Knézy Jenő a Kodolányi rádióstúdióban

2022. április. 26. Mozaik
Knézy Jenő a Kodolányi rádióstúdióban

Interjú Knézy Jenővel: Sportközvetítésekhez, sportriporterekhez kapcsolódó témát választottam a szakdolgozatomhoz. Ez kínálta az alkalmat ahhoz, hogy napjaink legjobb sportriportereivel interjúkat készítsek. Knézy Jenővel, hétszeres magyar válogatott kosárlabdázóval és MOB-médiadíjas sportkommentátorral a Kodolányi János Egyetem rádióstúdiójában beszélgettem.

Eredetileg nem akartál sportriporter lenni, pedig édesapád révén adta magát. Mára a legmegosztóbb kommentátor vagy, hogyan éled meg a kritikákat?

Nem foglalkozom a kritikákkal. Több oka van, az egyik, amit apu mellett megtanultam. Teljesen mindegy mit és hogyan mondasz, úgyis lesz, akinek nem tetszik, ez a szakmánkkal együtt jár. Az, hogy mindenkinek megfelelj, nem fog menni. Az hibázza a legnagyobbat, aki arra törekszik, mert ilyen a való életben, az emberi kapcsolatokban sincs, úgyhogy leszegem a fejem, és megyek arra, amiről azt gondolom, jó úton vagyok. Biztosan vannak, akik kritizálnak, vannak, akik szeretnek. Névtelenül, fórumokban, hozzászólásokban mindenki nagyon bátor, de ha azt kérdeznéd, hogy az elmúlt tíz évben hányan állítottak meg az utcán, vagy sporteseményen mondták a szemembe a valós vagy vélt kritikáikat, az konkrétan a nullához közelít.

A csakfoci.hu-nak adott interjúdban is elmondtad, hogy az újpestiek is teljesen normálisan kezelnek.

Teljesen, abszolút.

Régóta a szakmában vagy, ennyi idő alatt változik az ember stílusa?

Biztosan, az ember maga is változik, a kapcsolatai, a világról alkotott képe is folyamatosan változik. Jó, ha van egy fősodor, ami alapján az ember éli az életét és végzi a munkáját, de biztos sokat változtam. Amikor az Eurosporton elkezdtem az első közvetítésem 1996-ban, alig mertem megszólalni a mikrofonba. Palik Laci meghallgatta az első közvetítést, és mondta, hogy „De miért nem beszélsz, hiszen kommentátor vagy”. Annyira féltem és izgultam, hogy megszólalni sem bírtam, ezeket az ember levetkőzi idővel.

Látsz stílusbeli különbséget az egyes generációk tagjainak közvetítései között? Például Vitrayék másképp közvetítettek, mint a te generációd, vagy most a fiatalok?

Szükségszerűen igen. Ők is, én is, vagy ha visszamegyünk Szepesi Gyuri bácsihoz vagy Pluhár Istvánhoz, más korban, más feltételekkel, követelményekkel kellett, hogy kiszolgálják a közönséget. Az édesapám karrierje a hetvenes évektől kezdődően a kétezres évek elejéig másról szólt, bár a kétezres években már benne volt a mindent felülíró – már elnézést a kifejezésért – statisztika-buzulás, amit én nagyon nem szeretek. Addig a sportkommentátor kommentálta, amit látott, magát a sportot. Tisztelet a kivételnek, nagyon sok kollega van, aki nem sportolt eleve, nem ismeri azt a közeget, amelyet közvetítenie kell, nem ismeri partneri szinten a játékosokat, edzőket, és ezt próbálják azzal ellensúlyozni, hogy elkezdenek statisztikát felolvasni. Nem hiszem, hogy az a sportkommentátorkodás jövője, hogy statisztikát kezdjünk el felolvasni, de az elmúlt tíz évben sajnos nagyon sokan ebbe az irányba mentek el. Nagyon ellenállok, ameddig van lehetőségem és hagyják, nem a statisztikákat fogom sorolni, ugyanis van egy meccs közben.

Kortól függetlenül csak kétfajta kommentátor van, a sztorizgatós és a statisztikás?

