Kiútkeresés a gazdasági válságból

Cikk dátuma 2013. augusztus. 02. | Tudomány

Dr. Zachar Péter Krisztián


Kiútkeresés a gazdasági válságból – Hivatásrendiség, keresztény szociális tanítás és a modern gazdasági-társadalmi érdekkiegyenlítés Európában

 

A két világháború közötti Közép-Európában általános tendencia volt a gazdasági válság nyomán az addig meghatározó gazdasági liberalizmus felülvizsgálata iránti igény. Már az első világháborút követő politikai összeomlás és gazdasági recesszió, de különösen az 1929-es tőzsdekrach utáni válság erősítette fel ezeket az anti-libertárius tendenciákat.Az egyes országok különféle válaszokat fogalmaztak meg a kapitalizmus kiigazítására, melyek igen széles skálán mozogtak: az amerikai New Deal-től kezdve az olasz korporatív államon és a német vezér-elven alapuló gazdaságon át egészen a szovjet tervgazdálkodásig. Ebbe a tendenciába illeszkedett a korabeli közép-európai, köztük a magyar állam fejlődése is, melyben heves viták alakultak ki egy, az összes többitől eltérő modell megvalósítására. E térségben erőteljes támogatásra talált a Quadragesimo Anno pápai enciklika által ajánlott hivatásrendi államberendezkedés és gazdaság megvalósítása. Jelen tanulmány, mely a Kodolányi János Főiskola keretein belül működő OTKA K-100546 („Gazdasági-szociális reformelképzelések és társadalmi modellek a két világháború között”) program segítségével készült, arra kíván rámutatni, milyen módon képzelték el a korabeli Közép-Európában a gazdasági és társadalmi válság megoldását, milyen befolyást gyakorolt a keresztény szociális gondolat és mindez hogyan járult hozzá az európai gazdasági-társadalmi érdekkiegyenlítés, a szociális párbeszéd megszületéséhez.

 

1. A körülmények

 

A „Nagy Háború” komoly változásokat hozott a vizsgálatunk tárgyát képező Közép-Európában. Az első világégés nemcsak a politikai-földrajzi viszonyokat rendezte át, de számos új kihívás elé állította a 20. századba lépő államokat és társadalmakat. Egyfelől gazdasági, politikai és lelki tehertételt jelentett az egykori nagy birodalmak, különösen az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása. Ez a folyamat olyan új államalakulatok létrejöttéhez vezetett, melyek egymással szemben ellenséges pozíciókat foglaltak el. Ennek következménye volt, hogy az új keretekhez igazított külpolitikájuk a gazdaságpolitikában is változást hozott: határaikat lezárva a korábbi szabad kereskedelem helyett a protekcionizmust részesítették előnyben.

Ez különösen azért vált további gondok forrásává, mert a háborús konjunktúrát rohamos intenzitással követte az infláció, a termelés-csökkenés, a munkanélküliség és ezáltal a gazdasági összeomlás. Másfelől a politikai instabilitás és az egyre erőteljesebbé váló szociális feszültség radikális megoldások előtérbe kerüléséhez vezetett. Előbb Oroszországban, majd a háborút követő összeomlás során Kelet-Közép-Európában nyert teret a marxi osztályharc elveire épülő kommunista mozgalom. A modern manchesteri kapitalizmussal létrejövő munkástömegek – mivel elvesztették szülőföldjükhöz és eredeti közösségeikhez, sőt a számukra szebb jövőt ígérő liberalizmushoz is a kapcsolatokat – új eszmékre lettek fogékonyak, melyek már nem a fennálló poszt-feudális politikai rendszerben (vagy a remélt liberális államban), nem az egyház hagyományos tanításai szerint, hanem teljesen új alapokon képzelték el a kialakult társadalmi, gazdasági és politikai konfliktusok rendezését. A radikális baloldal forradalmi úton próbálta magához ragadni a hatalmat, hogy saját elvei szerint rendezze a politikai-szociális kérdéseket. Mivel ezek központi eleme a könyörtelen osztályharc, a különböző társadalmi érdekek kiegyenlítésének tagadása és a proletariátus uralmának erőszakos eszközökkel történő megteremtése volt, természetes módon heves ellenreakciót váltott ki. Miután a szélsőséges baloldali forradalmi mozgalmak antikapitalizmust hirdettek és akár egyes társadalmi osztályok teljes megsemmisítésére is vállalkoztak, a jobboldali eszmék szélsőséges formái nemcsak megjelentek Európában, de saját politikai elveik hasonlóan radikális megvalósítására törekedtek.

