Kultúra és szocializáció

Cikk dátuma 2014. január. 22. | Tudomány
Kultúra és szocializáció

Dr. Bordás Sándor PhD.

Szocializációs folyamatok, nyelvi kódok, nemzeti gondolkodás


Niklas Luhmann /1Karácsony, 2000/ gondolkodásában a társadalom legkisebb egysége a kommunikáció, és véleménye szerint minden kultúra a kommunikációján keresztül leírható. A kommunikáción keresztül épülnek be a személyiségbe a kultúra értékei, szabályai, attól függetlenül, hogy ezek az értékek, szabályok mennyire sértenek más kultúrákat. 


 

 

Sok esetben a konfliktusmegoldás tehetetlensége mögött kirobbant háború, vagy polgárháború kapcsán jön felszínre az eltérő szocializációs folyamatokban rejlő értékek különbözősége, ahol talán az egyik kultúra tanult folyamatiban kezdettől fogva ott van a másik kultúra elpusztításának lehetősége, vagy egy korábbi sérelem megbosszulása, revans formájában. De nézzük meg közelebbről ezt az állítást.

 

Kultúra és szocializáció

A kultúra értékeinek elsajátítása szocializációs folyamatok következménye ([1]M. Mead, 1962), a szocializációs folyamatok pedig közvetve vagy közvetlenül kommunikáción keresztül zajlanak ([2]K. E. Rosengren, 2004). Véleménye szerint a modern társadalmakban nyolc különböző szocializációs ágensről beszélnek:

- a család, kortárscsoport, munkahelyi közösségek

- iskolák, egyházak, törvényességért felelős hatóságok

- tömegmozgalmak és a média.

A családban folyó szocializáció a legalapvetőbb, ezért ezt elsődleges szocializációnak nevezik, az összes többit másodlagos szocializációnak hívják – a folyamatok fő eszköze a kommunikáció.

A szocializáció ágensei mindegyike specifikus feladatokkal rendelkezik és többé-kevésbé hierarchikusan szervezett csoportokon, és szervezeteken belül helyezkedik el. Ezek időnként nagy hálózatok is lehetnek: pl. családi-rokonsági rendszerek, gazdasági szervezetek, oktatási rendszerek, egyházkerületek, megyei önkormányzatok, fellebbviteli bíróságok, médiacsoportok stb.

A szocializáció környezetbe ágyazottan és nem vákuumban történik, azaz az ember fejlődése mindig egy adott kultúrán belül zajlik. Ennél fogva a pszichológiai realitás teljes egészében csak a kontextus ismeretében értelmezhető. Az állítás evidenciának tűnik, mivel „...ritkán (vagy sohasem) fordul elő, hogy az ember viselkedésével ne a kultúra valamelyik aspektusára válaszoljon” ([3]Segall et al. 199o, 5. – in Vajda – Kósa : Neveléslélektan, 2005).

Az adott kultúra maga szolgáltathat támpontokat az ott zajló szocializáció megértéséhez ([4]Ogbu, 1981), ezért véleménye szerint ismerni kell a specifikus szülői vélekedéseket, a népi hiedelmeket és gyakorlatot, a vallási szabályokat, a szülői stratégiákat, a születési arányokat és számtalan más társadalmi-demográfiai tényezőt. Tudni kell, milyen kép él az adott közösségben a gyerekekről, és a gyerekek milyen szerepet játszanak az adott társadalomban. Tisztában kell lenni az adott közösség társas szerveződéseinek szabályaival és struktúrájával.

Ily módon az adott időre és helyre jellemző „kulturális szerkezet” és a kívánatos kulturális célok elérése érdekében alkalmazott eljárások adják a szocializáció tervrajzát.

A szocializációs modellek kutatása különösen a XX. század második felében produkált jelentősebb eredményeket, mutatott fejlődést. [5]Bronfenbrenner – Crouter (1983) szerint - történetileg három, bizonyos mértékig egymásra épülő elméletekről számol be. Az első paradigma az alapvetően különböző szociális környezetben (social address) nevelkedő gyerekek összehasonlításában merült ki, de átható és hosszan tartó hatást gyakorolt az emberi fejlődésre vonatkozó kutatásokra. A második szakasz a XX. század harmincas éveinek elejére tehető, amikor a kezdeti strukturalista modell dinamikus modellé formálódott, melyben az egyéni fejlődés és a környezet bizonyos sajátosságai között összefüggést, kapcsolatot tételeztek fel. Ilyen jelentős paradigmaalkotók voltak: Freud, Piaget és Lewin, majd Vigotszkij, Lurija, Hull és mások. Központi teret kapott a gyermeket körülvevő csoportnak, mint fejlődési kontextusnak a vizsgálata. Ezek a vizsgálatok részben a gyerek és a vele kapcsolatban levő felnőttek, másrészt a gyerekek egymás közti kapcsolatának fejlődésében betöltött szerepét elemezték, főleg Moreno szociometriai módszerének hatására.

Ennél a szakasznál kell megemlíteni [6]G. H. Mead (1973) és tanítványa [7]Herbert Blumer (1969) által kidolgozott szimbolikus interakciós elméletét, melyből inspirációt nyertek a szocializációs elméletek. A szimbolikus interakcionizmus kifejezés magába foglalja azt, amit Mead a legfőbb emberi tevékenységnek tartott, és az embert emberré teszi – a beszélgetést. Blumer a szimbolikus interakcionizmus három alapelvét fogalmazta meg, melyek a jelentéssel, a nyelvvel és a gondolattal foglalkoznak. Blumer szerint a jelentés az emberek közötti társadalmi interakciókból ered, tehát a jelentés nem velejárója a tárgyaknak. A jelentés a nyelv használata során alakul ki. A szavak esetenként hangzásukban hasonlítanak arra, amit leírnak, de általában semmilyen logikai kapcsolatban nem állnak a jelölt tárggyal. A szimbólumok önkényesen kialakított jelek. „Csak az egymással folytatott beszélgetés – szimbolikus interakcionizmus – során ruházzuk fel a szót a jelentéssel, és így alkotjuk meg a diskurzusok univerzumát” ([8]E. Griffin, 2001). Ha a szimbólumok önkényesen kialakított jelek, akkor a kultúra ezt az önkényt mennyire határozza meg? Vajon melyik kultúra nem lenne képes soha Douglas Hofstadter rejtvényét megfejteni, amely a következő (in: E. Griffin, 2001): Apa és a fia egy meccsre igyekeztek, amikor autójuk lefulladt a vasúti síneken. A távolból közeledő vonat leadott egy figyelmeztető füttyszót. Az apa rémülten próbálta beindítani az autót, de annyira pánikba esett, hogy képtelen volt elfordítani a kulcsot. Az autót maga alá gyűrte a robogó vonat. A mentő ugyan hamar a baleset helyszínére érkezett, de az apa útban a kórház felé meghalt. A fiú is életveszélyes állapotban volt, azonnal meg kellett operálni. Ahogy megérkeztek a kórházba, rögtön a műtőbe vitték. Az ügyeletes sebész rutinműtétre számított, de mihelyt meglátta a fiút, elfehéredett és ezt suttogta: „Nem operálhatom meg ezt a fiút – mert ő az én fiam”.  Valószínű az a kultúra nem képes megfejteni a rejtvényt, amely nagyon elnyomja a női nemet, és még véletlenül sem képzelhető el tagjai számára, hogy nő is lehet sebész, mint a történetben, ahol a sebész a fiú anyja. Kutatásainkban számos hasonló „rejtvénnyel” találkoztunk, amikor pl. A Párkány - Esztergom híd megépítése Szlovákia és Magyarország között a szlovákságban félelmet váltott ki, mivel veszélyeztetve érezte magát a magyar csapatoktól, akik a hídon átkelve könnyen Szlovákia szívébe kerülhetnek, míg a magyarok kereskedelmi lehetőséget láttak a híd megépítésében ([9]Bordás – Hunčík, 1999). Beszélgetések, diskurzusok által került sor a megoldásra, és ma áll a híd.

Itt említjük meg a nyelvi relativitáselméletet, melyet Edward Sapir és tanítványa Benjamin Lee Whorf dolgozott ki. Szerintük egy kultúra nyelvének szerkezete formálja az emberek gondolatait és tetteit. „ A ’valódi világ’ jelentős részben öntudatlanul is az adott csoport nyelvi szokásain alapul” (in: E. Griffin, 2001.). Szembeszállnak azzal a feltevéssel, hogy minden nyelv hasonló, és a szavak csupán a jelentés hordozására szolgáló közömbös eszközök. A többi kutatóval ellentétben azt állítják, hogy a nyelv határozza meg, hogyan észleljük a valóságot, és nem a különböző nyelvek szókincsei tükrözik a kapcsolatok közötti kulturális különbségeket. Kutatásaink szerint Szlovákiában ([10]Bordás et al. 1995, [11]Bordás et al. 2000) a szlovákok, és a magyarok között a konfliktus a nyelv területén bontakozik ki leginkább. Egyrészt a nyelv használatában, hogy mely területeken milyen nyelven beszéljenek, másrészt a szlovákok szinte rendszeresen nehezményezik, hogy a magyarok rosszul beszélik a szlovák nyelvet: Sapir és Whorf gondolatmenetében ez azt jelentené, hogy nem úgy gondolkodnak, mint mi, márpedig „megengedhetem-e, hogy másként gondolkodjanak, mint én?”([12]C. Rogers). Tehát a szlovákok és a magyarok nyelvi konfliktusa mögött a fentiek értelmében gondolkodásbeli különbségek húzódnak meg, melyek feloldása most még diskurzusokkal megoldható.