Nem tudom. A nagy, legendás Szepesi György, akit kikezdett a magyar közönség, akinek kórusban kiabálták tízezrek a Népstadionban, hogy „Ne hazudj, Szepesi!”, mert rájöttek, hogy amit Gyuri bácsi előad a rádióban, nem az történik a pályán. Tingli-tangli, ment a lötyögés a pályán, Szepesi úgy adta elő, mint ha a világ legjobb meccse lenne, és előbb-utóbb megszólalt a kórus. Nehéz dolog, visszatérve az első kérdésedre, kit szeretnek. Senkit, a magyar ember mindig mindenkinél mindent jobban tud. Mi vagyunk a tízmillió szövetségi kapitány országa, tudjuk, kit kéne beválogatni, mi vagyunk a tízmillió politikus országa, ahhoz is nagyon értünk. Ha az ember leül, és közvetít egy Fradi-meccset, biztos lesz olyan, aki szerint én a Fradinak szurkolok, ha egy kosárlabdát hozok, akkor a körmendiek úgy érzik, a zetének szurkolok, a zalaegerszegiek meg úgy, hogy a Körmendnek, pusztán azért, mert kimondtam egy tényt, hogy egymás után négy triplát kihagytak, és ezt a mondatot el mertem mondani, akkor biztos azért mondom, mert nem szeretem a Körmendet. Nem, ez azért van, mert ez a tény.

Ez így szokott lenni, mindig a másik csapatnak szurkol a kommentátor, mint a néző. Apukád az egyik leghíresebb kommentátor, mindig precíz és felkészült volt, olvastam, hogy egy egész füzetet teleírt játékosokról és csapatokról.

Ha csak egy lett volna!

Mit tanultál tőle és miben különböztök?

Azt mondta a legelején, hogy járjam a saját utamat. Soha nem ültünk le és elemeztük ki a közvetítésem. Erre kínosan ügyelt, ha már ezzel a névvel ugyanerre a pályára adtam a fejem – az ő unszolására, ahogy mondtad, én ezt nem akartam -, akkor járjam a saját utam. Ezzel a névvel ugyanebben a szakmában ez egy óriási kereszt, amit nekem vinnem kell. Köszönöm, hogy a bemutatásnál Knézy Jenőt mondtál, a legtöbb helyen ifjabb Knézy Jenőznek. Édesapám lassan húsz éve lesz, hogy elment, ötven éves vagyok, nagyjából két méter, száztíz kiló, és én vagyok a „kis Knézy”. Mi kell még, hogy az embert saját jogán elfogadják? Nekem ezzel nincs bajom, annál is inkább, mert amíg apu élt, addig őt tartották a legmegosztóbb kommentátorok egyikének, pusztán azért, mert volt véleménye, és ezt fel is vállalta. Eltelt lassan húsz év a halála után, és nagyjából mindenkiben megszépültek ezek a dolgok, és nagyon helyesen úgy emlékeznek édesapámra, ahogy most benne van a köztudatban. Innen kezdtük, hogy nem akart beleszólni, járjam a saját utam. Egy dolgot mondott, hogy legyek mindig felkészült, mert meg kell tisztelni a nézőt azzal, hogy tudom, miről beszélek. Nem csak magáról a mérkőzésről, hanem a szabályrendszerről, tehát, ha egy olyan sportágat közvetítek, amit még nem közvetítettem, vagy ritkán, akkor vegyem a fáradtságot, és nézzem át a szabályrendszerét. Sosem felejtem el, amikor elkezdtem ’96-ban, még a VHS rendszer volt. Egyszer felmentem hozzájuk hétvégén, és elém tett két videokazettát, a Futball-világbajnokságok története volt a címe, akkor értelemszerűen ’90-ig vagy ’94-ig bezárólag. Mondta, hogy nézzem végig. De hát kit érdekel, hogy 1932-ben, meg így, meg úgy mi volt. Azt mondta, nézzem végig, mert ha csak egy alkalommal, egy gólnál fel tudom hozni azt a párhuzamot, hogy ez olyan gól volt, mint Van Bastennek, amit ’88-ban éles szögből berúgott, akkor a néző leborul előttem, hogy azt a mindenit, ezt a Knézy, hogy tudja. Csak ennyi, végig fogsz nézni hat órányi VHS kazettát azért, hogy tíz olyan dolog benne maradjon a fejedben, amit lehet, hogy évekig nem fogsz tudni felhasználni, de ha lesz egyszer egy ilyen helyzet, akkor mondd el. Ezek azok az apró dolgok, amikkel próbálta segíteni a pályafutásom.

A mai technikai adottságok mellett könnyebb felkészülni egy meccsre?