A társadalmi-politikai feszültségeket csak felerősítette és a nemzetközi stabilizációt szinte lehetetlenné tette az első világháborút lezáró békediktátumok sora. Egyfelől a vesztesek (és némely győztes ország) körében is komoly elégedetlenséget szültek a szerződések feltételei, ami által ezek az országok az első perctől a megkötött béke revízióját állították politikájuk középpontjába. Másfelől pedig a szerződéscsomagok olyan gazdasági intézkedéseket tartalmaztak, melyek – a fent említett gazdasági körülményeket is figyelembe véve – alapvetően nehezítették a vesztes háborús felek (és a háborút a győztesek oldalán záró Olaszország vagy Portugália) talpra állását.

Az infláció, a pénztartalékok kiürülése, a munkanélküliség és a szegénység olyan társadalmi feszültségeket generáltak, melyek egyre nyilvánvalóbbá tették a szabad versenyen alapuló liberális kapitalizmus árnyoldalait, az általa is felszított szélsőséges mozgalmak térnyerését. A fékek és korlátok nélküli individualista előnyökre, munkaköltség-csökkentésre és ezáltal profitmaximalizálásra építő kapitalista gazdaság nem tudott reagálni a kihívásokra, maga is hamarosan válságba került. Az 1929-es New York-i tőzsdekrach egyértelművé tette, hogy új utakra van szükség a társadalmi robbanás elkerülése érdekében. A piac által szabályozott „természetes társadalmi és gazdasági rend” utópia maradt, mivel a liberálisok a piac tekintetében is hittek a természeti törvényekben, melyek önmaguktól megvalósítják a megfelelő gazdasági folyamatokat. Világossá vált, hogy a liberális szabadságeszme és annak alkalmazása beszűkített: az egyének, bizonyos kiváltságos gazdagok számára biztosítja a „szabadságot”. A problémák iránt fogékony politikusok, szociológusok, társadalomtudósok és közgazdászok ettől kezdve az elsődleges kérdésnek az állam nemzetgazdaságban elfoglalt helyének tisztázását tekintették. Úgy vélték, a társadalmi béke és az állami stabilitás megvalósítása érdekében elkerülhetetlen az állam, a munkaadók és munkavállalók háromoldalú kapcsolatának újragondolása. A korábbi tapasztalatokra és új elméletekre egyaránt alapozva igyekeztek újragondolni a szociális kérdések megoldási lehetőségeit, ezen belül is az állami szerepvállalás motívumait és az egyes társadalmi osztályok szerepkörét.

 

2. A megoldáskeresés útjai

 

A megváltozott körülmények között számos gondolkodó számára egyértelmű volt, hogy az első világháború előtti liberális alapokon nyugvó gazdasági, társadalmi, politikai berendezkedés olyan válságba jutott, melyből csak a teljes megújulása, vagy egy másfajta rendszerrel történő felváltása jelentheti a kiutat. A számos megoldási kísérlet egy alaptézisben egyetértett: nem elégséges a tünetek, vagyis a társadalmi feszültségek és a szociális problémák felületi kezelése, ennél sokkal mélyebbre ható megoldásokra van szükség. Ez pedig mindegyik esetben egy teljesen új politikai, társadalmi-gazdasági rendszer létrehozását jelentette.

