državni Zavod Za Statiskiku: Popis stanovništva kućanstava i stanova 2011.godine;

[48] Kiss 2010. im. 112–113.

[49] Kiss Tamás 2010. 119–131.

[50] Szlavóniát a magyar királyok a X – XI. században foglalták el és bánságként Magyarországhoz csatolták. A terület az 1868-as horvát-magyar kiegyezéskor a Magyar Királyságon belül Horvátország része lett, majd 1918-tól a délszláv államban Horvátország integráns részeként, valamint történeti-földrajzi fogalomként létezik.

[51] Gulyás József (2011) Adalék a dualizmuskori magyarosítás történetéhez a Muraközben. In. Horvátországi Magyarság. Eszék, 2011. 9–18.; Botlik (2009) im.

[52] Decree on dividing state into district. April 26, 1922. In. Yugoslavjia 1918 1984. Collection of Documents. Szerk.: PETRANOVIĆ, Branko – ZEČEVIĆ, Momćilo. Beograd, Zbirka dokumenata, 1985. 184–185.

[53] Constitution of the Kingdom of Yugoslavia September 3 1931. Official Gazette of Yugoslavia 207/1931., Lampe, John, R. (2000) Yugoslavia as History. Twice there was a country. New York, Cambridge University Press, 164–167.

[54] Cvetković-Maček Agreement. In: Yugoslav Federalism, Ideas and Reality. Volume 1. 1914–1943. PETRANOVIĆ, Branko – ZEČEVIĆ, Momćilo (szerk) 508–510.

[55] Constitution of the Federative People’s Republic of Yugoslavia. Belgrade, Official Gazette of Yugoslavia 1946.

[56] A Titoi jugoszláv állam területi tagolódásáról és a mögötte meghúzódó nemzeti konfliktusokról lásd Gulyás László (2009) Regionalizáció, regionalizmus és a nemzeti kérdés a Titó-i Jugoszláviában. Tér és Társadalom 2009/2. szám. 155–169. old. Gulyás László (2010) Regionalizáció, területi reformok és közigazgatási térfelosztás Közép-Európában. Második rész: Délszláv tanulságok. Közép-Európai Közlemények 2010/1. szám, No 8. 108–116.

[57] Lőrinczné Bencze Edit (2011) Külső és belső határok a Nyugat-Balkán regionális térfelosztásában. In. Közép-Európai Közlemények. Történészek, geográfusok és regionalisták folyóirata. IV. évf. 3–4. sz. 2011/3–4. No. 14–15. 262–276.; Sebők László (1992) A horvátországi magyarok a statisztikák tükrében. Regio, 1992. 3. szám, 118–134.

[58] Lábadi Károly (2009) Élet egy háború után. Etnikai, néprajzi és kulturális jelenségek a horvátországi magyarság körében az 1991-es déli szláv háború után. Mackensen, Budapest, 2.

[59] Zakon (1996) Zakon o područjima od posebne državne skrbi NN, 44/96, 57/96, 124/97, 78/99, 73/00, 87/00, 127/00, 94/01, 88/02, 26/03, 42/05, 90/05, 86/08 (Law on the Areas of Special State Concern);

[60] A Különleges bánásmódban részesülő területek a háború sújtotta térségek, a hegyvidék és a szigetek. Itt értelemszerűen csak a magyarság szempontjából releváns első csoport kerül bemutatásra.

[61] SAPARD Programme - Agriculture and Rural Development Plan 2006. http://ec.europa.eu/agriculture/external/enlarge/countries/croatia/plan_en.pdf

[62] Hrvatska u 21 stoljecu (2001) (Croatia in the 21th Century. Development Guidelines of the Rebublic of Croatia) Office for the Development Strategy of the Government of Republic Croatia, Zagreb;

[63] Ustav Republike Hrvatske. A Horvát Köztársaság Alkotmánya. Zágráb, 1990.

[64] Zakon o izborima zastupnika u Hrvatski sabor član 21. Forrás: http://www.zakon.hr/z/355/Zakon-o-izborima-zastupnika-u-Hrvatski-sabor 16-17.