Ezerszer könnyebb, ez nem is vitás. Régen nem volt internet, mobiltelefon a zsebünkben, ha telefonálni akartam, bementem az utcai fülkébe, bedobtam a kétforintost, telefonáltam. Aztán jött a telefonkártya később. Sokkal könnyebb mindenkinek felkészülni, ez kommentátorokra és közéleti szereplőkre, televízióban, újságírásban sokkal nagyobb felelősséget hárít. Azzal, hogy mindenki számára kinyílt a világ, nem tudsz exklúzív információkat mondani. Apám idejében ő kiment egy BEK-döntőre – két nappal előtte, mert akkor úgy küldte ki őket a tévé –, vett háromféle újságot, elolvasta, és hozzájutott olyan információkhoz, amit abban a három napban csak a Münchenben tartózkodó magyarok elenyésző száma tudott elolvasni, de akik itthon nézték a közvetítést, a 99.99%-uknak új volt az információ. Ezt manapság nem lehet megtenni, ugyanis mindenkinek van kedvenc csapata, annak egy oldala, meg szurkolói oldal, hivatalos oldal, Facebook-oldal, egyébként is minden sajtótermék elérhető online formában is. Szerintem az a nehéz, mi az, amit ne mondj el, úgy tartom, nem szabad versenyezni a nézővel. Apuék idejében ő volt az origó, amit a Knézy mondott, az úgy van, mert nem volt más információs csomag. Ha te Real Madrid szurkoló vagy, naprakészebb vagy a Real Madridból, hiszen minden reggel azzal kezded, hogy megnézed a Facebookod, utána, hogy mi történt a Real Madriddal. Én nem. Ha elkezdenék veled versenyezni a közvetítésben, hogy téged nyűgözzelek le, olyan mennyiségű információt kéne elmondanom, amitől az átlag néző a kisbaltáját keresgélné, hogy belevágná, hogy hagyja már abba a Knézy, megy a meccs, miért arról beszél, hogy. Innentől kezdve a kommentátor személyisége, hogy hogyan közvetít, mit mond, sokkal fontosabbá válik, mint, hogy hány információt tud belerakni. Kell egy kis háttérinformáció, amivel az ember elindítja a mérkőzést, csak a huszadik percben nem kell még mindig az információkat mondani.

A tegnapi meccsen is megfigyeltem, hogy nagyjából a nyolcadik percig sztorizgattál. Viszont van, amiben sikerült felülmúlnod apukádat, ő harminc év alatt három olimpiai aranyat közvetített, te 2020-ig már kilencet. Bárkivel beszéltem, a legnagyobb álma volt, hogy egy olimpiai aranyat az égbe kiáltson, te pedig a csakfoci.hu-nak legnagyobb emlékként Milák Kristóf 200 méteres pillangóját hoztad fel a 2019-es úszó világbajnokságról.