Ennek során kialakultak az erő politikájára építő totalitárius válaszok és megoldások, melyekkel ehelyütt nem kívánunk részleteiben foglalkozni. Ezek jól ismertek a szélesebb közvélemény előtt is, így ezek közé sorolhatjuk az 1917-től államszervező erőként jelentkező marxista gyökerekre visszatekintő szovjet kommunizmust (ekkor még elsősorban leninizmus és sztálinizmus), továbbá az 1922-től szintén saját állami formákat kialakító olasz fasizmust, valamint az első ízben 1923-ban a hatalom átvételét megkísérlő német típusú nemzeti szocializmust (hitlerizmust).

E totalitárius megközelítésmódokkal szemben fogalmazódott meg a keresztény-konzervatív gondolkodói körre és különösen a pápai szociális tanításra alapozó megoldási kísérlet, amely az individualista, szétforgácsolódó társadalmak helyett a közösség megerősítésével gondolta a válságot leküzdhetőnek. Ennek az új rendszernek a nemzetközi és nemzeti szocialista megoldástól, a kommunizmustól és a náci rendszertől is teljesen eltérőnek és azokat legyőzni képesnek kellett mutatkoznia. A korporatív berendezkedéssel gyakran egy kalap alá vett új rendi társadalom- és gazdaság-szervezési modell különösen a nagy gazdasági válság után indult európai hódítóútjára. Úgy tűnt, hogy a hivatásrendi állam előmozdíthatja a belpolitikai válságok felszámolását, a világválság kihívásainak megoldását és mindezeken túl a demokráciában, valamint a kapitalista gazdaságszervezésben mutatkozó hiányosságok kiküszöbölését. A kiútkeresésben mintegy varázsszóként hatott a (hivatás)rendi közösségi állam megteremtése, melyet igen széles körben propagáltak: a politikai katolicizmus jeles képviselőitől a konzervatív forradalmárokon át a nemzetiszocialista, sőt a mérsékelt szociáldemokrata táborig nyúlt az e kérdést felkarolók köre. Az mindenesetre korábbi kutatásokból is nyilvánvalóvá vált, hogy akár a korszak totalitárius vezetői is előszeretettel hivatkoztak korporatív, illetve (hivatás)rendi koncepciókra. A tömegek számára közérthető módon ezzel is a hagyományos liberális parlamentarizmus túlhaladottságát, a demokratikus társadalmi berendezkedés hibás mivoltát igyekeztek hangsúlyozni. Mindez azonban nem jelentette a hivatásrendi eszme tényleges megvalósítását, sokkal inkább az ezzel a gondolatkörrel foglalkozó tudósok későbbi diszkreditálását, az eszmében fellelhető autoriter hajlamok későbbi recitálását.

 

3. A hivatásrendiség karakterisztikája

 

