Kilencvenöt év után a békeszerződésről

2015. június. 04. Tudomány
Kilencvenöt év után a békeszerződésről

Zachar Péter Krisztián

Trianonra emlékezve

„Mert ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi jutalmatok van? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik.”

(Lukács 6:32)

A magyar nemzettudatban a balsors által okozott legsúlyosabb traumaként rögzült az idén 95. évfordulójához érkező június 4-i eseménysor. Noha a megrázkódtatást kísérő fájdalom, értetlenség és sokkhatás szükségessé tette volna az események átgondolt és rendszerezett közös feldolgozását, a politikai körülmények hatására valójában csak elhárítási, majd elfojtási és szublimálási mechanizmusok léptek életbe a traumatikus élmény nyomán. Az események ugyanis nem tették lehetővé az igazságtalannak ítélt, nélkülünk, ámde rólunk meghozott döntés felülvizsgálatát. Így a történelmi eseménysorok mindmáig nem kerülhettek nyugvópontra…

„A Medici Mária képével díszített pazar teremben, miközben a nyitott ablakon behallatszott a szökőkút csobogása, öt disztingvált úr a felelősség legcsekélyebb tudata nélkül közönyösen feldarabolta az ezeréves Magyarországot. A szakértők fészkelődnek és idegesen viselkednek, miközben kinn a parkban az orgonákat locsolták. Erdéllyel kezdték. (…) A sértések, mint a teniszlabdák repülnek ide-oda és Magyarország elveszíti délkeleti végeit. És miközben a legyek repülnek ki-be a nyitott ablakon, a csehek megkapják Észak-Magyarországot. Aztán a nyugati és déli határok meghúzására kerül sor: Ausztria, Jugoszlávia. Az albizottságok javaslatait vita nélkül elfogadják. Majd felszolgálják a teát.” – E sorokat Sir Harold George Nicolson brit diplomata vetette papírra a magyar béketárgyalássokkal kapcsolatosan egy bő évtizeddel későbbi visszaemlékezéseiben. A tárgyalásnak nevezett eljárás után került sor a mindannyiunk által jól ismert eseményre, a békediktátum aláírására a versailles-i királyi parkban található Nagy-Trianon kastélyban. A szerződést magyar részről aláírók a közvélemény előtt kevéssé ismertek. Nevüket eme gyászos esemény emelte a magyar történelemkönyvekbe. Ennek ellenére személyük minden bizonnyal nem a véletlennek köszönhetően és nem is a magyar mitológia szerint hangoztatott sorshúzással került kiválasztásra. A békeszerződés okmányát – ahogy arra Vizi László Tamás több tanulmányában is rámutatott – budapesti idő szerint 16 óra 30 perckor Benárd Ágoston népjóléti miniszter – tiltakozása jeléül állva –, majd Drasche-Lázár Alfréd külügyi államtitkár és rendkívüli követ látta el kézjegyével.

A korabeli sajtótudósítások alapján tudjuk: ezen a napon az üzletek és iskolák zárva maradtak, a templomok megteltek, az újságok gyászkerettel jelentek meg, és az ország lakossága százezres tüntetéseken fejezte ki tiltakozását. Nem volt olyan magyar, aki nem traumaként élte volna meg a történéseket. A magyarországi megmozdulásokra ugyanakkor javarészt már délelőtt 10 órakor sor került, ugyanis Párizsban az utolsó pillanatban megváltoztatták az előzetesen kialkudott időpontot. Így hazánkban – ahogy a legtöbbet idézett lapi beszámoló is fogalmazott – ezen a pénteki napon már korábban megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat és a borongós égen tovahömpölygő szomorú hangok a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették.

A Párizs-környéki békék valós korszakhatárt jelentettek a diplomáciatörténetben. A 30 éves háború kora óta nem látott módon ugyanis nem a háborúban vesztes fél felemelése és a békeművel való egyetértésének megnyerése volt a fő cél, hanem a totális győzelem biztosítása a békediktátumok révén. Míg Európában az 1648-as vesztfáliai békekötéstől egészen az első világháború végéig konszenzusos békék születtek, mely révén a háborút elvesztő fél is el tudta fogadni a megváltozott helyzetet, itt ilyenről szó sem lehetetett. Ennek legékesebb jele a magyar tárgyalódelegációval szembeni bánásmód volt.