A harmadik szakasz az általános rendszerelméletnek a pszichológia tudományára gyakorolt hatását mutatja, amely többek között a fejlődés ökológiai elméletének kiforrásával jellemezhető. A fejlődés ökológiai teóriája a környezetet a struktúrák olyan hierarchikus, egymásba illeszkedő rendszerének tartja, melyben mindegyik rendszer benne rejlik a következőben. [13]Bronfenbrenner – Crouter (1983) az egyes rendszereket mikro-, mezo-, exo- és makroszisztémának nevezik, hangsúlyozva ezzel az egyes rendszerek egymásba illő, egymásra épülő, benne foglaló rendszerét. Egy interjúban a rendszer szemléltetéseként az egymásba rakható orosz játék babát, a Matrjozskát hozza fel Bronfenbrenner hasonlatul, ahol egy rendszer elemzése vagy értelmezése során tudatosítani kell a többrétegű befolyásoltságot. Az egyén és környezete közötti összetett kapcsolatrendszer főbb jellemzői a következők:

- A mikrorendszer – a gyermeket körülvevő (a korábbiaknál jóval differenciáltabban értelmezett) közvetlen környezet, a maga sajátos jellemzőivel, aktivitásával, szerepeivel, mely magában foglalja: a környezet fizikai tárgyait, azt, ahogyan a környezetet a felnőttek fizikailag és időbelileg szervezik, és azt az interperszonális struktúrát, melyben a gyermek más személyekkel interakcióba kerül.

- A mezorendszer tartalmazza a főbb környezeti színterek közötti kapcsolatot a személy fejlődésének egy adott pontján, azaz az egyén életterébe belépő, az életkor előrehaladtával egyre bővülő különböző csoportok, környezeti helyszínek együttélése.

- Az exorendszer azt a szélesebb, a mezorendszereket magába ágyazó szociális struktúrát tartalmazza, mely közvetve vagy közvetlenül hatást gyakorol a gyermek életére: a munka világa, a tömegkommunikáció, a szülők társas kapcsolatai és szociális hatóerejük, az iskolarendszer, a közlekedési lehetőségek, a szociálpolitika stb.

- A makrorendszer egyrészt az adott kultúrát átfogó gazdasági, szociális, politikai intézményrendszer (melynek konkrét kifejeződései az exo-, mezo- és mikrorendszerek), másrészt az adott kultúra legszélesebben vett normái és értékrendszere, mely megadja a szociális viselkedés „tervrajzát”: azok az eszmék és minták, amelyeket az adott társadalomban élő emberek természetesnek vesznek.

 

Tréningjeinken ezeket a matrjozskaszerű rendszereket, azok hatásait próbáljuk megtalálni és megfogalmazni. Különösen a mikrorendszerek esetében sikeresek a feltárások a pszichodráma módszer alkalmazásával, de mivel ezek a rendszerek egymáson keresztül is hatnak, a be nem fejezett történések is felszínre kerülhetnek más rendszerekből, és ahhoz, hogy a be nem fejezett történés feszültsége csökkenjen, a pszichodrámában lejátszásra kerülnek (bővebben a 4. fejezetben).

 

Fontos kérdése a szocializáció folyamatainak, hogy a benne részt vevő felek mit, hogyan és miért tanulnak. LeVine (1971) felfogása szerint a környezeti és kulturális különbségek hatása a szocializációban a szülők szocializációra vonatkozó kogníciójának különbözőségére vezethető vissza. Úgy gondolja, hogy a szocializáció ágenseinek kognitív struktúrája mintegy közvetítő láncszem a környezet szabta lehetőségek, követelmények és a gyerekek szocializációs folyamata között. Az, hogy a felnőtt világ környezetre vonatkozó tapasztalatai milyen módon és mértékig fordulnak át konkrét gyermeknevelési eljárásokba, függ attól, hogy „a szülő szocializációra vonatkozó fogalma absztrakt vagy konkrét, differenciált vagy differenciálatlan, verbalizált vagy reflektálatlan, ideologizált vagy racionalizált, abszolút vagy relativisztikus, deduktív vagy pragmatikus, merev vagy rugalmas, koherens vagy széteső. A kultúrák nagymértékben különböznek a szülői kogníció dimenziója mentén” ([14]LeVine 1971, in: Vajda – Kósa, Neveléslélektan, 2005).

[15]Chaffee és tsi. (1971) a szocializációs folyamatokat a család kommunikációs klímájával bővítik ki, amely szerintük lehet társas és fogalmi orientációjú. A társas orientáció hangsúlyozza a harmóniát és kerüli a vitákat, míg a fogalmi orientáció az intellektuális értékeket helyezi a középpontba, bátorítja a rugalmasságot és mások nézeteinek a megkérdőjelezését, akár a státusz-, a képesség, a tudásbeli különbség ellenére is. E két dimenzió keresztezéséből négy különböző kommunikációs klímát vezetnek le:

- A laissez-faire családokban az aktív és a tudatos szocializáció a lehető legminimálisabb, éppen csak annyi, amennyi elengedhetetlenül szükséges a család összetartásához.

-  A protektív (védő) családokban a gyermekeket védik a külvilágból érkező és a családban nem elfogadott véleményekkel szemben.

- A konszenzusos családokban a szülők és gyerekek véleménye az élet alapvető dolgaival megegyezik, a családban egyetértés uralkodik.

- A pluralisztikus családokban a gyerekeket kifejezetten bátorítják, hogy új ismereteket szerezzenek, hogy azokat saját belátásuk alapján elfogadják, vagy elutasítsák, hogy legyen véleményük, és képesek legyenek azt megvédeni még akkor is, ha az nem esik egybe a szülők nézeteivel.

 

Más családszocializációs folyamatok más eredményeket hoznak, melyeket empirikus kommunikációvizsgálatok és pszichológiai vizsgálatok kimutattak, pl. a laissez-faire családokban felnövő gyerekek önképe negatívabb, mint a más családokból jövőké.

Az említett családszocializációs kommunikációs klímák nem kizárólag a családokra jellemzők, hanem más kis csoportokra is, vagy pl. szomszédokra – más egy falusi szomszédság kontrollja és más egy lepusztult nagyvárosi negyed, de más lehet más nemzetek, etnikumok esetében is.

 

[16]Hendin H. (1964) az öngyilkosság motivációs hátterének kutatása kapcsán feltételezi, hogy különböző családszocializációs típusok léteznek a különböző kultúrákban. Dániában és Svédországban végzett vizsgálatai szerint a dánoknál a szeretett hozzátartozó elvesztése sokkal gyakrabban vált ki öngyilkosságot, mint Svédországban, ahol inkább a teljesítményben ért kudarc számít suicidogen faktornak. Hendin szerint léteznek teljesítményre orientált családszocializációs típusok és emocionális kapcsolatokra orientált családszocializációs típusok. A családszocializációs típusok abban különböznek egymástól, hogy szocializációs funkciójukat másképp gyakorolják. Más a szülő-gyerek kapcsolat emocionális tartalma, különbözőek az érintkezés formái, a nevelésben érvényesülő autoritási módszerek, a büntetés vagy jutalmazás formái. A motivációk és ideálok – melyeket a család épít be a gyermek személyiségébe – szocializációs típusonként szintén különböznek. Ugyancsak különböző mértékű a stresszhatás, hiszen az egyén élete során valószínűleg hasonló szocializációs típushoz tartozókkal érintkezett. Ebből a szocializációs típusból kikerülők közül választ barátot, házastársat stb. Ezt a gondolatmenetet felhasználva Szlovákiában folytatott kutatásaink alapján a szlovák nemzetiségű személyeknél, függetlenül attól, hogy milyen típusú vidékről származnak, az érzelmekre, ill. az érzelmekre és a hagyományokra orientált családszocializációs típus dominál. A magyar nemzetiségűek között több volt az érzelmekre és teljesítményre orientált típus. Ennek ismeretében feltételezhető, hogy a szlovákok cselekedeteit nagyobb mértékben befolyásolják az emóciók (bővebben a 3. fejezetben, vagy Bordás et al. 1995).

A kommunikáció kulturális stílusfajtáit vizsgálték még [17]C. Kiewitz et al., (1997), és arra a következtetésre jutottak, hogy a németek a cselekvésorientált kommunikációs stílust, az izraeliek a tartalmat, míg az amerikaiak a kommunikáció személyes és időbeli aspektusát preferálják. E mögött a stílusok mögött egyértelműen kimutathatók a szocializációs folyamatok. Hozzátették még, hogy a kommunikációs stílust még 3 fő társadalmi változó befolyásolja, az életkor, a nem és a társadalmi osztály.

A szocializáció más megfogalmazásban szereptanulást jelent, a szerepekkel kapcsolatos magatartássémák, valamint kognitív képek, helyzetfelismerési támpontok kialakulását foglalja magába. Az említett szocializációs folyamatok mögött az azonosulás mechanizmusa húzódik meg. Ebben nagy szerepe van a gyakorlatnak, különböző szerephelyzetekben a próbálkozásnak, a legfőbb mechanizmus azonban az azonosulás (identifikáció) a szerepet már zökkenőmentesen élő felnőtt magatartásmodellekkel. A szerepek helyes eltanulása és megvalósítása kapcsolatban van a személyiség érésével, és mintegy feltétele a felnőtt identitás kialakulásának.