Az elemzés központi tárgyát képező hivatásrendi gondolat nem alkotott egységes, általános ismérvekkel leírható eszmerendszert. A válaszokat kereső gondolkodók (közgazdászok, filozófusok, történészek, szociológusok, egyháziak) számos korai előfutárra, akár Aquinói Szent Tamás „organikus társadalom-szemléletéig” visszanyúló előzményre építhettek. Eddigi kutatásaink alapján három irányzatát különíthetjük el egymástól a két világháború között reneszánszát élő „rendi gondolatnak”. Az egyik alapvetően a katolikus egyház szociális tanítására is alapozó irányzat, mely egy szubszidiaritásra építő, demokratikus elemeknek is teret engedő új társadalmi-gazdasági rend megvalósítására tett javaslatot. Eme irányzat meghatározó dokumentumainak tekinthetjük azt a két pápai enciklikát, melyek a későbbiekben a hivatásrendi államszerveződések számára is alapdokumentummá, hivatkozási alappá és eszmei bázissá váltak. XIII. Leó pápa 1891. május 15-én tette közzé Rerum novarum kezdetű, a munkások helyzetéről szóló enciklikáját, mely egyfelől az addig felhalmozott keresztény-konzervatív gondolkodók elméleteire épült, másfelől pedig alapvetően meghatározta a továbbiakban a keresztényszociális (és egyéb konzervatív) gondolkodók eszméit. Az enciklika 40. évfordulójára időzítette XI. Pius pápa saját Quadragesimo anno kezdetű társadalmi tanítását, melynek hatására indult meg a hivatásrendiség részletesebb kidolgozása, és a hivatásrendi gondolat gyakorlatba történő átültetésének több kísérlete. Ennek a katolikus ihletettségű irányzatnak az egyik alegysége véleményünk szerint a számos konzervatív gondolkodó által is propagált, antikapitalista és antidemokratikus tendenciákat is magába sűrítő nézőpont, mely azonban még mindig az egyházi tanítás közelében helyezkedik el. Ezt önmagában is nehéz elhatárolni a második kategória képviselőitől, a konzervatív forradalmárok és a nemzetiszocialista mozgalommal is kokettálók elképzeléseitől, mely az autoriter-karizmatikus rendi koncepciókban öltött testet. Ennek legfőbb ismérve a vallási motívumok, az egyházi iránymutatás mellőzése. A harmadik megközelítés a baloldallal is kiegyezést kereső, gyakran a szociáldemokrata táborhoz sodródó gondolkodók által felvázolt „irányított gazdaság” koncepciója, melyben egy „munkavállalói kamara” vagy „gazdasági tanácsok” kapnak jelentős szerepet a társadalmi-gazdasági problémák kezelésére.

Különösen az 1920-as évek krízisei hozták felszínre az új „szociális-gazdasági hivatásrendi szisztéma” iránti törekvéseket. A szolidaritás talaján a munkaadók és munkavállalók közötti kapcsolatokat újragondolni igyekvő – elsősorban német gondolkodókból álló – kör vezető szereplője Oswald von Nell-Breuning jezsuita atya volt. Elképzelései szerint önkéntes, egyenjogú kapcsolatokból kinövő (rendi) önkormányzati szervezeteket kellett létrehozni, melyek a szolidáris társadalom alapegységeivé válhattak, leküzdhették az individualista szemléletmódot és felválthatták az osztálytársadalom rémképét. A szubszidiaritás alapján ezek önmaguk dönthettek a legfontosabb (akár politikai) kérdésekről, így az állam csak azokat a feladatokat látta volna el, amelyek a polgárok és a rendek erejét meghaladták. Az ún. „Königswinterer Kreis” gondolkodói részben hatottak XI. Pius pápa fent említett enciklikájára, részben saját elképzeléseik megerősítését látták a pápai körlevél által megfogalmazott gondolatokban. Nem az egész államfelépítmény újrarendezését kívánták, hanem a manchesteri kapitalizmus rendszerének kijavítását, a szociális feszültségek és gazdasági különbségek csökkentését, a szociális partnerek és a társadalom alkotóelemei közötti kapcsolatok újragondolását. Ez egyben stabilizálhatta és megerősíthette a korszakban veszélyeztetett államot.