A béketárgyalások már 1919 januárjában megnyíltak. Ezt követően azonban majd egy évig nem volt olyan személy, aki a magyar érdekeket bármilyen formában megjeleníthette, képviselhette volna. Sem Károlyi Mihály kormánya, sem a Tanácsköztársaság kormányzótanácsa, sem pedig Friedrich István kormánya nem rendelkezett nemzetközi elismertséggel. Így a béketárgyalásokra meghívott magyar küldöttség csak Huszár Károly úgynevezett koncentrációs kormányának létrejöttét követően érkezhetett. Erre 1920. január 7-én a reggeli órákban került sor. A gróf Apponyi Albert vezetésével megérkező delegáció soraiban ott volt gróf Bethlen István és gróf Teleki Pál, továbbá többek között Popovich Sándor, az MNB első elnöke, Lers Vilmos külkereskedelemi szakértő vagy Somssich László az Országos Magyar Gazdasági Egyesület elnöke. Vagyis a küldöttek a korabeli magyar politikai elit legjavából kerültek ki. Ha hozzávesszük, hogy a delegációt mindemellett még számos hazai szervezet is, többek között a kereskedelmi és iparkamara is ellátta szakértőkkel, valamint tárgyalási munícióval úgy tényleg egy impozáns küldöttséggel állunk szemben.

Ennek ellenére a megérkező delegációt már a pályaudvaron rendkívül hűvös fogadtatás várta. Sem Franciaország, sem más szövetséges hatalom egyetlen diplomatája sem jelent meg a párizsi Gare de l'Est pályaudvaron. Csak szövetséges tisztek várták a magyar politikusokat, majd M. J. Henry francia ezredes közölte Praznovszky Ivánnal, a magyar delegáció főtitkárával, hogy a magyar küldöttség tagjai újságírókat csak George Clemenceau miniszterelnöknek, a békekonferencia elnökének engedélyével fogadhatnak, más látogató pedig, csak Paul-Arnaud Dutasta nagykövetnek, a békekonferencia francia főtitkárának hozzájárulásával lépheti át a Chateau de Madrid nevű hotel küszöbét. Ezzel a magyar delegáció tagjait Párizs egyik elővárosában, Neuilly-ben internálták és házi-őrizetben tartották. A tárgyalások menetében valójában nem vehettek részt.

Ami ez után következett, azt pedig jól vetítette előre a Pesti Hírlap frankfurti tudósítója. Az újság szerint „aligha van ok annak a feltételezésére, hogy a magyarokkal szemben csak annyi előzékenységet is fognak tanúsítani, mint amennyit az osztrákokkal szemben a saint-germaini tárgyalások alkalmával tanúsítottak. Mindenekelőtt egyetértenek arra nézve, hogy azt a magyar követelést, hogy az egyes területeken népszavazást rendezzenek, semmi szín alatt sem lehet teljesíteni.”

Pedig ez egyike volt a magyar delegáció egyik legfontosabb mondanivalójának, melyet a delegációt vezető gróf Apponyi Albert fogalmazott meg első és egyetlen felszólalásában. Erre a beszédre azonban csak 1920. január 16-án – a béketervezet végleges lezárása után – nyílt lehetőség. A francia Külügyminisztérium földszinti dísztermében hangzott el a békekonferencia Legfelső Tanácsa előtt a híres, két órán át tartó, francia nyelven előadott, majd angolul és olaszul is összegzett „védőbeszéd”. Ebben Apponyi elsődlegesen az ezeréves magyar államiság egységét és a magyar kultúrfölényt helyezte előtérbe, melyre válaszul a magyar küldöttség csak az előre papírra vetett diktátumot kapta kézhez. Az ország-integritás hangsúlyozása nem hatotta meg az antant-hatalmakat és szövetségeseiket, a magyar delegáció pedig nem kellően hivatkozott azokra az etnikai tényekre, melyek Woodrow Wilson amerikai elnök programjának fő pontját képezték és melyek érvényesülését minden egyéb érv elé kívántak állítani. Így az előterjesztett békediktátumon érdemben már nem változtatott az sem, hogy amikor Magyarországról érzékelték a vesztes pozíciót, 1920 februárjában és márciusában olyan memorandumokat juttattak el Párizsba, melyek sokkal inkább a nemzetiségi elvre helyezték a hangsúlyt. A Teleki Pál által készített híres vörös térképre támaszkodva azt igyekeztek kimutatni, hogy olyan területek kerülnek elcsatolásra Magyarországtól, amelyek vagy teljes egészében színmagyar területek, vagy döntő többségében magyar lakosságúak. Azonban hiába való volt minden törekvés, 1920. március 18-án Henri Berthelot teljes joggal jelentette, hogy a magyar határok ügye „a francia delegáció elképzeléseinek megfelelően és cseh, román és szerb szövetségeseink megelégedésére lett megtárgyalva és eldöntve”. Ezek alapján pedig a nemzetiségi elvet, a Wilson elnök által oly sokat hangoztatott nemzeti önrendelkezést, a legtöbb helyen felülírták a stratégiai, gazdasági, vagy egyszerű közlekedési szempontok.