Az identifikációt a pszichoanalízis írta le, amely végső soron egy különleges kapcsolatforma egy érettebb és egy kevésbé érett, fejlődésben lévő személyiség között, valójában egy sajátos kommunikációs sorozat. Az identifikáció különleges humán tanulási mechanizmus, ennek révén a személyiségbe más személyiségek modelljeinek viszonylag nagy egységei épülnek be. Az identifikáció egyike a pszichoanalízis olyan tételeinek, melynek kommunikációelméleti magyarázata még várat magára ([18]Buda, 1994.).

Az identifikációval a személyiségbe épített normák valójában előírások sorozata, amelyek megszabják, hogy egy adott személyiségnek adott helyzetben és viszonylatban hogyan lehet, szabad, kívánatos vagy kötelező viselkednie. A normák egy családi rendszerben lehetnek közösek, tudatosak, mindenki számára vállaltak, ugyanakkor lehetnek rejtettek is (pl. delegációk, [19]Stierlin H. ,1978, Bordás et al. 1995). A norma a személyiségben, mint kép él.

A törvények, a jogszabályok, az illemszabályok, a hagyomány és a szokás egyes normái többnyire tudatosak, de lehetnek nem tudatos normák is, melyek mögött szintén feltételezhetjük a kognitív képet. A tudattalan normák, mint viselkedésautomatizmusok alakulnak ki, és ilyen értelemben a személyiség kénytelen megvalósítani őket, illetve csak ritkán szegi meg a bennük rejlő előírásokat, talán ezért is enyhébbek, bizonytalanok a megszegésükért járó szankciók.

Újabb teoretikusok normatív paradigmáról, normatív társadalomképről beszélnek. A normatív elképzelés szerint a normák tényleges hatásmódját és szociális funkcióját a normaelmélet egy speciális ága, a szerepteória fejezi ki. Eszerint a normák sajátos csoportokba, fürtökbe rendeződve megszabják az emberi magatartást úgy, hogy meghatározzák, milyen helyzetben és milyen viszonylatban kinek hogyan kell viselkednie.

A szerep általánosságban, egy viszonyformában vagy interakcióban az egyik személyre érvényes normák összessége. A normák a „lehet - kötelező” dimenzióban különböző helyet foglalnak el. Egyszerre, egyidejűleg többféle szerep megvalósítása is lehetséges, az időfolyamatban a viselkedés pedig rendszerint egymás után, több szerepben is jelentkezik.

A struktúrában az ember megszabott helyet tölt be, ez a társadalmi státusz. Egy ember többféle státusz birtokosa is lehet attól függően, hogy a társadalmi strukturáltság milyen rendszereiben vesz részt. E rendszerek összessége képezi a társadalmi kommunikáció legáltalánosabb kontextusát.

A szerepek osztályozása:

1.   Pervazív szerepek ([20]Hartley – Hartley 1961). Az életkor és a nem szerepe, ez az egyén állandó jellemzője a társadalmi szisztémában.

2.   Családi szerepek. A családban betöltött pozíció a személyiség alapvető jellemzője. Pl. szülő, anya, apa, a gyermek szerepe. A rokonsági rendszer szerepeit is ide sorolják.

1.   Organizációs vagy foglalkozási szerepek. Ezek a szerepek hivatásszerű foglalkozások esetén (pap, orvos stb.) pervazív szerepek is lehetnek.

2.   Szituációs szerepek. A modern társadalomban szituációs szerepek nagy számban fordulnak elő, pl. vevő, járókelő, vendég, kliens, ügyfél, stb. Minden ilyen helyzethez meghatározott magatartásnormák tartoznak, melyeket a környezet elvár.

3.   A privátszféra szerepei. Ezek többnyire az egyén felvállalt szerepei, ezért kulturális szerepeknek is nevezhetjük, pl. barát, ismerős, szerető stb.

A szerepek helyes eltanulása és megvalósítása kapcsolatban van a személyiség érésével, és mintegy feltétele a felnőtt identitás kialakulásának.

 

Spranger úgy tartja, hogy az emberek nem annyira tulajdonságaikban, temperamentumukban különböznek egymástól, hanem inkább az értékorientációban, amely szintén lehet a kulturális hatások eredménye. Hogy ki milyen szerepet választ a társadalomban, az függvénye értékorientációjának. Spranger hat szerepben gondolkodik:

1.   Hatalmi típus: irányítani akar, befolyásolni az embereket, hatalomra törekszik.

2.   Gazdasági típus: vagyont, pénzt gyűjt, a gazdasági történésekre figyel.

3. Teoretikus típus: mindent a törvényszerűségre épít, amit tiszteletben tart.

4. Esztétikai típus: mindenben a harmóniát, a minőséget és az egyensúlyt keresi.

5. Vallási típus: az élet értelmét, küldetését keresi függetlenül a vallásoktól.

6. Szociális típus: feladatát úgy éli meg, hogy segíteni kell másokon és másoknak.

Ha a fenti értékek ütköznek, konfliktus az eredménye. Fontos kérdés, hogy egy társadalomban melyikből van több, ha a gazdasági és hatalmi típusból van több, a szociálisból kevés, akkor a társadalmi konfliktus adott (bővebben lásd a 4. fejezetet).

 

Negatív kód - agresszív kód

A kultúra és a szocializációs folyamatainak fenti megfogalmazása (Luhmann, Geertz, Rosengren, Hendin, Bronfenbrenner stb.) lehetővé tesz egy olyan hipotézis felállítását, hogy a kultúra kommunikációs folyamatain keresztül tanítja meg tagjaival a konfliktusok, krízisek kezelési módját. Ez a „kezelési” mód az egyénre, az adott kultúrára nézve akár önmegsemmisítő is lehet, különösen akkor, ha a kultúra kommunikációjában a „megoldás” jel vagy kód szintjén is jelen van. [1]Ellis D. G. (1992) megfogalmazásában a kód a jelek kollekciója, amely olyan pragmatikus elvek szerint szerveződik, mint a kontextus, a megfelelés, a plauzabilitás a nemek és szituatív tulajdonságok. A kód különösen érzékeny a nyelvi tapasztalatok fejlődési és kognitív következményeire. A kódok a jelrelációk olyan rendszerét képezik, amelyek szabályozzák a jelentést, és az interakciókban keletkeznek. Az interakció hívja elő a kódot. Néhány kód olyan jelrendszer, amely kiváltképpen érzékeny a kontextusra és a csoportok tapasztalataira.

Kézdi Balázs: A negatív kód – Kultúra és öngyilkosság (1995) című munkájában abból indult ki, hogy a krízis kommunikációja egyben a kommunikáció krízise is, és mivel lehetetlen nem kommunikálni, ahogy fentebb láttuk, egy adott kulturális kontextusban, fellelhetők az öngyilkosság diskurzusának karakterisztikus nyelvi és szemantikai vonásai. 

Adottnak vették azt is, hogy a nyelv a kultúra viszonylag konstans reprezentációja, valamint azt, hogy a nyelv a kultúra formája, a kultúra a nyelv tartalma. A következő hipotézisekből indult ki: „ … ahhoz, hogy az egyént közvetlenül fenyegető öndestrukció kommunikatív jelei fel nem ismertek maradjanak, a következő három feltétel egyikének teljesülnie kell:

1.   Az üzenet kódja kulturálisan ismeretlen.

2.   A kódolt üzenet megfelelő eszközök híján nem megfejthető.

3.   Nincs lehetőség információátvitelre az üzenet forrása (feladó) és a címzett (vevő) között.

Ad 1. Pszicholingvisztikai és pszichoterápiás kutatások egyértelműen tisztázták, hogy:

-        A gondolkodás és a viselkedés általános mintázatai összefüggésben vannak a beszéd stílusával.

-        Stresszhelyzetben (pl. krízisben) a beszélők olyan nyelvi változókkal operálnak, melyek tükrözik az egyén „coping”, illetve elhárító mechanizmusokat

-        Egy-egy személyre jellemző beszédstílus csak nehezen változik, s mintegy tükrözi pl. a pszichoterápiás folyamat hatékonyságát.

-        Azok között, akik lelki folyamataik sajátosságait illetően azonosak, hasonló izomorfia mutatható ki a nyelv használatának „habitusában” is.

A verbális kód kulturális hiánya, mint hipotézis, tehát elvethető.

Ad 2. ’A megfelelő eszközök hiánya’ szintén elvethető az információelmélet, kommunikációelmélet, kulturális antropológia, pszichiátria, pszichológia, pszicholingvisztika, pszichoterápia, rendszerelmélet, szociológia stb., mint diszciplínák létezése alapján. Viszont szükséges – éppen e létezés alapján – az öngyilkosság veszélyeztetettsége szempontjából releváns kódok és kódolási mintázatok felismerése, erre alkalmas perceptuális séma tervezése és tanulása, új támpontok strukturálása révén.

Ad 3. Az emberi létezés egyik princípiuma, hogy „lehetetlen nem kommunikálni”, s mivel ez csak a jelekhez adekvát csatornákon keresztül lehetséges, a kommunikáció léte azonos a csatornák meglétével. Ebből következik, hogy a szuicid veszélyeztetettségre vonatkozó információk átvitelét ez a hiány nem gátolhatja, ha a jel mégsem jár jelentéstulajdonítási aktivitással (felismeréssel, megértéssel), akkor ez a csatornák belső vagy/és külső „zajának” köszönhető csak. A külső zaj forrása ugyan lehet természeti vagy technikai jellegű, azonban ez ritka. E zajnak elsősorban az adott kultúra adja a hátteret az öngyilkossággal kapcsolatos diskurzus vonatkozó problémái miatt.