A pápai tanítás a gazdasági élet szociális vonatkozásaira, a jövedelemelosztásra, főleg az igazságos munkabérre koncentrált. Fő célja a skolasztikus természetjog és a modern liberális gazdaság- és társadalomtudomány összebékítése volt. Az új hivatásrendiség révén a gazdaság és társadalom „erkölcsössé” és „kereszténnyé tétele” volt a cél, a közjó megteremtése érdekében. A gazdaság rendező elvét ennek megfelelően az emberi lelkiismeret, az autonóm hivatási szervezetek, valamint az állami törvények adták volna. A hivatási szervezetek kiépítésére tettek javaslatot, ugyanis ezek az államot tehermentesíthették, a gazdasági felelősség az autonóm hivatásrendek kezében összpontosult volna. A törvényi kereteket biztosító állammal a viszonyt a szubszidiaritás rendezte: az állam csak ott avatkozik be, ahol a magánkezdeményezés csődöt mond vagy a közjó veszélybe kerül. Ezek alapján a szolidaritást helyezték a pápai enciklikák és a keresztényszociális gondolkodók megoldásként a középpontba: egyik társadalmi csoport támogatása sem irányulhat a másik ellen, viszont az erősebb önként köteles a gyengébbnek segédkezet nyújtani. Így válik lehetővé a proletariátus felszámolása, az osztályharc kivédése, a békés társadalmi fejlődés a jóléti társadalmak irányába. Mindez pedig alapjaiban különbözteti meg a rendi eszme képviselőit az olasz korporatív állam propagálóitól és a fasiszta rendszer európai átvételét sürgetőktől.

 

A hivatásrendiség ereje a szociológiai elemzés szerint éppen abban nyilvánult meg, hogy felmutatta: a tőke hatalmának kiszolgáltatott egyén a közösség tagjaként sikeresen tudja érdekeit artikulálni, „megerősödve egyenlő esélyekkel veszi fel a harcot a tőke esetleges egyensúly-bontó kísérleteivel szemben”. Ebben a folyamatban tehát a hivatásrendiség nem egyén-ellenes és nem jelent új, a totalitárius ideológiákra jellemző „csordaképző tendenciát”, hanem az egyén és államhatalom között húzódó egyenlőtlen erőviszonyokat igyekszik kiegyenlíteni, képviseli a benne csoportosított egyéneket a hatalom előtt, s ha kell, ellen. „Amíg a liberális társadalmi és gazdasági rendszerben az egyéni jogok és érdekek, a totalitárius rendszerekben pedig a közösség, illetve az uralkodó párt érdekei kerültek előtérbe, ami tragikus következményekkel járt az egész társadalomra nézve, addig az egyén és a közösség mindmáig érvényes és hiteles harmóniáját a keresztény társadalombölcseletben találjuk meg” – írta elemzésében Muzslay István. Ez pedig a korszakban kettéválasztotta az állam és a társadalom, gazdaság fogalomkörét: a törvényes igazságosságot ki kellett egészíteni a szociális igazságossággal, mely az egyének és a társadalmi közösségek tevékenységét, valamint ezek államhatalomhoz való viszonyát szabályozza. A hivatásrendi, anti-libertáriánus keresztény gondolatot Magyarországon összegző Varga László jezsuita páter szerint tehát a liberális kapitalizmus válságát csak gyökeres változásokkal lehet megszűntetni. A válság, mely szükségszerűen gazdasági diktatúrához, az erősebb vagy erőszakosabb fél győzelméhez, a nemzeti vagyon és jövedelem aránytalan elosztásához és ezzel a társadalom nagy részének létbizonytalanságához vezet, a rendszert irányító társadalmi és erkölcsi individualizmusból, a lehető legnagyobb és legolcsóbb profitot célul kitűző gazdaságpolitikából fakad. Mindez természetesen okozta az osztályharcot, állandósította a forradalmi veszélyt és taszította válságba a társadalmakat. A válság felszámolása pedig csak úgy lehetséges, ha a nemzetgazdaság legfőbb szabályozó elvévé a szabad verseny és a tőke diktatúrája helyett a szociális igazságosság válik. Ennek alapján kerül sor a jövedelemelosztásra, az osztályharcot pedig felváltja a különböző foglalkozási ágak (hivatásrendi) együttműködése, az államhatalom vezetése és ellenőrzése mellett. A törvényhozóknak arra kell törekedniük, hogy olyan új jogi szabályozást teremtsenek, amely rákényszeríti a társadalomra a pápai enciklikákban kirajzolt kölcsönös felelősség szellemiségét.