Így van, mert nekem az adott sokat, sőt, hozzáteszek még egyet, bármilyen furcsa lesz. Két évvel ezelőtt, Ráckeve-Fradi, Magyar Kupa mérkőzés. Olyan eszméletlen hangulat volt Ráckevén, a futball hőskora jött vissza. Mindenki boldog volt, mindenki szeretett mindenkit. Legalább ötvenen állítottak meg egy közös fotóra, érdekes, egy sem akart szemrehányást tenni. Picit visszakerültem a gyerekkoromba, hogy jé, ezt így is lehet. Kristóf aranyérme úgy jött, hogy az nem az első vagy második nap volt a kvangdzsui világbajnokságon. Borzasztó fáradt voltam, délelőtt és délután is le kellett mindig három órát közvetíteni, függetlenül attól, hogy az előfutamok nem mindig kerülnek élő adásba, bár mostanában azért már igen. Nagyon ritka az olyan sportesemény, amikor úgy el tudod engedni magadat, hogy elfelejted, hogy rajtad van a füles, elfelejted, hogy körülötted kollegák vannak, elfelejted, hogy figyelni kell a technikára és kezelni kell azt, elfelejted, hogy közben Budapestről rászólnak a füledre. Annyira el tud ragadni egy esemény, amit tiszta szívből tudsz kommentálni. Az ilyen nagyon-nagyon ritka, Kristófnak az 1:50.73, ezt életem végéig nem fogom elfelejteni, annyira beleégett, de Kristófba is. Hála Istennek mi nagyon jóban vagyunk, és erre nagyon büszke vagyok. Visszatérve az aranyakra, a magyar sport olimpiacentrikus. Ezáltal kialakult, hogy valamire való kommentátornak aranyat kell közvetítenie, ezzel nem feltétlen értek egyet. Hála Istennek megadatott nekem kilenc, ahogy mondtad. Ha egyet sem közvetítettem volna, rosszabb ember vagy kommentátor lennék? Nem hiszem. Milyen furcsa, mondtad te is, apunak három, nekem kilenc. Ez hol igazságos? Sehol. Az ő korában neki ennyi jutott, az én koromban nekem ennyi jutott. Ha soha többet nem közvetítenék olimpiai aranyérmet, akkor is elégedett lennék. Csak egy szösszenet, úgy szerveztük ezt az interjút, hogy felhívtál másfél héttel ezelőtt, leegyeztettük, azóta ez a délutánom már betelt, ugyanis felhívtak Hosszú Katinka managementjétől, mert Katinka pályafutásának nagy részét én közvetítettem végig, és készül a Katinka film. Felhívtak, hogy van két olyan közvetítésrészlet, amit a filmben a mozikban bejátszanának tőlem, de nem igazán jó minőségű, a végén recseg – ez talán a 2013-as barcelonai világbajnokság lesz, de majd elmondják –, és hogy tegyem már meg azt a pár mondatot újra felmondani, hogy jó minőségben legyen, és hogy mennyit kérek érte. Mondom, ne vicceljetek, egy fillért sem. Nekem boldogság, hogy a Katinkáról szóló életrajzi filmben az én hangom lesz benne – nyilván, mert én közvetítettem – én ezt az egészet így nézem, és ez nagyon jó érzés.

Gyakorlatilag a következő kérdésemre részben meg is kaptam a választ. Szinte mindent elértél, olimpiai arany, egyáltalán Olimpiáról közvetíteni, Európa Bajnokság, Világbajnokság, válogatott meccs, mi motivál, hogy a pályán maradj, és ugyanúgy leülj egy Paks-Kisvárda meccsre, mint egy olimpiai döntőre?

Ez egy nagyon jó kérdés. Foci VB-döntő még hiányzik. Voltam futball világbajnokságon és Európa Bajnokságon többször is, téli-nyári Olimpián ’96 óta mindegyiken, volt, amikor a helyszínről is. Mi az, ami motivál? Például az ilyen Ráckeve-Fradi meccsek, ami mindig visszaadja a hitemet, hogy normális ez az ország, és érdemes csinálni a kommentátorkodást, és nem az van, hogy akármit mondasz, ötven ember anyázni fog, ötven ember meg imádni fog. Vagy múlt héten volt nekem egy Paks-Fehérvár mérkőzésem. Minden idők egyik legjobb NB1-es meccse volt, amit valaha közvetítettem, pedig huszonöt éve vagyok a pályán. Annyira élveztem, úgy álltam fel utána, hogy de jó meccs volt, hogy megint visszaadta a hitem az egészben. Lássuk be, a mi munkánk taposómalom. Utazunk, nincs magánélet, család, hétvége, nyár, szünnap, karácsony, újév, semmi nincsen.

Egyszer leközvetítettél egy férfi futamot a kajak-kenu világbajnokságon, ami valójában női futam volt. Jobb lett volna a tévé helyett a rádióból közvetíteni? Hiszen ott el tudod adni, nem buksz le.

Ilyen mindenkinek van. Még az elején volt, nagyon rutintalan voltam sajnos. Mellettem ült Vajda Vilmos, a korábbi kajak-kenu szövetségi kapitány, Portugáliában volt a világbajnokság. Hatalmas felhőszakadás volt, nem működtek a kamerák. Egy kamera működött, ami szemből, felülről mutatja az egész pályát. Elindulnak ezer méterre, honnan tudod, mi az? Lement egy futam, és lányos zavaromban összefogtam, és egy papír helyett kettőt emeltem le. Ami szembe jött, az egy férfi futam rajtlistája volt. Miközben beértek a célba, végre volt egy kamera, amelyik nem fentről, totálból mutatta, és kiderült, hogy copfos. Néztem Vilire, és neki mint kapitánynak sem tűnt fel, mert csorgott le a víz a kamera képén, tényleg borzalmas körülmények voltak. Sajnos volt még ilyen a pályafutásom során, amikor inkább fel kellett volna állni, és azt mondani, hogy ha ilyen körülmények vannak, akkor inkább nem közvetítek, de nem fogok magamból hülyét csinálni. Ilyenbe időről időre belefut sajnos az ember, hála Istennek nem volt túl nagy visszhangja, aztán megnyugtattak az öreg kollégák, hogy ez velük is előfordult, ne aggódjak egy percig sem.