A releváns információk átvitele szempontjából azonban sokkal fontosabbnak tűnik a feladó és a vevő belső zaja. A feladó zaja az 1. pontban foglaltakkal, a vevő zaja pedig a 2. pontban foglaltakkal van lényegi összefüggésben.” Kézdi később így folytatja: „A szuicid hívók beszédmódját a tagadó grammatika uralja, emellett a veszteségekre, a megszűnésre utaló általános, ill. konkrét tartalom, s természetesen az esetek többségében megjelenik a direkt szuicid fantáziálás is. Nagyon fontos, hogy a tagadó grammatika akkor is végig jelen van ezekben a megnyilvánulásokban, amikor a szuicidalitásra vonatkozó szemantika még utalás formájában sem fedezhető fel - a beszélgetések bevezető fázisában. A továbbiakban ezt a  kapott faktort, mint jelet s mint kódot is értelmezem, és úgy nevezem meg: negatív kód. A negatív kód mint nyelvi jelenség a magyar öngyilkos beszédmódban egyben a magyar kultúra jele is, egy olyan jel, amely a mindennapi beszédesemények során vagy olyan sajátos beszédaktusokban, mint amilyen a ’cry for help’ jellegű megnyilatkozás, - az önpusztítás kódja. Ez, mint jelkollekció, egyszerre reprezentál egy világképet s lehet ugyanakkor a személyiségdinamika nyelvi jele.”

Kézdi a negatív kód cselekvés szintjén történő megjelenésére [1]Austin J. L. (1990) beszédaktus elméletét hívja segítségül, aki úgy tartja, hogy a verbális kommunikáció nem csupán a cselekvés irányítója, hanem maga ez a megnyilvánulás is cselekvés.  Egy-egy megnyilatkozásban elhatároljuk egymástól azt, hogy valaki valamit tesz, cselekszik abban, amit mond, miközben mondja. A megnyilatkozásoknak ezt a két formáját lokuciónak illetve illokuciónak nevezik. A lokució terminust egy nyelvtanilag értelmezhető hangsorra, illetve annak kimondására vonatkoztatjuk, az illokució terminust pedig egy nyelvtanilag értelmezhető hangsornak valamilyen cselekvési, azaz illokuciós erővel való kimondására utal, vagyis arra az aspektusra, amelyet egy nyelvtanilag értelmezhető hangsor kimondásában hajtunk végre. Minden verbális cselekvés tehát lokució és illokució egyszerre.

Niklas Luhmann a kód mellet feltételez egy programot, amely alapján a szelekció is történik. [2]Karácsony András (2000) erről a következőket írja: „Amikor azt mondjuk, hogy egy társadalmi rendszer egy meghatározott kód alapján dolgozza fel a valóság eseményeit, akkor azokra a rendszerhatárokra utalunk, melyen belül egy-egy rendszer képes rezonálni a környezeti eseményekre. A kód mellett a rendszer másik jellemzője a program, mely fogalommal Luhmann a rendszerek nyitottságára, változóképességére utal. Ugyanis a programtól függ, hogy minek alapján történik a szelekció.” Pl. az öngyilkosság témakörében gondolkodva tovább, tudjuk, hogy a protestánsok körében jóval gyakoribb az öngyilkosság, mint a katolikusok körében. Valószínű azért is, mert a katolikusok „programjában” benne van, hogy az öngyilkosság megbocsáthatatlan bűnnek számít, még a protestánsoknál ez nincs így megfogalmazva, tehát a katolikusoknál jelen levő program szelektál, és az öngyilkosság cselekvésbe történő átfordulása ritkábban jön létre.

 

Ha elfogadjuk Kézdi következtetéseit és a negatív kód jelenségét a magyar kultúrára vonatkozóan, ahol a kód az önmegsemmisítés kódja, akkor feltételezhetjük, hogy létezhet olyan kultúra, ahol a kód a másik kultúra megsemmisítéséről szól. Feltehetjük a kérdést, hogy találunk-e olyan kultúrát, melynek verbális viselkedésében jellemzően olyan sajátosságok artikulálódnak, melyek más nemzet vagy etnikum megsemmisítésére irányul? Vegyük példának a polgárháború következtében darabokra hullott Jugoszláviát. A polgárháború kirobbanásában többen a Szerb Tudományos Akadémia Memorandumában meghirdetett Nagy Szerbia létrehozásának megfogalmazását látják ([3]Dukic, S. 1999), melynek kivitelezését Slobodan Milosevics magáévá tett, azzal a kettős arccal, hogy kifelé a Memorandumot bírálta, de közvetlen munkatársaival Nagy Szerbia létrehozását illetően, szolidáris volt. A háttérben valóban terjeszkedési, gazdasági érdekek álltak, vagy valami másról volt szó, hiszen tudjuk, hogy az akkori Jugoszlávia a térség gazdaságilag és katonailag is egyik legfejlettebb országa volt? Úgy véljük, hogy a valódi háttér sokkal mélyebb, melynek egyrészt történelmi – lélektani, másrészt kommunikációs okai vannak.

4]Vamik Volkan (2002) „választott dicsőségről” és „választott traumáról” beszél egy nagycsoport (nemzet) esetében. Véleménye szerint sok nemzet ünnepli meg függetlenségének napját, és minden nagycsoportnak vannak rituális emlékei bizonyos eseményekről és hősökről, amelyeknek, illetve akiknek a mentális reprezentációi a siker és a győzelem közös élményét nyújtják a csoport tagjai számára. Az ilyen emlékekben felidézett események és személyiségek az idők során erősen mitologizálódnak és a nagycsoport (nemzet) indikátoraivá válnak, melyeket „választott dicsőségnek” nevezett. Volkannál a „választott trauma” fogalma egy olyan esemény mentális reprezentációját jelöli, amely során a nemzet (nagycsoport) drámai veszteségeket szenvedett el, miközben tehetetlennek és egy másik nagycsoport áldozatának érezték magukat, és a nagycsoport minden tagja megalázó sértésnek élt meg. Volkan úgy tartja, hogy a szerbek „választott traumája” az 1389-es rigómezei csatához kötődik. A rigómezei csatában mindkét oldal vezetője meghalt, az oszmán I. Murát szultán és Lázár szerb fejedelem is, és mind a török, mind pedig a szerb seregek hatalmas veszteségeket szenvedtek. Lázár testét bebalzsamozták, őt magát pedig szentté avatták. Az évek és az évszázadok során a rigómezei csata a szerbek legnagyobb választott traumájává vált, amely a szerb uralom dicsőséges szakaszának végét és az oszmánoknak való alávetettség kezdetét jelölte. Lázár fejedelem képe a török hódoltság idején arra szolgált, hogy a szerbek áldozati önazonosságának közösségi érzését megteremtse. Később annak a kívánságnak a szimbólumává vált, hogy az elszenvedett megaláztatást megfordítva visszafoglalják Koszovót. Bár Koszovót a 19. század végén visszahódították az oszmánoktól, Lázár „szelleme” még mindig nem tudott megnyugodni. A kommunista rendszer összeomlása után a rigómezei csata traumájával együtt ismét elevenné vált, amikor Slobodan Milosevics és Radovan Karadzsics a propaganda minden módját bevetette, hogy felébressze a hatszáz éves emlékeket. Az időérzékelés ilyen módon elősegített összeomlása érzelmileg felkészítette a szerbeket azokra a rémtettekre, amelyeket a háború során a bosnyák muzulmánokkal szemben követtek el, akiket az oszmán törökök örököseinek tekintettek. A szerbek csoportidentitását ennek a távoli régmúltban történt eseménynek a töretlen érzelmi hatalma megerősítette, és új élettel töltötte el a nem szerbek rovására.

Ha Volkannak igaza van, akkor feltehetjük a kérdést, hogy 600 éven keresztül hogyan tudott a szerbekben fennmaradni a revans motivációja? Feltételezhetjük, hogy kommunikáción keresztül, hiszen Luhmann kissé provokatív megfogalmazásában a társadalom nem emberekből, hanem kommunikációkból áll. „Ami persze semmiféle emberellenességet nem jelent, csak azt, hogy az ’ember’ komplex fogalom (egyszerre utal biológiai, pszichikai és szociális vonatkozásra), ami már feltételezi a szó szociális összetevőjét is. S ha csak ezt a szociális összetevőit akarjuk megragadni, azaz a szocialitás elméletét akarjuk kifejteni, akkor az ’ember ’-nek, ha úgy tetszik, csak egyetlen dimenziójára kell koncentrálni. Ez pedig az emberek közötti kapcsolat maga, ami nem testünk biológikuma önmagában, nem is az agyunk mélyén rejtőző tudat (most tekintsünk el a tudatok közvetlen kapcsolatát feltételező parapszichológiai megállapításoktól), hanem a kommunikáció. A kommunikáció persze lehet nyelvi és nem nyelvi, de a nyelvi kommunikációk sikerének nagyobb a valószínűsége. Siker alatt csupán azt értve, hogy a nyelvi közlésben rejlő információs tartalmat könnyebben megértjük, mint a nem nyelvi közlés üzenetét” (Karácsony, 2000).