 

4. Az európai érdekkiegyenlítési modell

 

E rendi gondolat továbbélését láthatjuk az 1945 után kirajzolódó európai modern, szociális piacgazdaságok szabályozásában, a liberális piac vadhajtásainak tudatos korlátozásában, a törvényes keretek széleskörű kiterjesztésében. Nem tartjuk véletlennek, hogy a nagy társadalmi csoportok érdekkiegyenlítését preferáló társadalmi párbeszédfolyamatok szorgalmazói között a hagyományos nyugat-európai kereszténydemokrata pártok vezetőit találjuk, akik szellemiségükben alapvetően táplálkoztak a két világháború közötti pápai enciklikák társadalmi tanításából és gazdasági-társadalmi modelljeiből.

Segítségükkel az 1950-es évekre egy sikeres érdekkiegyenlítési folyamat valósult meg a szociális piacgazdaság keretei között: Nyugat-Európában létrejött egy modern „neokorporatív” gazdasági és szociális érdekképviseleti és államirányítási modell. Ebben az érdek-közvetítő rendszerben intézményi keretekkel összekapcsolták a civil társadalom szövetségekbe szervezett érdekeit az állami döntéshozatal struktúráival. Az egykor kibékíthetetlennek tűnő munkapiaci szereplők párbeszéde a társadalom szolidaritásának kialakulásához vezet: az elképzelés szerint a munkavállalók és a munkaadók egyenrangú együttműködése révén valósulhat meg kibékíthetetlennek tűnő ellentétük áthidalása. Az osztálytársadalom helyébe, mely ellenfelekké formálja a munkapiacon megjelenő feleket, önkormányzati szerveknek kellett lépnie: a munkavállalók és munkaadók közös teljesítménye határozhatja meg a társadalom fejlődését. Ezáltal a rendszer alapeleme a konfliktusok helyett a konkordancia, a sokszereplős megegyezés. A modern terminológiai keretek között a nemzetiszocializmus által teljesen diszkreditált „hivatásrendiség” helyébe új fogalmak léptek. A negatív konnotációk elkerülése végett a neokorporatív elemek a pluralista társadalmon belül kerültek kialakításra. Ez pedig nem más, mint a modern szociális piacgazdaságban megjelenő szociális partnerség, a szolidáris együttműködés.

A modellt sikeresen alkalmazó országok képesek voltak a különböző szociális helyzetből fakadó feszültségeket, a munkaadó és munkavállaló közötti nézeteltéréseket, az állam és társadalom közötti problémákat minimalizálni. Ahogy a Quadragesimo anno is ráirányította a figyelmet: léteznek közös érdekek és a modern rendi (szociális partnerségnek is nevezett) rendszerben a partnerek meg vannak győződve, hogy közös erőfeszítéseik révén az egyes társadalmi csoportok gazdasági és szociális céljaikat gyorsabban és hatékonyabban érik el. A szociális partnerek részéről az érdekellentétek feloldása érdekében az elképzelések egyeztetésére van szükség; ez a feltétele annak, hogy a mindkét felet érintő problémák legtöbbjét saját hatáskörön belül, önmaguk (autonóm módon) oldják meg, illetve az állam számára előterjesztett közös javaslatokkal rendezzék. Ezzel orvosolhatók a választások révén hatalomra jutottak esetleges tévedései is. A divergáló partikuláris törekvések közepette a közös érdekek kompromisszumát kell elérni. Ennek a koncepciónak alapját pedig – az osztályharc ideológiájával szemben – a tőke és munka egyenértékűsége alkotja, melynek gondolata a paritás, a szolidaritás és a szubszidiaritás elvében jut kifejezésre. E tekintetben a modern neokorporatív szociális és gazdasági partnerség a modern rendi gondolat alapjáig nyúl vissza.