[65] Ustavni zakon a ljudskim pravima i slobodama i o pravima etničkih i nacionalnih zajednica ili manjina a Republici Hrvatskoj (Alkotmányerejű törvény az emberi szabadságjogokról és az etnikai és nemzeti közösségek vagy kisebbségek jogairól a Horvát Köztársaságban). Narodne novine, br. 65/91., 27/92., 34/92., 51/00.;

[66] Ustavni zakon o pravima nacionalnih manjina (Alkotmányerejű törvény a nemzeti kisebbségek jogairól). Narodne novine br.: 155, 23. 12. 2002.

[67] Szerződés a Magyar Köztársaság és a Horvát Köztársaság között a baráti kapcsolatokról és együttműködésről. Budapest, 1992. december 16. http://www.mtaki.hu/docs/cd2/Horvatorszag/Magyar-horvat.htm

[68] A Vegyesbizottság éves ülései 2008-ban megszakadtak és csak 2012. november 30-án folytatódtak ismét.

[69] Bali Lóránt (2009) A horvát-magyar politikai kapcsolatok néhány fontosabb aspektusa 1991-től napjainkig. In. Balkán Füzetek 2009. 2. sz. 261–267.

[71] Vékás János (2008) Befejezetlen nemzetállam: Magyarok Horvátországban 1991 után. In. Bárdi Nándor – Fedinec Csilla – Szarka László (szerk.) Kisebbségi közösségek a 20. században. Budapest, Gondolat, MTA Kisebbségkutató Intézet, 360–361.

[72] Hagyaték. V. évf. 5. szám, 59­60.

[73] Zakon o uporabi jezika i pisma nacionalnih manjina u Republici Hrvatskoj (Törvény a Horvát Köztársaság nemzeti kisebbségeinek nyelv- és íráshasználatáról. Narodne novine br. 51, 19. 5. 2000

[74] Zakon o odgoju i obrazovanju na jeziku i pismu nacionalnih manjina (Törvény a nemzeti kisebbségek anyanyelvi oktatásáról és neveléséről). Narodne novine br. 51, 19. 5. 2000.

[75] Zakon o uporabi jezika i pisma nacionalnih manjina u Republici Hrvatskoj Narodne novine br. 51, 19. 5. 2000

Szekeres Péter (2006) Az anyanyelv használatához való jog Horvátországban. Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny. IV, 2. 63–68.

[76] Zakon o odgoju i obrazovanju na jeziku i pismu nacionalnih manjina.Narodne novine br. 51, 19. 5. 2000; Szekeres Péter (2006) Az anyanyelv használatához való jog Horvátországban. Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny. IV, 2, 63–68.; Lábadi Károly 2009. 36.

[77] Hagyaték. V. évf. 5. szám, 22.

[78] M. Császár Zsuzsa (2011) Kisebbség – oktatás – politika a Balkánon. KEK, Szeged, 19­40.

[79] Érdemes megjegyezni, hogy ez szinte ugyanaz a modell, amelyet Magyarországon alkalmaztak a két világháború között egészen 1935-ig. Máté Anikó – Kosić Júlianna – Göncz Lajos (2009) Horvátországi magyarok tannyelvválasztása:

Útmutató a szülőknek és a pedagógusoknak. http://www.nemzetpolitika.gov.hu/data/files/133840459.pdf

[80] Interjú De Blasio, Antonio, a Magyar Köztársaság Eszéki Főkonzulátusának főkonzuljával. 2013. december 16.

[81] Andócsi János (2012) Az anyanyelv használatának jogi lehetőségei Horvátországban. In. Horvátországi Magyarság. 2012. 12. szám, 5­21.

[82] Andócsi 2012. im. 5­21.

Kodolányi János Egyetem

Kodolányi János Egyetem
Cím: 5900 Orosháza, Gyopárosi út 3/f.
Kodolányi János Egyetem
Cím: 1139 Budapest, Frangepán utca 50-56.
Telefon: (1) 238 9327

Kodolányi János Egyetem
Cím: 8000 Székesfehérvár, Fürdő utca 1.
Telefon: (22) 543-400
Impresszum | Szerzői jogok | Etikai kódex | Médiaajánlat