Mozgókép

Kezdjük a színészekkel, tőlük messze többet várnánk. James McAvoy és Jessica Chestain nem rosszak, de míg az utóbbi években mindketten brillíroztak szerepeikben, addig itt semmivel nem hoznak többet egy korrekt minimum szintnél. Két színészt tudnék kiemelni, akik próbálják menteni a menthetőt: Bill Hadert, aki brillírozik a humorért felelős Richieként és Bill Skarsgardot, aki továbbra is szemmel láthatóan lubickol a gonosz bohóc szerepében. Már abban a kevés jelenetében, amikor hagyják kibontakozni, és nem szorítják háttérbe a CGI szörnyek. Az első rész kiváló gyerekszínészei pedig hiába térnek vissza, minden egyes jelenetük olyan hatást kelt, mintha az onnan kivágott, fel nem használt jeleneteket beollózták volna ide, csak azért, hogy a könyvhöz hasonló módon a két idősík között ide-oda ugrálva fusson a cselekmény. Egytől-egyig kilógnak az összképből, a film csak rövidebb lenne nélkülük, de semmivel se kevesebb.

Kétségkívül nem enged nagy mozgásteret a forgatókönyv: ha az első film drámaként működött, de horrorként nem, akkor ez se így, se úgy. Egy-egy jumpscare miatt megijedünk ugyan, de amíg az első filmet megszínesítették a karakterek külön-külön saját kis traumái és ezek leküzdése, most csak ugyanezen traumák elismétlésére futja, és ami először jó volt, az másodjára silány önismétlés. A film totális mélypontja, amikor a Vesztesek Klubjának tagjai egyesével újra átélik ezeket, és a nézőnek legkésőbb valahol a második karakternél rá kell jönnie, hogy itt bizony mind a hat életben maradt tag személyes drámázását kell majd végig követnünk újra. Ráadásul, ahogyan haladunk a főbb karakterektől a mellékszereplőkig, ezek bizony egyre súlytalanabb, jelentéktelenebb dolgok lesznek. Míg az öccse haláláért önmagát marcangoló Billel és az apja által molesztált Beverlyvel szimpatizálunk, addig a többiek bajaira már nem is igazán emlékszünk.

Az első film erényei közé tartozott, hogy jól meg tudta válogatni, mely jeleneteket adaptálja a könyvből, és melyek azok, amelyek filmben nem működnének elég jól. Sajnos ezesetben ezt nem sikerült ugyanilyen jó érzékkel megtenni. Andy Muschietti rendező jól gondolta tavalyelőtt, hogy az olyan spirituális, természetfeletti elemeket, mint a Pennywise legyőzéséhez szükséges Chüd-szertartást, valamint a bohóc homályos eredettörténetének megmagyarázását célszerűbb lenne kihagyni a filmváltozatból. Nagy kár, hogy mindezt csak azért tette, hogy majd a második részben eljátssza őket egytől-egyig. Ezek a jelenetek zsúfolttá teszik a filmet, amely képtelen végig fenntartani a néző érdeklődését. A két és háromnegyed óra játékidő sok, ez a műfaj másfél óránál tovább nem működőképes. Az első rész egyik óriási ütőkártyája volt, hogy a ’80-as évek légkörét profin idézte meg, így a Stephen King rajongókon kívül a Stranger Things sorozatot kedvelők is megtalálhatták benne a számításaikat. Sajnos a második fejezet már erre sem épít, hiszen cselekménye már a jelenben zajlik.

Az AZ-2. fejezet csalódást okozott, a film belefulladt az önismétlésbe, amin impozáns szereplőgárdája is képtelen volt javítani. Az első alkalommal ellentétben a második összecsapását Pennywise-al már nem felejti el a Vesztesek Klubja, ellenben a néző már másnapra, és nagy valószínűséggel ezzel jár a legjobban.

Értékelés: 4,5/10

A filmet ajánlom, ha:

- elkötelezett Stephen King rajongó vagy

- nem zavar, hogy a dráma agyonnyomja a horrort

- James McAvoyal és Jessica Chestainnel bármit megnézel

Nem ajánlom, ha:

- az említett színészektől a korrektnél jobb alakítást vársz

- igazán félelmetes Stephen King adaptációt akarsz látni

- zavar, ha egy folytatás az első részt ismételgeti