Feltételezhetjük, hogy sajátos a szerbek nyelvi kommunikációja, ha 600 év elteltével olyan cselekedetekre voltak képesek vezetőik buzdítására, melyek a Tito-rendszer akkorra már kialakult viszonylagos jólétét képesek voltak felrúgni. Milovan Gyilasz, a Tito-rendszer ellenzéki politikusa tette fel a kérdést egy TV interjúban, az 1980-as évek közepén, nem sokkal a házi őrizete megszűnte után, a szerbekre vonatkozóan: „Milyen nemzet lehet az, amikor két szerb férfi meglát egy csinos nőt az utcán, akkor általában úgy reagálnak, hogy olyan jó, mint a puskám?” A fegyverük karbantartása, működésének tökéletessége, szépsége, mint az agresszív cselekedetek tárgya, társadalmi békében is rendszeresen jelen van a nyelvi kommunikációban és cselekedetekben, mintha valamilyen pszichológiai indítéknak jelölné a készenléti állapotát. Itt érdemes megjegyezni [5]Grice, H. P. (1988) két szabályát, melyek a pszichológiai indítékokat beszédaktussá formálják. Két konstitutív és két restriktív szabályt ír le. Konstitutív szabályok1. a grammatika,2. a megnyilatkozások cselekvésértékének szabályrendszere. Vagyis: mikor, milyen körülmények között, milyen beszédcselekvéseket lehet végrehajtani, illetve, hogy adott szituációban kimondott megnyilatkozás milyen tettnek számít. Restriktív szabályok: 1. nyelvhelyességi, 2. társalgási szabályok gyűjteménye.

A szerbek fegyverimádatát erősíti az a nagyon régi szerb mondás is, mely szerint, a szerb férfi nem férfi fegyver nélkül, így szinte minden férfinak van legálisan, vagy illegálisan tartott fegyvere. Nehéz volna elképzelni a magyar kultúrában, hogy egy pár hetes fiú csecsemőnek a nagybácsi egy gravírozott 9mm-es pisztolyt adjon ajándékba, mint ahogy az a szerb kultúrában természetes és elfogadott. A titói rendszer alatt a „felfegyverzett nép” szerbektől jövő koncepció volt az elfogadott. Ez azt jelentette, hogy az egyéni fegyvertartási engedélyek kiadása nagyon szigorú volt, ugyanakkor a félkatonai szervezetek fel voltak fegyverezve és oldalági kapcsolatban voltak a hadsereggel. Ezek a félkatonai szervezetek rendszeresen, kötelező jelleggel gyakorolták a fegyverhasználatot, főleg Szerbia területén. A polgárháború után, Szerbiában 1998-ban hoztak egy szigorú törvényt a fegyvertartásról, melynek a liberalizációját próbálja elérni a NAOS (Nemzeti Asszociáció a Fegyverekért Szerbiában) és annak vezetője Zorica Subotic. Ez a szervezet nonprofit, pártokon és kormányon kívüli és a Kalibar folyóirat 2006-os, 122-es, decemberi számában arról nyilatkoznak, hogy Szerbiában rengeteg az illegálisan tartott fegyver okozta baleset, és az azokkal történő visszaélés, ezért a fegyvertartási engedélyek kiadásának liberalizálását szorgalmazzák. Arra hivatkoznak, hogy Szerbiában a fegyver ősidők óta fontos jelképe a nemzeti identitásnak, és lehetővé kell tenni, hogy mindenki, aki akar, legálisan tarthasson otthon fegyvert. A szervezet azzal is érvel, hogy az EU országaiban, a legálisan tartott fegyverek száma jóval magasabb, mint Szerbiában, pl.: Franciaországban 35 millió lakosra 16 millió regisztrált fegyver esik, ami 46%-ot, Németországban 85 millió lakosra 27 millió, ami 32%-ot, Szerbiában 7,5 millió lakosra 1,13 millió regisztrált fegyver esik, ami 15%-ot tesz ki. Az asszociáció a továbbiakban azt szeretné elérni, hogy a fiataloknak oktatást szervezzen a fegyverismeretről és a fegyverkezelésről, mert véleményük szerint az illegálisan otthon tartott fegyverekkel tudatlanságból történik a legtöbb baleset.

Milosevics a rigómezei csata 600 éves évfordulóján, Jugoszlávia tagköztársaságainak legfelsőbb vezetői és közel kétmillió ember előtt, így fogalmazott: „600 évvel a rigómezei csata után ismét csatákban vagyunk, melyek nem fegyveres csaták, de azok sem kizártak” (Dukic, S. 1999), később javasolja a szerb népnek, hogy hajoljon meg Lázár fejedelem sírja előtt, és visszatér majd a szerbek nemzeti dicsősége. Olyan erős propagandát váltott ki maga körül, hogy az emberek vásárolták képeit, és nagyon sokan a lakásukban szerb zászlóval díszítve, ereklyeként tartották. Szinte azonosul Lázár fejedelemmel, és megrészegülve a hatalomtól már olyan mondókák keltek szárnyra, melynek gyártásában nyilván a propagandagépezete működött közre, mint pl. „Lázár fejedelem nem volt szerencséd, mert Slobo nem melletted vágta” (a törököt – megjegyzés: B.S.). Sikerült elhitetni az emberekkel azt is, hogy ha ő vezeti a csatát Lázár fejedelem helyett 600 évvel korábban, akkor a rigómezei csatának más kimenetele lett volna (Dukic, S. 1999). Beszédét a TV-adók, a rádióállomások egyenes adásban közvetítették, majd az újságok másnap főcímben hozták. Valószínűsíthető, hogy a szerbek által akkor nagy százalékban elfogadott Milosevics beszéde mobilizálta a szerb nép kommunikációjában 600 éven keresztül fenntartott (valószínű a szocializációs folyamatoknak köszönhetően) agresszív jelek kollekcióját (nevezhetjük agresszív kódnak), racionális teret biztosítva a pszichológiai indítékoknak. Az agresszív kód mellett álló program valódi célja valószínű a revans volt a rigómezei veszteségek miatt, Nagy Szerbia létrehozásának köntösébe csomagolva, hiszen józan ésszel, senki nem feltételezhette, hogy a szlovéneket, horvátokat, macedónokat, bosnyákokat és a területeiken élő kisebbségeket Nagy Szerbia igája alá lehet vonni a 20. század végén. Milosevics beszédével a tömeg valószínűen azonosult, hiszen a meggyőzés elengedhetetlen eszköze [6]Kenneth Burke szerint az azonosulás. A kommunikációkutatók nem tudják tesztelni Burke állítását, miszerint az öntudatlan azonosulás viselkedésbeli változásokat eredményez, azt viszont megerősítik, hogy a szónok és hallgatósága közötti nyilvánvaló hasonlóságok elősegítik a közönség meggyőzését. Itt érdemes megjegyeznünk, hogy Burke több kutatóval együtt azt vallja, hogy a nyelv az ember stratégiai jelentőségű válasza egy adott szituációra, a verbális jelek pedig olyan jelentéssel bíró cselekedetek, melyekből a motivációkra következtethetünk. /Milosevics személyiségének patológiájáról annyit érdemes megjegyezni, hogy mindkét szülője öngyilkos lett, akkor, amikor Szerbia öngyilkossági gyakorisága, főleg az északi területek miatt, megegyezett Jugoszlávia országos átlagával, (11,00 százezrelék körül mozgott kisebb-nagyobb eltérésekkel, szinte folyamatosan) tehát a szerb kultúrát nem jellemzi az öngyilkosság. Apját a kötélről, az az Ivan Stambolic vágta le, aki a család jó barátja volt, Szerbia elnöke, és akit később Milosevics meggyilkoltatott./

 

Az általunk feltételezett agresszív kód jelenlétét a szerb kultúrában, a szerb nyelvben és gondolkodásban bővebb analízis igényelné, mivel a tettekkel történt kommunikáció, mely Jugoszlávia széteséséhez és Szerbia elszigeteléséhez vezetett, nem elég bizonyíték a nyelvben lévő agresszív kód jelenlétére. Viszont érdemes lenne más kultúrák nyelvi analízise az agresszív kód keresése szempontjából, különösen az olyanoké, melyek az utóbbi időben etnikai vagy társadalmi konfliktusokat robbantottak ki.

 

Valószínű Kézdi Balázs negatív kód elmélete sem teljesen bizonyított, és kérdés, hogy a nyelvi kódok mennyire képesek az agresszió kifele, vagy befele történő mobilizálására, akkor, amikor eléggé szubtilisek. Az agresszió kifele, vagy befele vetítése egy nagyon bonyolult tanulási folyamaton megy keresztül, melyben a kultúra kommunikációjának óriási szerepe van. Ha lehetetlen nem kommunikálni (melyet elfogadunk a kommunikáció definíciójának meghatározásától függően), akkor az egyén, a kultúrát mátrixszerűen behálózó információs áradatban, annak az információnak ad prioritást, melyet a szocializációs modellek (a 8 szocializációs ágens közül bármelyik lehet – Rosengren, 2004) ilyen, vagy olyan formában számára megerősítettek. Hiszen a kultúra kommunikációs sajátosságában a csatornák külső és/vagy belső „zaja” is azt a hátteret adja, amely az agresszió kifele és/vagy befele vetüléséről szól, kultúráktól függően, amely véleményünk szerint, a diskurzusok mentén is nyomon követhető. A kommunikációban lévő negatív kód és/vagy agresszív kód szubtilitásuknál fogva elindítói („elsütő szerkezetei”) lehetnek a szocializációs folyamatokban eltanult viselkedési formák kiváltásának.

