Macskaszem

Macskaszem

Nyár éjszaka bolyongok a félhomályba,                  

Mert kínozni kezdett szobám fogsága.

Árnyak kúsznak lefelé lassan a falakon,

Majd megtörnek egy karcsú, puha kis alakon.

A sötét utcán egy fekete macska kocog.

Emlékeztet rá, hogy várom a szombatot.

Felém fordul, szeme sárgán rám villan,

És ahogy feltűnt, oly gyorsan elillan.

Mintha az árnyak elől menekült volna;

Ahogyan eltűnt, úgy suhantak utána.

Egy viharfelhőn áttört a hold fénye

Egy ösvényt mutatva az éjsötétbe.

Az úton haladva csendesen dúdoltam.

Az esti utcáról már hazakívánkoztam.

Fölöttem csapkodott szárnyával egy Holló;

Ez volt az egyetlen, mi akkor volt hallható.

Tovasuhant, de szárnya hangja megmaradt;

Morajlássá nőt, majd hamar az égbe szaladt.

A felhő dördült és kinyújtózott a hold előtt;

Elvette azt a ragyogást mi adott nekem erőt.

Lesújtott a kalapács. Dördült vele az égbolt.

Eltűnt a sötétbe minden, ami eddig szép volt.

A villanással megnyílt az égnek csatornája,

Hömpölygött az ég könnyeinek barázdája.

Elveszve álltam a természet dühébe,

Reszketve vártam, mikor lesz vége.

Egy szempár jelent meg hirtelen;

Sárgán meg-megvillant előttem.

Ahogy közelebb jött, már tisztán látszott:

Szemében nem sárga, mélybarna tűz izzott.

Lelkembe tekintett, belém látott,

Látta az összetört, zavart világot.

Lábamhoz bújt és dorombolni kezdett.

A hangja elnyomta az égi dörgedelmet.

Mire csend lett, a felhő oszlani kezdett,

A hold ragyogva, tündökölve jelent meg.

Felpattant és elindult végig az úton,

Én pedig felébredtem a puha ágyon.

Lassan, megnyugodva szememet lecsuktam,

A vihar elmúlt, mert karjaidban aludtam…