Így elmondható, hogy a társadalmi béke megvalósításával, a szociális jólét megcélzásával, az osztályharc rémképének kiiktatásával, a szolidaritás és szubszidiaritás, az önkormányzatiság és érdekképviselet elveivel a keresztény (pápai) tanítás, valamint a rendi koncepciót megfogalmazó gondolkodók egyes elképzelései a második világháború utáni (Nyugat-)Európában valósultak meg.

 

Felhasznált szakirodalom

 

Almásy József (1944): Magyar hivatásrendiség? Magyar Szemle. 1944. évf. XLVI. köt. 2. szám. (198.) 67-76.

Anzenbacher, Arno (2001): Keresztény társadalometika. Szent István Társulat, Budapest.

Becher, Walter (1989): Ökologie und Ganzheitslehre im Geiste Othmar Spanns. Zeitschrift für Ganzheitsforschung, XXXIII. évf. 1989. 2. sz. 66-79.

Botos, Katalin (2004): Katolikus gazdaságetika néhány kérdése. In: Kapitalizmus és kereszténység. Szerk.: Bethlenfalvy Gábor. Igen Katolikus Kult. Egyesület, Budapest.

Burghardt, Anton (1976): Katholische Soziallehre – Anmerkungen zu ihren Konstanten und Variablen. In: Klose, Alfred – Schmbeck. Herbert – Weiler, Rudolf – Zsifkovits, Valentin (szerk.): Ordnung im sozialen Wandel. Festschrift für Johannes Messner zum 85. Geburtstag. Duncker-Humblot, Berlin.

Dassel, Reinald (1929): Gegen Parteienstaat für Ständestaat. Wien – Graz – Klagenfurt.

Erdő Péter (2011): Igazságosság és közjó. In: Rochlitz Bernadett (szerk.): Krisztusban van az igazság. A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége VIII. országos kongresszusa. KÉSZ, Budapest. 121-130. old.

Gergely Jenő (1977): A keresztényszocializmus Magyarországon 1903-1923. Akadémiai Kiadó, Budapest

Gergely Jenő (1998): XIII. Leó és a keresztényszocializmus. Vigilia. 1998/11. sz.

Goldberg, Jonah (2012): Liberálfasizmus. A baloldal rejtett története Mussolinitól napjainkig. XX. Századi Intézet, Budapest.

Haag, John (1977): Othmar Spann and the Quest for a 'True State'. Austrian History Yearbook, Vol. XII-XIII., 1976-1977. 227-250. old.

Heinrich, Walter (1957): Othmar Spann. Zeitschrift für Ganzheitsforschung, I. évf. 1957. 7. sz. 1-4. old.

Hites Imre: Rendi állam és katolikus társadalomszemlélet. Magyar Szemle. 1941. XLI. köt. 4. szám. (170) 240-244.

Kownacki, Robert P. (1991): Catholic Social Thought – From Rerum Novarum to Centesimus Annus. The Ecumenical Review. Vol. 43, Issue 4 (October 1991) 430–434.

Mayer-Tasch, Peter Cornelius (1971): Korporativismus und Autoritarismus. Eine Studie zu Theorie und Praxis der berufsständischen Rechts- und Staatsidee. Athenäum Verlag, [Frankfurt am Main]

Messner, Johannes (1934): Die soziale Frage der Gegenwart; eine Einführung. Verlagsanstalt Tyrolia, Innsbruck

Messner, Johannes (1936): Die berufsständige Ordnung. Verlagsanstalt Tyrolia, Innsbruck

Meyer, Thomas (1997): Stand und Klasse. Kontinuitätsgeschichte korporativer Staatskonzeptionen im deutschen Konservativismus. (Studien zur Sozialwissenschaft Nr. 184) Westdeutscher Verlag, Opladen.

Muzslay István (1992): Gazdaság és erkölcs. Távlatok. 1992/7. szám.

Muzslay István (1997): Az egyház szociális tanításának alapelvei. Távlatok. 1997/34. szám.