 

Az empirikus vizsgálataink tárgyát főleg Szlovákia képezte (lásd a későbbi fejezeteket), mivel Szlovákiában a többség - kisebbség viszonya egyáltalán nem nevezhető kiegyensúlyozottnak, és kicsit hasonlít a Vamik Volkan (2002) által megfogalmazott „harmonika-jelenségre”. Volkan az arab - izraeli konfliktus kutatásánál fogalmazta meg ezt a jelenséget, mivel úgy látta, hogy van időszak, amikor az ellenséges csoportok képviselői „barátságosan” fordulnak egymás felé, majd a közeledést hirtelen eltávolodás követi, ami után újabb közeledés következik. Ez a mozgás többször megismétlődik, ami Volkant a harmonikajátékra emlékeztette. Volkan ezt írja: „A harmonika-jelenség okát elsősorban az agressziós ösztön következményeiben lelhetjük meg, az ilyen találkozókra mindkét fél magával hozza történelmi sérüléseit, konfliktusait, és tudatosan vagy tudattalanul az agresszió érzéseit éli meg az „ellenséggel” szemben. A kezdeti eltávolodás tehát valójában védekező hadmozdulat, amely azt szolgálja, hogy az agresszív beállítódást és érzelmeket ellenőrzés alatt lehessen tartani, mivel az ellenségek találkozása magába rejti az elképzelt, szimbolikus vagy nagyon is valóságos erőszak, illetve megtorlás lehetőségét. Ha az ellenséges tárgyalófelek vállalják, hogy intenzíven és tudatosan tesznek a békéért, le kell tagadniuk saját agresszív érzéseiket, mivel egyfajta átmeneti, bár nem egészen szabad közösséget alkotnak. Ez a közösség azonban fenyegetést jelent, amennyiben a közelség veszélyezteti a partnerek identitását. A csoportidentitás eltűnését tudatosan vagy tudattalanul mindkét fél veszélyesnek érzi, ami ismét távolodáshoz vezet. A hivatalos tárgyalásokon az ilyen pszichopolitikai félelmeket kiszámított érvekkel, tárgyalási stratégiákkal és módszerekkel igyekeznek a legmagasabb szinten legyőzni. Amint a tárgyalófelek veszélyben érzik csoportidentitásukat, nyomban megpróbálnak felülemelkedni azon a pszichológiai igényükön, hogy megvédjék ezt az identitást. A ’racionális’ gondolkodás éppen ezáltal értheti meg, hogy milyen következményekkel jár a változások elferdítése, a békével szembeni ellenállás”.

Szlovákiában ez a harmonika-jelenség az 1989-es változások után nyomon követhető. A kezdeti eufórikus állapotot viszonylag gyorsan követte egy nacionalista, kisebbségellenes program, melyet a rövid ideig tartó Moravčík-kormány lecsendesített, hogy újult erővel törjön elő főleg a magyarellenesség az 1994 – 1998 időszakban, a második Mečiar-kormány idején. 1998-2006 között, a két Dzurinda-kormány ideje alatt egy enyhülési folyamat kezdődött a szlovákok és a magyarok között, melyet a 2006-os választások megtörtek, és újra erős magyarellenességi időszak kezdődött a szélsőséges Szlovák Nemzeti Párt kormányba kerülésével.

Az 1994-98-as időszakban a második Mečiar-kormány mindent megtett azért, hogy a magyarok elleni erőszak jogként megjelenjen a jogi rendszerben. Gondoljunk csak a nyelvtörvényre, Szlovákia területi átszervezésére, amely egyértelműen a magyarlakta területek szétverésére irányult, a magyar iskolák felszámolására tett törekvésekre vagy később, az 1998-ban létrejött Magyar Koalíció Pártját ért támadásokra, amikor megkérdőjelezték annak legitimitását, mivel etnikai alapon jött létre. A Szlovák Nemzeti Tanács ülésein többek között ilyen kijelentések hangzottak el, melyeket a Szlovák Állami Televízió is közvetített: „A Magyar Koalíció Pártja nemcsak politikai párt, hanem magyar nacionalista-soviniszta párt, és azért van itt, hogy bebiztosítsa a szlovák nemzet kiirtását” ([7]V. Moric, in: Jelentés a Szlovák Nemzeti Tanács 4. üléséről, 1998.), „A Magyar Koalíció Pártjának létezése kínai falat von a magyar választópolgárok köré”, „Jogi úton meg kell szüntetni a Magyar Koalíció Pártját, mert etnikai és nemzeti alapon jött létre” ([8]P. Brňak, in: Jelentés a Szlovák Nemzeti Tanács 4. üléséről, 1998.) stb.

[9]Niklas Luhmann (1975) szerint a modern társadalomban korlátozott az erőszak hatóköre. Úgy fogalmaz, hogy a fizikai erőszak a hatalom alapja, de nem az erőszak ellenőrzi a modern társadalmat, mivel ott az erőszak temporalizálódott, ugyanis olyan valami, ami, miután már megjelent a társadalom életébe, a jövőben újból megjelenhet, tehát az erőszak egy lehetséges esemény. A mindenkori itt és mostban az erőszak nincs közvetlenül és reálisan jelen, hanem csak lehetőségként, ám lehetőségként épp azért képes funkcióját teljesíteni, mert a múltban már alkalmazták és a jövőben is alkalmazható. „A fizikai erőszak csak akkor képes hatalom alapjaként szolgálni, ha és ameddig nem használják, hanem csupán mint lehetőség van jelen” (Luhmann, 1981. in: Karácsony, 2000).

Azt a luhmanni gondolatmenetet, mely szerint a fizikai erőszak lehetőségét lebegtetni kell és nem alkalmazni, a második Mečiar-kormány kitűnően alkalmazta akkor, amikor a magyar kisebbség előtt ennek lehetőségét lebegtette, és hatásai mérhetőek voltak vizsgálatainkban országszerte (lásd az 5. fejezetet, vagy bővebben: Bordás – Hunčík, FER, 1999). A későbbi Dzurinda-kormány ideje alatt is találkozni lehetett magyarellenes hangvétellel mind a szlovák törvényhozásban, mind pedig más társadalmi területeken. Főleg az alábbi kifejezések voltak gyakoriak: Szlovákia a szlovákoké, Szlovákiában szlovákul, magyarok a Duna mögé, a Szlovák Nemzeti Párt 2006-os választási plakátján megjelent az a mondat, hogy a magyarok paraziták stb. Ami nagyon elgondolkodtató, hogy a Szlovák Nemzeti Párt szélsőséges magyarellenességétől egyik szlovák párt sem határolódott el.

Feltehetjük a kérdést, hogy honnan jön ez a magyarellenesség? Mi volt a magyarok és a szlovákok történelmi múltjában olyan, ami a szlovákok kommunikációjában fenntartott egy, a szerbek esetében már megfogalmazott és feltételezett agresszív kódot?

Menjünk egy kicsit vissza a történelemben, és vegyük sorjában a dolgokat.

1861 júniusában a Habsburg Monarchia területén megjelenik: A szlovák nemzet memoranduma, amely követeli a szlovák nemzet létének elismerését és egyenjogúságát, a Felső-magyarországi Szlovák Kerület kialakítását, valamint a szlovákok nyelvi és adminisztratív jogainak elismerést. Mivel követelésüket elutasították, 1862-ben megalakították a Matica Slovenská-t, a magyarországi szlovákok irodalmi egyesületét.

1868 novemberében a magyar országgyűlés elfogadja a nemzetiségi törvényt, amely jóval több lehetőséget nyújtott anyanyelvük használatára a nem magyar nemzetiségűeknek, mint az 1848 előtti törvények. Ugyanakkor nem teljesítette a nem magyar népek legfontosabb politikai kívánságát, mivel nem ismerte el nemzeti létüket, nem engedélyezett számukra kollektív nemzetiségi jogokat és politikai intézményeket, és erősen korlátozta a nemzeti nyelvek érvényesülését a törvényhatósági önkormányzat keretei között. Az egész nemzetiségi törvény a gyakorlatban soha nem érvényesült.

1874 tavaszán Grünwald Béla Zólyom vármegye alispánja javasolja a kormánynak a turocszentmártoni evangélikus, a zmiováraljai katolikus, a nagyrőcei evangélikus gimnáziumok bezárását és a szlovák alapiskolák megszüntetését, amit a kormány elfogad.

1875 novemberében Tisza Kálmán, Magyarország miniszterelnöke feloszlatja a Matica Slovenská-t.

1907 júniusában életbe lép az úgynevezett lex Apponyi, melynek lényege az volt, hogy a nemzetiségi iskolákban 4 év alatt, szóban és írásban, meg kellett tanulni magyarul. Ennek következtében 14 év alatt a szlovákul is oktató iskolák majdnem fele megszűnt.

1907, október 27.-én volt az egyedüli fegyveres konfliktus a szlovákok és a magyarok között, amely a csernovai sortűzként került be a szlovák-magyar történelembe. A Rózsahegy melletti Csernován, Andrej Hlinka szülőfalujában, az általa kezdeményezett templomot a helybéliek nem engedték más pap által felszentelni, ezért a rózsahegyi szolgabíró a kivezényelt csendőrökkel az utat elálló falusiak közé lövetett, és 15-en meghaltak.

1938-ban, a bécsi döntés értelmében, Horthy hadserege elfoglalta Dél-Szlovákiát, ami a szlovákokban komoly félelmeket váltott ki.

A szlovákok a magyaroktól elszenvedett legnagyobb sérelmeiket valójában 1861-től 1918-ig, Csehszlovákia megalakulásáig terjedő időszakra teszik, de a Szlovák Nemzeti Párt vezető politikusai ezeréves magyar elnyomásról beszélnek, viszont kevés ténnyel tudnak szolgálni az 1861 előtti időszakról.

