Magyarország Babérkoszorúja díjjal tüntették ki Petőcz Andrást

Az eddig megjelent mintegy harminc könyved közül hatot írtál gyerekeknek. Időnként megjelenik egy-egy gyerekeknek szóló könyv, egyébként pedig a nagyon is „kemény” témákkal, kérdésekkel foglalkozol a verseidben, regényeidben egyaránt. Jó időnként elkalandozni a kicsik világában?

Egyszerű a válasz. Engem a nyelv, a szöveg, a nyelvnek, a szavaknak a ritmusa, zeneisége érdekel. Ez természetes dolog, a gyermekversekben különösen lehet zeneileg ritmikus szövegeket készíteni. Ezek egyszerűen szójátékok, nyelvi játékok, rímek, ritmusok, mondókák, mert ezek foglalkoztatnak. Szeretem a magyar nyelvet és annak a zeneiségét, én ebből élek, ebben élek, ezzel foglalkozom, nekem ez fontos.

Tudod ellenőrizni, hogy működnek-e ezek a nyelvi játékok az olvasóidnál? Szoktál ezzel foglalkozni?

Rendszeresen hívnak gyerekkönyvtárakba, iskolákba, sőt, még óvodákba is. Sok verset olvasok fel a gyerekeknek, ők meg jókat nevetnek rajta, mert érzik benne a humort, és élvezik. Jópofa kis társalgás szokott kialakulni, mert szerencsére szót értek mindegyik korosztállyal, az öt-hat évesekkel ugyanúgy, mint a nagyobbakkal. A Telefon című versemben van egy kiszólás, hogy „néha rám szól a telefon, hogy kérlek szépen, ne pofázz”, nagyon nagyokat nevetnek mindig, hogy ilyet mond a költő. Szóval van visszajelzés, sok helyre hívnak, hála istennek.

Otthonról viszont nem kapsz ilyesfajta visszajelzést, a gyerekeid már kinőttek ebből a korból, úgy tudom.

Nincs kisgyerekem, felnőtt lányom van, a tizenhat éves kamaszlányom is bőven kinőtte már a gyerekverseket. Most inkább saját magával foglalkozik, és nem nagyon figyeli, milyen verseket ír az édesapja.

Legújabb könyved nagyon érdekesen áll össze, egy kisregény mellett több novella is helyet kap benne, ráadásul a címe is izgalmas.

Tulajdonképpen van egy kisregény, mellette pedig hat novella, és ezek tematikájukban nem ütnek el egymástól, azt mondhatjuk, hogy összesimulnak. Magának a könyvnek az lesz a címe, hogy Az Egészen Kicsi Kis Létező és egyéb történetek. Nagy kezdőbetűvel írom, mert ez a neve, de hogy egészen pontosan mi vagy ki az Egészen Kicsi Kis Létező, azt magam sem tudom. Valahonnan jött egy ilyen fura gondolat, és elkezdtem verseket írni erről a lényről, aztán történeteket is. A könyv valójában egy furcsa, XVI. századi történet, egy festőtanoncról szól, aki Verocchio mester iskolájából nőtt ki, ahonnan annak idején Leonardo is. Ez a festőtanonc kap egy sugallatot, és elmegy megfesteni a tenger hullámzását, pontosabban a tenger hullámain a fényt. Miközben ezen dolgozik, észrevesz egy bokorban egy kisgyereket, aki már beszél, és ez a gyerek, az Egészen Kicsi Kis Létező lesz a társa, aki elkíséri aztán egy hosszú tengeri útra. Erről az Egészen Kicsi Kis Létezőről szól ez a kisregény, aki egyszerre egy gyerek, egy szellem, egy lélek, nem is tudni pontosan, hogy kicsoda.

Mikorra várható ez a kötet?

Ha minden igaz, akkor a Könyvhétre meglesz. De én azt szoktam mondani, hogy csak akkor biztos, ha már a kezemben tartom a könyvet.

Az Idegenek és a Másnap című kötetek kapcsán van egy olyan ígéreted, hogy trilógiává bővül a sorozat.

Igen, készül is a harmadik rész, már a címe sem titok, Éhség. Ebben a kötetben folytatódik és le is zárul ennek a bizonyos leánynak a története, akit az Idegenekben kislányként megismerhettünk. Ez a történet aztán egy családi történetté is válik, mert közben a lány megismeri az apját és az egyik testvérét is. Három testvér van egyébként, de a harmadik testvér időközben meghalt. Tehát készül a regény, de hogy mikorra lesz meg, azt nem tudom. Nagyon remélem, hogy a kézirat idén ősszel összeáll.

Hogyan képzeljük el az alkotói folyamatot a te esetedben? Ahogyan említetted, író-olvasó találkozókra jársz, szépíró kurzust vezetsz és tanítasz is a Kodolányi főiskolán; mikor van időd írni?