A rádiós vagy a tévés műfajt tartod nehezebbnek?

A tévést, nem lebecsülve a rádiósokat. Én rádióztam is, engem az soha nem fogott meg. Emlékszem, apu sokat járt be a Magyar Rádióba, és vitt magával. Már gyerekként sem fogott meg, és ő azt tanította nekem, hogy rádiózzak, írjak cikkeket, mert minél több lábon álljon egy televíziós személyiség. Engem a rádió borzasztóan untat. Abban nem szeretek kiteljesedni, ami jó a mi munkánkban, az a kreativitás, hogy helyszínre mész, közvetítesz – jó, a körkapcsolás az más, azt szívesen – de, hogy rádióműsort készítsek, vagy például a Krónikában nagyon sokáig mondtam sporthíreket, az inkább egy gyárhoz hasonlít. Óráról órára készíted a sporthíreket, felolvasod, frissíted, nézed az MTI-t, visszaülsz a kis kuckódba, nem szólsz senkihez hozzá, aztán mikor már senki nincs benn a rádió épületében, te mész a sötét folyosón egyedül, hogy még 22:30-kor felmondd a Sportvilágot, nekem ez annyira nem jött be.

A V4 Future Sports Festivalon az e-sport kapcsán mondtad, hogy a trendekkel lépést kell tartani. Ez hozhat változást a jövőben a közvetítésekben, mind abban, hogy milyen stílusban közvetítesz, vagy akár, hogy már nem a TV-ben lesznek a sportesemények, hanem interneten, streamen keresztül?

Azt gondolom, hogy ellentétben a jóslásokkal, amelyek most már pár évesek, akkor kezdték el mondani, hogy a televíziónak már leáldozott, nem hiszem. A magyar ember nagyon szeret televíziót nézni. Hazamész, mi az első dolgod? Bekapcsolod a tévét. Szerintem a TV hegemóniája még nagyon sokáig meg fog maradni. Oké, hogy jön az e-sport, értem, hogy a fiataloknak ez nagyon fontos, de a fiataloknak fontos a Facebook is. Én megvagyok Facebook, Twitter, meg Insta nélkül is, soha nem voltam fenn, és nem is tervezem. Szerintem a kettőt ne is keverjük össze, mert az e-sport szerintem valamiféle szórakozás, a mi időnkben ezt úgy hívták, hogy videojáték, csak Commodore 64-en játszottuk ZX-spektrumon. Értem, hogy ez nagyon sok embert leültet, és online játszhatnak kontinensek között, de ez nem pótolja azt, hogy fogom magam, kimegyek a Groupama Arénába, és megnézek ott egy meccset, és beszélgetek emberekkel. Nekem ez a legnagyobb problémám a mai világgal is, hogy emberek nem beszélgetnek egymással. Ezért köszönöm, hogy idehívtál, mert legalább tudunk beszélgetni, és eszmét cserélni. Bemész egy étterembe, és azt látod, hogy mindenki ül az asztalánál, és nyomkodja a telefonját. A családi vacsoráknál, ebédeknél mindenki nyomkodja a telefonját, nem bírunk ki öt percet a telefon nélkül, ahelyett, hogy egymás szemébe néznénk, és beszélgetnénk. Szerintem ez a jövő útja, tudom, hogy kell az e-sport, tudom, hogy erre megy a világ, én ameddig lehet, ellenállok.

Fekete István, kommunikáció- és médiatudomány szak, III. évfolyam

Kodolányi János Egyetem

Kodolányi János Egyetem
Cím: 1139 Budapest, Frangepán utca 50-56.
Telefon: (1) 238 9327

Kodolányi János Egyetem
Cím: 8000 Székesfehérvár, Fürdő utca 1.
Telefon: (22) 543-400

Kodolányi János Egyetem
Cím: 5900 Orosháza, Gyopárosi út 3/f.
Impresszum | Szerzői jogok | Etikai kódex | Médiaajánlat