 

A szlovák nyelvben a magyar ellenségkép artikulálódott, de az ellenséggel való bánásmódra nem a fizikai erőszak kivitelezése, nem a fegyveres konfliktus kiváltása válik gyakorlattá, hanem az erőszaknak a jogi rendszerben történő megjelenése. Valószínű, hogy ehhez az is hozzájárul, hogy a szlovákoknak a fegyverhez való kötődése, a fegyvernek a nyelvben való megjelenése, mellyel az ellenséget megsemmisítheti, nem fordul elő olyan szinten, mit a szerb nyelvben, és szerb gondolkodásban. Tehát, ha létezik agresszív kód, akkor a szlovákoknál a kód mellett lévő program célja itt is valószínű a revans az 57 év alatt történt magyar elnyomás miatt, de a diskurzusok mentén a szocializáltabb megoldások mellett jön létre a döntés, elkerülve a fegyveres konfliktust.

Az már egy következő kérdés, hogy hogyan reagáltak/reagálnak a szerbiai és a szlovákiai magyarok a többség erőszakos megnyilvánulásaira. Gondoljuk csak végig, hogy a szerbiai magyarok emlékezetében ott él az 1945-ös mészárlás, amikor a partizánok 40 – 50 ezer magyart mészároltak le, csak azért, mert magyarok voltak, vagy a szlovákiai magyarok emlékei, amelyek az 1947-48-as kitelepítésekről szólnak. Mentálhigiénés statisztikák birtokában sem a szerbiai, sem pedig a szlovákiai magyarok között nem jó a helyzet. A szerbiai magyarokra ható nagyon erős frusztráció valószínű hozzájárult ahhoz, hogy 1953 és 1966 között a vajdasági magyarok (Szabadka és környéke) 66,4  százezrelékkel világelső volt az öngyilkossági statisztikában, megelőzve akkor Magyarországot. A zárt, vertikális, a magyar családokra jellemző kommunikációs kapcsolatok ennek köszönhetően válhattak még zártabbakká, ahol a családi szocializációs modell a szubmisszivitás volt a túlélés miatt, így nem taníthatták meg gyermekeiket az agresszió kezelésére és az alárendelődő, engedelmeskedő, mindent tiltó és tagadó magatartásra szocializálták őket. A később jelentkező frusztrációkra autoagresszióval reagáltak, hiszen a negatív kód – a tagadó reakciók sokaságának (Kézdi B.,1995) létrejöttéhez a szocializációs folyamatok nagymértékben hozzájárultak. Ez a magas öngyilkossági arányszám jelentősen később sem változott, és a Jugoszláv polgárháború (1991-92) kezdetén, majd a későbbi évek folyamán a szerbiai magyarok közel fele (ma sincs pontos adat) elmenekült otthonából, Magyarországon és Európa más országaiban találtak megélhetési lehetőséget.

Szlovákiában sem volt jobb helyzet, a különbség annyi, hogy a volt Csehszlovákia nagyon ügyelt arra, hogy ne készüljenek olyan statisztikák (ha készültek, nem váltak hozzáférhetővé), amelyben lebontva kimutatható a csehszlovákiai magyarok magas öngyilkossági aránya, amelyet mi gyakorló pszichológusok, a pszichiáter kollégákkal csak sejthettünk, hiszen rendszeresen találkoztunk öngyilkossággal és öngyilkossági kísérlettel. Az anyanyelvi pszichoterápia akkor sem volt, és ma sincs megoldva, márpedig az anyanyelven történő pszichoterápiás kommunikációnak van hatékonysága. A szlovákiai lakosság egészségi és mentálhigiénés állapotának vizsgálatára viszont készültek kutatások [10]Peter Pažitný (2004) jóvoltából, kinek eredményeiből a szlovákiai magyarság egészségi állapota is értelmezhető. Pažitný kimutatta, hogy a magyarok születéskor várható élettartama a nők esetében 0.8, a férfiak esetében 1.1 évvel kevesebb, mint a szlovák átlag, a keringési rendszer betegségei következtében kialakult halálok 20%-al magasabb a magyarok körében a szlovák átlagnál, a halállal végződő daganatos megbetegedések 15%-al magasabbak a szlovák átlagtól. Tudjuk, hogy sok tényező hozzájárul a fenti halálokokhoz, de a lélektani tényezők egyik esetben sem hanyagolhatók el. Egyetemi hallgatók körében folytatott vizsgálataink kimutatták, hogy a Selye János Egyetem hallgatói depressziósabbak és szorongóbbak a magyarországi egyetemek hallgatóinál ([11]Bordás – Lisznyai, 2007).

Feltehetjük a hipotetikus provokatív kérdést, hogy ha létezik agresszív kód, akkor annak a következménye a negatív kód létrejötte, amely az egészségi és mentálhigiénés területekre csapódik tovább? A fenti összefüggések értelmében elképzelhető.


Irodalomjegyzék

 

[1] Austin J. L.: Tetten ért szavak, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990.

[2] Blumer H.: Symbolic Interactionism, Prentice Hall, Englewood Cliffs, N. J., 1969.

[3] Boda Zs.: A kommunitárius elmélet: identitás, kultúra, értelmezés. In: Szabó M.: (szerk.): Beszélő politika (A diszkurzív politikatudomány teoretikus környezete), Jószöveg Műhely Kiadó, 2000.

[4] Bordás Sándor – Frič P. – Haidová K. – Hunčík P. – Máthé R.: Ellenpróbák (A szlovák-magyar viszony vizsgálata szociológiai és etnopszichológiai módszerekkel Szlovákiában), Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 1995.

[5] Bordás Sándor – Hunčík P. – Mikulás D. – Stredl T.: Együttlét (Egy interetnikus tréning tapasztalatai), Balassi Kiadó – Magyar Pax Romana, Budapest, 2004.

[6] Bordás Sándor – Hunčík Péter: Barát- és ellenségkép vizsgálatok Szlovákiában, kézirat, 1998.

[7] Bordás Sándor – Hunčík Péter: Etnopszichológiai felmérés a Kárpát-medence nyolc országában, (1996, kézirat).

[8] Bordás Sándor – Hunčík Péter: FER (Feszültség-előrejelző rendszer), Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 1999. (Megtalálható a Széchenyi Könyvtár honlapján is.)

[9] Bordás Sándor – Lisznyai Sándor: Az egészséges felsőoktatásért határon innen is túl, Kodolányi János Főiskola, 2007.

[10] Bordás Sándor. – Csepeli Gy. – Hagendoorn L. – Hunčík P. – Kaposvári A. – Örkény A. – Raduly - Zörgő É. – Székelyi M. – Tinica S. – Young J. – Zánkay A.: Confidence Building in the Carpathian Basin, Sándor Márai Foundation, Bratislava, Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 2000.

[11] Bordás Sándor: Diszkrimináció az EU küszöbén. Diszkrimináljuk-e a romákat? In: Európaiság és magyarság. Tanulmánykötet, MTA VEAB, Komárom. 2003.

[12] Bordás Sándor: Lelkünk útvesztői, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1994.

[13] Bordás Sándor: Öngyilkosságot megkísérelt személyek motivációs hátterének interkulturális vizsgálata magyarországi magyar, jugoszláviai magyar és jugoszláviai szláv közösségekben, Bölcsészdoktori disszertáció, Budapest, 1979.

[14] Bronfenbrenner U. – Crouter A. C.: The evolution of enviromental models in developmental research. In: Mussen, P. (ed.): Handbook of child psychology. Vol 1. History, theory and method, John Wiley and Sons, 1983.

[15] Bronfenbrenner U. : Az azonosulás Freud – féle elméletei és azok származékai. In: Buda Béla szerk. : A pszichoanalízis és modern irányzatai, Budapest, 1971.

[16] Burke K.: Language as Symbolic Action, Essays on Life, Literature and Method, University of California, Berkeley, 1966.

[17] Caglar A.: Hyphenated Identiteties and the Limits of „Culture”. In Modood, T. – Werbner P. (eds.): The Politics of Multiculturalism in the New Europe: Racism, Identity and Community. London, 1997.

[18] Chafee S. H. – McLeod J. M. – Wackman D. B.: Parental influences on adolescent media use’, American Behavioral Scientist, 1971.

[19] Csepeli György: Szociálpszichológia, Osiris, Budapest, 1997.

[20] Dahrendor Ralf: Class and class conflict in industrial society, London – Henley, Routledge and Kegan Paul, 1976.

[21] Dukic Slavoljub: Kraj srpske bajke, Beograd (Standard 2), 1999.

[22] Ellis D. G.: From Language to Communication. Lawrence Erlbaum Ass. Publ., Hillsdale, N. J. Hove and London, 1992.

[23] Erikson E. H.: Identity: Youth and Crisis, New York, Norton, 1968.

[24] FREUD A.: Az én és az elhárító mechanizmusok (Párbeszéd Könyvek), Párbeszéd, Budapest, 1994.

[25] Freud A.: Die Identifizierung mit dem Angreifer. In: Das Ich und die Abwehrmechanismen, Kindler Verlag Imb. H München, 1971.

[26] Geertz C.: Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások, Századvég, Budapest, 1994.

[27] Grice H. P.: A társalgás logikája. I: Pléh Cs. – Siklaki I. – Terestyéni T. (szerk.): Nyelv, kommunikáció, cselekvés, Tankönyvkiadó, Budapest, 1988.

[28] Griffin E.: Bevezetés a kommunikációelméletbe, Harmat, Budapest, 2001.

