Melocco Miklós szobrászművész 1935-ben Rómában született. Család később Berlinbe költözött, majd ezt követően Magyarországon telepedtek le, hiszen az anyai nagyanyja magyar származású volt. Édesapját, aki újságíró volt, 1950-ben koncepciós perben halálra ítélték. Melocco Miklós Magyar Corvin-lánccal és a Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth-díjas szobrászművész, a Magyar Képzőművészeti Egyetem címzetes egyetemi tanára. Életéről és művészetéről beszélgettem a művésszel.
Polgári családban született Rómában. Beszél olaszul?
Nem, nem beszélek olaszul, egynyelvű vagyok. Könnyen tanulok nyelveket, de mivel a Rákosi korszakban nőttem fel, így a hólapátolás közben nem igazán tudott fejlődni a nyelvtudásom. Apám halálos ítéletében szerepelt egy mondat: “ művelt, tehát veszélyes.” A tanult ember könnyebben összefog nyelveket, ami alkalmassá teszi, hogy kém legyen, így az én generációm tulajdonképpen műveletlen. A művelődő típus, amilyen én is vagyok, próbálja betömni ezeket a hézagokat, próbál művelődni.
Mi inspirálta legjobban művészetét?
Gyermekkorom óta a családban én rajzoltam a legjobban, majd az iskolai osztályomban is, majd ez komollyá vált, úgy ahogyan egy erős emberből sportoló lesz.
A Stefánia úton annak idején szomszédjuk volt Ligeti Miklós szobrászművész. Befolyásolta később ez az ismeretség, hogy elkötelezte magát a szobrászattal? Milyen kapcsolat fűzte Ligeti Miklóshoz?
Semmilyen kapcsolat nem fűz hozzá, azon kívül, hogy szomszédok voltunk. Elismertem, amiket ő csinált, bár hatása nem volt az én művészetemre. Mindemellett személyesen nem is ismertem őt. Öt-hatéves koromban nem mertem volna odamenni hozzá, hogy engem érdekel ez a szakma, és hadd mutatkozzam be.
Kérem meséljen az 1956-os forradalomban szerzett sérüléséről. Nagy kihatással volt ez magára akkoriban?
Igen, mert mindenütt ott akartunk lenni a bátyámmal és az, hogy a térdemen sebesültem meg, azért volt, mert a Kálvin tér közepén ruszkik állomásoztak, akik térdre lőttek nem fejre. Az élettől kárpótlásul egy nem várt dicsőség szegődött hozzám. Kaptam egy ösztöndíjat Lengyelországba, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége, egy elvileg már nem működő szervezet azt javasolta, hogy küldjenek ki ösztöndíjjal Varsóba, mert sebesültként megérdemeljük egy társammal. Ebből sajnos nem lett semmi, azért, hogy nehogy veszélyesek legyünk. Az én koromban még volt határsáv, nemhogy a határon túl, még a határig sem lehetett elutazni.
Mikor telepedett le Zsámbékon és szeret itt élni?
1980, lúlius 1-jén. Egy rendkívül olcsó házat sikerült találnunk, amelyet geodéták béreltek. Volt egy ügyvéd barátom, aki azt mondta a szomszédnak, akié volt a ház, hogy csak akkor kapják meg a pénzt, ha a geodétákat elhajtják. Egy Derkovits ösztöndíj árával egyenlő összegért sikerült megvennem, két részletben. A ház elég romos állapotban volt, a romokból valahogy maszek és dilettáns módon fel kellett támasztani. 1984-től kezdve itt lakom. A feleségemmel 1988-ban itt Zsámbékon kötöttünk házasságot, azóta ez a mi közös otthonunk, szinte a szülőházamnak tekintem.
Tudna mesélni az 1988-ban szerzett Kossuth-díjáról?
Nem, semmit nem tudok, azt tudom, hogy Aczél György, aki persze, hogy tudta a telefonszámomat, felhívott, hogy figyel. Ez volt a figyelmeztetés arra, hogy engem ki fognak tüntetni. Nem tiltakoztam persze, hogy miért kaptam a díjat, miért választottak ki, hogy ez tényleg szakmai-e vagy sem, arra nem tudok válaszolni. Én értek ehhez a szakmához, nem csináltam rossz szobrokat de ez általában nem volt elegendő szinte soha. Nem csak magamnak, senkinek sem. Ahhoz helyezkedni kellett, illetve ismeretség kellett, valamilyen módon meg kellett fizetni hűséggel, nyilatkozatokkal.
Csináltam egy Radnóti szobrot, Aczél a telefonba mondta, hogy ő szinte kisajátította magának Radnóti Miklóst, és, neki tetszik a szobor amit készítettem. Hogy mi húzódott az egész mögött, azt nem tudom, ő nem volt egy kulturálatlan ember, még az is lehetséges, hogy tetszett neki a szobrom. De, hogy ez miért volt elegendő, hogy Kossuth-díjat kapjak érte, azt már nem tudom.
Ön dolgozott az 1958-ban létrehozott Fiatal Képzőművészek Stúdiójában, amelynek akkoriban az volt a célja, hogy segítse tagjainak pályakezdését, munkáját a kulturális és művészeti életben. Milyen indíttatásból csatlakozott ide?
Nem volt műtermem, ott meg adtak ingyen. Szobrokat készítettem itt kellemes körülmények között. Akkor már Nagy Imre után voltunk, és elkezdték támogatni a fiatal művészeket. Svábi barátom, aki nem rég halt meg és jó festő volt, a Fiatal Művészek Stúdiójának egyik vezetőjeként kijelentette újságban, hogy a fiatal művész nem más, mint a művész. Vagy jó vagy rossz, amit csinál, de nem válfaj.
Melyik az a műve, amelyik legközelebb áll magához?
Csináltam egy szent sírt, ami Győrben van most a könyvtárban. A címe az, hogy egy fekvő halott ember. Műfaj lett, tehát nem kell hozzá hit, vallásos meggyőződés. Fekvő embert csinálni a legjobb, mert egy kicsit süllyed az agyag, hiszen süllyed a holttest is. Nem tudom, észrevette-e, hogy a szobrokon általában a pedikűr és a manikűr tök rendben van. Nehogy azt mondják az illetőnek, hogy nem tudja, milyen egy köröm. Ennél fogva a szobrok lába egyfajta pedikűr-remeklés. Néha meglep, hogy amit évtizedekkel ezelőtt csináltam, később is elfogadhatónak látom. Egyszer Rómából hazajövet megnéztük Székesfehérváron a Mátyás király emlékművet – jóval a felavatása után. Még a római élmények után is azt kellett megállapítanom, hogy ez az emlékmű rendben van. Számomra talán ezek a kegyelmi pillanatok.
Simon Damarisz