Ez nehéz dolog. Én csak reggel, esetleg délelőtt tudok írni, este nem. Hallani olyan történeteket, hogy vannak írók, akik csak késő este tudnak hozzáfogni a munkához, és éjszakába nyúlóan írnak. Nekem éjjel valahogy már nem annyira tiszta a fejem, én reggel tudok nekiülni. Ha nyolckor elkezdem, és valóban dolgozom, mondjuk, jó esetben tizenegyig, délig, az a legjobb, de sajnos egyben legritkább helyzet. Most végre jön a nyár, és lesz időm dolgozni. Levonulok a Balatonra, ahol van egy kicsi kis háza a családomnak. Azt remélem, hogy ott most be is tudom fejezni az Éhséget. Kell egy kis szabadság, kell egy kis elvonulás ebből a pesti pörgésből, mert ha ez magával ragad, akkor valóban nem tudok dolgozni.

Akkor ezt úgy képzeljem el, hogy nyáron heteket töltesz a Balatonnál, írogatsz, magányosan teszel-veszel, főzöl magadnak akár?

Nem teljesen így néz ki, mert azért a családom körülöttem van, feleségem, lányom, édesanyám is, szóval van segítségem ebben az időszakban. Próbálok elvonulni a világ elől, mert az az ideális, ha írni akar az ember, de néha nem könnyű. Amikor az ember kivonul a munkából, a körforgásból, folyamatosan visszavágyik. Ha meg folyton visszamegyek Pestre, az gyenge hozzáállás, úgy gondolom. Az íráshoz kevés.

Említetted az édesanyádat, a lányodat, a feleségedet, akik nyilvánvalóan olvassák is a műveidet. Ki a legnagyobb kritikusod a családban? Kitől fogadsz el egyáltalán kritikát?

Azt lehet mondani, hogy az a legjobb, ha a szakma kritizál. Igazából én nem kérek véleményt sose családon belül. Nem is tartom jónak, hogy bármilyen értelemben kritizáljon a család, akár jót mondanak, akár rosszat. A családi együttlét egy nagyon szubjektív dolog. A diákjaimnak már az első órák egyikén felhívom a figyelmét arra, hogy kezdő író a családjának ne nagyon mutassa meg az írásait, mert, ugye, a legtöbb ember nem tudja elkülöníteni a szerzőt, aki családtag, és a művet. Pedig el kell különíteni. Tehát én igazából annak örülök, ha kritikusok, ismert irodalomtörténészek valamilyen módon hozzászólnak a munkámhoz. Van egy közeli barátom, egy kiváló kritikus, Kálmán C. György, neki nagyon szívesen és nagyon gyakran megmutatom - akár kézirat formájában is - a munkáimat.

Különleges feladatra vállalkoztál, amikor elindítottad a Kodolányi főiskolán a szépírói kurzust. Hogyan megy ott a munka? Több mint egy éve alapítottad meg a Kodolányi Szépíró Műhely, nyilván sok tapasztalatod van, és vannak felfedezettjeid is.

Az egy fantasztikus élmény, amikor egyszer csak valakiben felfedezem a lehetőséget. Szép számmal jelentkeznek, de írókat nem lehet futószalagon gyártani. Ahhoz, hogy valaki író legyen, kell egyrészt tehetség, és kell egy nagy belső akarat, egy elhatározás, egy önmegvalósításra való törekvés. Ezeket például én nem tudom nekik megadni, ennek belülről kell jönnie. Amit én tudok nyújtani, hogy bizonyos szabályrendszerekre, törvényszerűségekre felhívom a figyelmüket a szövegépítés kapcsán. Megmutatok nekik új lehetőségeket, hogy mi mindent lehet kipróbálni. Egy kicsit tágítom a műveltségüket, gyarapítom a tudásukat, és kisebb csatornákon megpróbálom elhelyezni, publikálni a műveiket, ha már alkalmasak erre. Igazából azt kell mondanom, hogy nagyon változatosak a diákjaim. Van, aki csak ki akar magából adni történeteket, más célja nincs. Az írás tökéletes módja annak, hogy kicsit jobban megismerjük magunkat, tehát nem mindig olyan szövegek születnek ezen a kurzuson, amelyek publikálásra készek. Ugyanakkor olvastak már fel olyan műveket is, hogy én magam meglepődtem. Neveket nem mondok, de most is van a kurzusomban olyan diák, aki az egyik órára egy olyan történetet hozott, ami csak rendben volt, de semmi különös, a következő alkalommal viszont olyan novellát olvasott fel, hogy felkaptam a fejem, mert az az írás bármelyik jelentős irodalmi folyóiratban megjelenhetne. Ebben tényleg az a szép, amikor meglátom a lehetőséget valakiben.