[29] Habermas J.: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása, Osiris Kiadó, Budapest, 1999.

[30] Habermas J.: Válogatott tanulmányok, Atlantisz, 1994.

[31] Hartley E. L. – Hartley R. E.. Fundamentals of Social Psychology. A. A. Knopf, New York, 1961.

[32] Hendin H.: A psychoanalitic study of culture and character, suicide and Scandinavia, Grune and Stratton inc., USA, 1964.

[33] Horányi Özséb. (szerk.): Kommunikáció I-II., Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1978.

[34] Horányi Özséb.: Jel, jelentés, információ, Budapest, 1975.

[35] Huntington S.: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása, Európa, Budapest, 1998.

[36] Karácsony A.: A politika kommunikációelméleti megközelítése Niklas Luhmann munkásságában. In: Szabó Márton (szerk.): Beszélő politika (A diszkurzív politikatudomány teoretikus környezete), Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest, 2000.

[37] Kézdi B.: A negatív kód (Kultúra és öngyilkosság), Pannónia Könyvek, 1995.

[38] Kiewitz C. – Weaver J. B. – Weimann G.: Cultural differences in listening syle preferences1, International Jurnal of Public Opinion Research, 1997.

[39] LeVine R. A.: Culture, Personality and Socialization: An Evolutiunary View. In: Goslin, D. A. (ed.). Handbook of Socialization Theorry and Research, Rand Mc nally and Company, 1971.

[40] Luhmann N.: Látom azt, amit te nem látsz, Osiris Kiadó, Budapest, 1999.

[41] Luhmann N.: Macht, Stuttgart: Enke Verlag, 1975.

[42] Luhmann N.: Soziale Systeme, Frankfurt/M., Shurkamp, 1984.

[43] Luhmann N.: Szerelem, szenvedély (Az intimitás kódolásáról), Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest, 1997.

[44] Mead G. H.: Mind, Self and Society. Chicago, University of Chicago Press, 1970. (Magyarul: A pszichikum, az én és a társadalom.) Budapest, Gondolat, 1973).

[45] Mead M.: National Character. In Tax, S. (ed.): Anthropology Today, Chicago, 1962.

[46] Národná rada Slovenskej republiky, II. volebné obdobie, Správa o 4. schodzi Národnej rady Slovenskej republiky, 1998.

[47] Ogbu J.: Origins of human competence, A cultural-ecological perspective, Child Development, 1981.

[48] Pažitný P.: Az egészségügy és a déli régiók lakosságának egészségi állapota. In: Fazekas-Hunčík (szerk.): Magyarok Szlovákiában (1989-2004) – Összefoglaló jelentés A rendszerváltástól az Európai Uniós csatlakozásig. I. kötet, Fórum Kisebbségkutató Intézet, Lilium Aurum Könyvkiadó, Somorja-Dunaszerdahely, 2004.

[49] Pilling J. (szerk.): Gyász. Medicina Könyvkiadó Rt., Budapest, 2003.

[50] Ricoeur P.: Temps et récit. Tome III. Paris: Éditions du Seuil. In: Boda Zs.: A kommunitárius elmélet: identitás, kultúra, értelmezés. In. Szabó M. (szerk.): Beszélő politika (A diszkurzív politikatudomány teoretikus környezete), Jószöveg Műhely Kiadó, 2000.

[51] Rosengren K.E.: Kommunikáció, Typotex, Budapest, 2004.

[52] Stierlin H.: Delegation und Familie, Beitrage zum Heidelberger Familiendynamischen Konzept, Schrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 1978.

[53] Volkan V. D.: Ha ellenségek beszélnek: az arab – izraeli tárgyalások pszichoanalitikus megfontolásai, In: Pannonhalmi Szemle, 2002  X/1.



[1]  Mead M.: National Character. In Tax, S. (ed.): Anthropology Today, Chicago, 1962.

[2]  RosengrEn K.E.: Kommunikáció, Typotex, Budapest, 2004.

[3]   Vajda Zs. – Kósa É.: Neveléslélektan, Osiris Kiadó, Budapest, 2005.

5Ogbu J.: Origins of human competence, A cultural-ecological perspective, Child Development, 1981.

[5] Bronfenbrenner U. – Crouter A. C.: The evolution of enviromental models in developmental research. In: Mussen, P. (ed.): Handbook of child psychology. Vol 1. History, theory and method, John Wiley and Sons, 1983.

[6] Mead G. H.: Mind, Self and Society. Chicago, University of Chicago Press, 1970. (Magyarul: A pszichikum, az én és a társadalom.) Budapest, Gondolat, 1973).

[7] Blumer H.: Symbolic Interactionism, Prentice Hall, Englewood Cliffs, N. J., 1969.

[8] Griffin E.: Bevezetés a kommunikációelméletbe, Harmat, Budapest, 2001.

[9] Bordás Sándor – Hunčík Péter: FER (Feszültség-előrejelző rendszer), Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 1999. (Megtalálható a Széchenyi Könyvtár honlapján is.)

[10] Bordás Sándor – Frič P. – Haidová K. – Hunčík P. – Máthé R.: Ellenpróbák (A szlovák-magyar viszony vizsgálata szociológiai és etnopszichológiai módszerekkel Szlovákiában), Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 1995.

[11] Bordás Sándor. – Csepeli Gy. – Hagendoorn L. – Hunčík P. – Kaposvári A. – Örkény A. – Raduly - Zörgő É. – Székelyi M. – Tinica S. – Young J. – Zánkay A.: Confidence Building in the Carpathian Basin, Sándor Márai Foundation, Bratislava, Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 2000.

[12] Rogers C. R.: Valakivé válni: a személyiség születése, Edge, Budapest, 2003

[13] Bronfenbrenner U. – Crouter A. C.: The evolution of enviromental models in developmental research. In: Mussen, P. (ed.): Handbook of child psychology. Vol 1. History, theory and method, John Wiley and Sons, 1983.

 

[14] LeVine R. A.: Culture, Personality and Socialization: An Evolutiunary View. In: Goslin, D. A. (ed.). Handbook of Socialization Theorry and Research, Rand Mc nally and Company, 1971.

[15] Chafee S. H. – McLeod J. M. – Wackman D. B.: Parental influences on adolescent media use’, American Behavioral Scientist, 1971.

 

[16] Hendin H.: A psychoanalitic study of culture and character, suicide and Scandinavia, Grune and Stratton inc., USA, 1964.

[17] Kiewitz C. – Weaver J. B. – Weimann G.: Cultural differences in listening syle preferences1, International Jurnal of Public Opinion Research, 1997.

 

[18] Buda Béla: A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei, 3. átdolgozott és bővített kiadás, Animula, Budapest, 1994.

[19] Stierlin H.: Delegation und Familie, Beitrage zum Heidelberger Familiendynamischen Konzept, Schrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 1978.

[20] Hartley E. L. – Hartley R. E.. Fundamentals of Social Psychology. A. A. Knopf, New York, 1961.

 

[21] Ellis D. G.: From Language to Communication. Lawrence Erlbaum Ass. Publ., Hillsdale, N. J. Hove and London, 1992.

[22] Kézdi B.: A negatív kód (Kultúra és öngyilkosság), Pannónia Könyvek, 1995.

23] Austin J. L.: Tetten ért szavak, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990.

[24] Karácsony A.: A politika kommunikációelméleti megközelítése Niklas Luhmann munkásságában. In: Szabó Márton (szerk.): Beszélő politika (A diszkurzív politikatudomány teoretikus környezete), Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest, 2000.

[25] Dukic Slavoljub: Kraj srpske bajke, Beograd (Standard 2), 1999.

[26] Volkan V. D.: Ha ellenségek beszélnek: az arab – izraeli tárgyalások pszichoanalitikus megfontolásai, In: Pannonhalmi Szemle, 2002  X/1.

[27] Grice H. P.: A társalgás logikája. I: Pléh Cs. – Siklaki I. – Terestyéni T. (szerk.): Nyelv, kommunikáció, cselekvés, Tankönyvkiadó, Budapest, 1988.

[28] Burke K.: Language as Symbolic Action, Essays on Life, Literature and Method, University of California, Berkeley, 1966.

[29] V. Moric, in: Jelentés a Szlovák Nemzeti Tanács 4. üléséről, 1998.

[30] P. Brňak, in: Jelentés a Szlovák Nemzeti Tanács 4. üléséről, 1998.

[31] Luhmann N.: Soziale Systeme, Frankfurt/M., Shurkamp, 1984.

[32] Pažitný P.: Az egészségügy és a déli régiók lakosságának egészségi állapota. In: Fazekas-Hunčík (szerk.): Magyarok Szlovákiában (1989-2004) – Összefoglaló jelentés A rendszerváltástól az Európai Uniós csatlakozásig. I. kötet, Fórum Kisebbségkutató Intézet, Lilium Aurum Könyvkiadó, Somorja-Dunaszerdahely, 2004.

[33] Bordás Sándor – Lisznyai Sándor: Az egészséges felsőoktatásért határon innen is túl, Kodolányi János Főiskola, 2007.

 

Kodolányi János Egyetem

Kodolányi János Egyetem
Cím: 5900 Orosháza, Gyopárosi út 3/f.
Kodolányi János Egyetem
Cím: 1139 Budapest, Frangepán utca 50-56.
Telefon: (1) 238 9327

Kodolányi János Egyetem
Cím: 8000 Székesfehérvár, Fürdő utca 1.
Telefon: (22) 543-400
Impresszum | Szerzői jogok | Etikai kódex | Médiaajánlat