Nolte, Paul (2003): Ständische Ordnung im Mitteleuropa der Zwischenkriegszeit. Zur Ideengeschichte einer sozialen Utopie. In: Hardtwig, Wolfgang (szerk.): Utopie und politische Herrschaft im Europa der Zwischenkriegszeit. (Schriften des Historischen Kollegs. Kolloquien 56.) Oldenbourg Wissenschaftsverlag, München. 233-256.

Rigó Balázs (2011): A szociális érdekegyeztetés ideológiája Portugáliában az 1930-as években. In: Dobák Miklós (szerk.): A gazdasági és társadalmi érdekérvényesítés stratégiái és szervezeti modelljei a 20. században. L’Harmattan, Budapest

Seefried, Elke (2006): Reich und Stände. Ideen und Wirken des deutschen politischen Exils in Österreich 1933-1938. (Beiträge zur Geschichte des Parlamentarismus und der politischen Parteien. Bd. 147.) Droste Verlag, Düsseldorf

Spann, Othmar (1923): Der wahre Staat. Vorlesungen über Abbruch und Neubau der Gesellschaft. Verlag von Quelle und Meyer, Leipzig

Strausz Péter (2010): Korporáció vagy hivatásrend? Az érdekképviseleti rendszer átalakításának kérdése Európában és Magyarországon 1926-1940. Múltunk. Politikatörténeti folyóirat. LV. 2010. Nr. 1. 83-122. old.

Strausz Péter (2011a): A két világháború közötti olasz gazdaságirányítási és érdekegyeztetési kísérlet. In: Dobák Miklós (szerk.): A gazdasági és társadalmi érdekérvényesítés stratégiái és szervezeti modelljei a 20. században. L’Harmattan, Budapest

Strausz Péter (2011b): A totalitárius német gazdaságirányítási és érdekegyeztetési modell (1934-1945). In: Dobák Miklós (szerk.): A gazdasági és társadalmi érdekérvényesítés stratégiái és szervezeti modelljei a 20. században. L’Harmattan, Budapest

Szabó Ferenc (1992): A politikai közösség Krisztus fényében. Távlatok. 1992/7. szám.

Varga László S.J. (1933): Új társadalmi rend felé. Magyar Kultúra. Budapest.

Weber, Quirin (1989): Korporatismus statt Sozialismus. Die Idee der berufsständischen Ordnung im schweizerischen Katholizismus während der Zwischenkriegszeit. Universitätsverlag Freiburg Schweiz.

Zachar Péter Krisztián (2011): A hivatásrendiség eszmei háttere. In: Dobák Miklós (szerk.): A gazdasági és társadalmi érdekérvényesítés stratégiái és szervezeti modelljei a 20. században. L’Harmattan, Budapest

Zachar Péter Krisztián (2012): Német-Ausztria keresztény-konzervatív gondolkodói és válaszaik a gazdasági-társadalmi válságperiódusra. Közép-Európai Közlemények. Történészek, regionalisták és geográfusok folyóirata. V. évf. 2. sz. (2012/2. No. 17.) 29-41.

Zachar Péter Krisztián (2012): Alternative Wege der Gesellschafts- und Wirtschaftslenkung im Ständegedanken. In: Változó világ: gazdasági és társadalmi útkeresés. Szerk.: Beszteri Béla - Majoros Pál. MTA VEAB - Széchenyi István Egyetem, Veszprém . 347-355.

 

Kodolányi János Egyetem

Kodolányi János Egyetem
Cím: 5900 Orosháza, Gyopárosi út 3/f.
Kodolányi János Egyetem
Cím: 1139 Budapest, Frangepán utca 50-56.
Telefon: (1) 238 9327

Kodolányi János Egyetem
Cím: 8000 Székesfehérvár, Fürdő utca 1.
Telefon: (22) 543-400
Impresszum | Szerzői jogok | Etikai kódex | Médiaajánlat