Közben az jutott eszembe, hogy kibír-e egyáltalán annyi friss írót a könyvpiac, amennyit egy kurzus termel. Vagy nincs köztük annyi tehetséges?

Egyrészt nincs, másrészt, ahogyan már mondtam, nem is feltétlenül az a cél, hogy mindenkiből Kossuth-díjas író legyen, aki ezt a kurzust elvégzi. A legfontosabb, hogy megismerjük kicsit magunkat, kicsit az írást mint eszközt, azt, hogy mit jelent összerendezni a gondolatainkat, kreálni egy történetet, ami a miénk. Ez egy jó terep azoknak, akiket érdekel az irodalom és az írás. De vannak furcsaságok is. Éppen most történt, egy ismerősöm kolléganője hallott a kurzusról, jönni akart. Egy negyven-ötven közötti nőről van szó, eljött az első alkalomra, leült az ajtó elé, várta, hogy elkezdődjön az óra, de egyszer csak látta, hogy csupa húszéves jött a kurzusra, és az utolsó pillanatban elhúzta a csíkot. Pedig ír, ezzel szeretne foglalkozni. Ezt például nem értem, mert a mostani kurzuson van egy hatvan év feletti hölgy is, aki írt nekem egy emailt, az állt benne, hogy „én már elmúltam hatvan éves, jöhetek-e”. Írtam neki, hogy nincs korhatár, jöjjön feltétlenül. Azt kell mondanom, hogy ez a hölgy az egyik legjobb. Olyan jó novellákat ír, olyan jó, kemény stílusban, hogy azt tanácsoltam neki, próbálkozzon az Élet és Irodalomnál.

A húszévesek pedig nem csak írni tanulnak meg Tőled, hanem az olvasást is megszeretik, egyre tudatosabb irodalomfogyasztóvá válnak.

Erre is van egy példám. Az egyik diáklány előszeretettel ír horrort, mindezt amerikai mintára, a szereplőknek is angol nevük van. A legutóbb hozott írásában felrobbant a város, folyt a vér, ezt szépen felolvasta. Nem ír rosszul, de a témája kicsit extra, hogy így mondjam. Miután felolvasta az írását, beszélgettünk az apokaliptikus képekről, amiket használ, és mondtam neki, hogy lehet tanulni akár a Bibliából is, vegyük elő János jelenéseit, nézzük meg, hogy ott milyen apokaliptikus képek vannak. A hallgatók közül senki nem ismerte ezeket, úgyhogy azonnal kikerestem az interneten, és elkezdtem felolvasni néhány részletet, azt például, amikor a kardfogú asszony megjelenik. Borzasztó dolgok vannak a Jelenések között, elhűlve néztek a diákok is, és ez arra mindenképpen jó volt, hogy kicsit bővítsük a műveltségüket. Egyébként is azt szoktam mondani, hogy a Biblia nem egy vallásos könyv, hanem gyönyörű irodalmi alkotás, amit éppen ezért ismerni illik, ismerni kell. A mi kultúránkban a Biblia alapvető irodalmi forrás.

Azt mondtad, most nyáron jobbára a trilógia befejezésén dolgozol a balatoni házadban, de tavaly például Franciaországban töltötted a nyarat. Nem titok, hogy sokszor dolgozol külföldi alkotóházakban ösztöndíjas íróként. Most nincs kilátásban ilyen lehetőség?

Nagyon jó és hasznos, ha eljutok olyan irodalmi közegbe, ahol kitekinthetek a világba. Beszélek angolul és franciául is, így nyelvi akadály nincs előttem. Múlt nyáron két hónapot töltöttem Észak-Franciaországban, Lille-től harminc kilométerre a Villa Yourcenar nevű alkotóházban, amit az európai írók alkotóházaként is emlegetnek. Itt fejeztem be az Egészen Kicsi Kis Létező-t. Európa minden részéről érkeznek ide írók, évente általában tizenöten. A két hónap alatt én egy romániai, egy belga és két francia íróval voltam együtt. A kapcsolatok számunkra is nagyon fontosak, egy-egy ilyen ösztöndíj alatt nem ritka, hogy barátságok is köttetnek. Mielőtt idejöttem erre az interjúra, éppen emailt kaptam a belga írónőtől, Caroline Lamarche-tól, akit ott, a Villa Yourcenarban ismertem meg. Azért levelezünk, mert októberben egy hétre Budapestre jön, én szerzek neki lakást. Viszonzásképpen meghívott Belgiumba, ott majd ő segít nekem. Az utazások, a külföldi ösztöndíjak mind arra jók, hogy bővüljön a látókörünk. Újabb és újabb élményeket kapunk a világból, ami az írásainkban is meglátszik. Én az írást és az irodalmi világot életformának gondolom, amely nagyon nagy öröm, és hálát adok a sorsnak, hogy ebben az életformában létezhetek, írhatok, taníthatok.

 Virágh Ildikó