Ennek fényében is érthető a magyar Nemzetgyűlés ünnepélyes nyilatkozata, melyet a béke becikkelyezéséhez fűztek és mely megalapozta a magyar külpolitika évtizedes törekvéseit: „A Nemzetgyűlés midőn a trianoni béke törvénybe iktatását elhatározza, és annak ratifikációjához beleegyezését adja, az isteni igazság színe előtt s az emberiség lelkiismeretéhez fordulva kimondja, hogy ezt a békeokmányt valótlan adatokon alapulónak, igazságtalannak, s az emberiség közös érdekeibe ütközőnek tartja, hogy az nem a tények és érdekek kétoldalú megvitatásának és ebből eredő megegyezésnek az eredménye, hanem egyoldalú idegen akaratnak reánk való erőszakolása; hogy a Nemzetgyűlés tehát csupán ennek az ellenállhatatlan kényszernek engedve járul annak ratifikálásához (…) s nem szűnik meg abban bízni, hogy a ma uralkodó szenvedélyek lecsillapultával beálló jogbelátás utat fog nyitni a békekötés neve alatt elkövetett égbekiáltó igazságtalanságok jóvátételéhez.”

Ha a békeszerződés számadatait nézzük, akkor a sokkhatás érthető. Mint közismert, az ország területe – Horvátországot nem számítva – 282 ezer négyzetkilométerről 93 ezer négyzetkilométerre, lakóinak száma pedig 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent. Magyarország így a térség kisállamává vált, körülötte szinte csak nagyobb országok jöttek létre. A diktátum nyomán a következő terület- és lakos-veszteségeket érdemes szem előtt tartanunk: a legnagyobb területet – 103.000 km2 – Románia kapta, több mint öt millió lakossal. Csehszlovákia 61.000 km2 ezer területtel és 3,5 millió polgárral gyarapodott. Az újonnan megalakuló Szerb-Horvát-Szlovén Háromegy királyságnak Horvátországon túl még mintegy 20.000 km2 és másfél millió fő jutott. Ausztria 4.000 négyzetkilométerrel és 300.000 lakossal növekedett. Rajtuk kívül Lengyelország (a Tátrától északra fekvő szepességi területek) és Olaszország (Fiume és környéke) is részesült a történelmi Magyarország darabjaiból.

Értékelésünk szerint a békeszerződések nyomán az 1914 előtti kisebbségi konfliktusok 1920 után felerősödtek: a soknemzetiségű (vagy ma közkedvelt szóhasználattal multi-etnikumú) birodalom, az Osztrák-Magyar Monarchia helyett – a nemzetállamok megteremtése jegyében – nemzetiségileg tarkított kis- és középállamok jöttek létre. Emellett pedig a rendelkezések széttörték a Monarchia szerves gazdasági egységét. Míg számos gazdaságtörténettel foglalkozó kutató, így John Komlos, ma már a monarchiában egyfajta közös piacot lát, addig a béke után a térség szétszakítása több kis államnemzeti egységre, hozzájárult a régió népeinek szociális, anyagi hanyatlásához. A nagy termelési egységek, a méretgazdasági előnyök, a komplementer gazdaság és a munkaerő-vándorlás helyett elzárkózás és protekcionizmus érvényesült. Ahogy arra a korszakban szinte egyedüliként John Maynard Keynes nagyívű tanulmányban rámutatott: gazdaságilag a győztesek is vesztesek lettek.

Természetes módon azonban ez a történelmi értékelés nem azonos az eseményeket traumaként megélő magyar nemzet és a békekötés révén a saját nemzetfejlődésükben a kiteljesedés lehetőségét látó környező nemzetek körében. Ebből a szembenállásból és egymás megértésének hiányából táplálkoznak a mindmáig szinte begyógyíthatatlannak tűnő sebek.

Pedig a sokk feldolgozására és a sebek kezelésére a korszak meghatározó magyar politikusai olyan programot készítettek, mely a megtört, kifosztott, megcsonkított országot ismét felemelte és egy bekövetkező gazdasági világválság ellenére is stabil, erős, békés hazává változtatta – legalábbis ameddig ezt a külső feltételrendszer és kényszer engedte. Ehhez pedig a nemzeti egység megteremtésére volt szükség. Ebben kiemelkedő szerep jutott Bethlen István miniszterelnöknek és a nemzetet megjelenítő kormányzónak, Horthy Miklósnak is. A gazdaság újjászervezése, fellendülése és az életkörülmények ezt követő javulása nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy az ország politikailag stabil, a kormányzás pedig kiegyensúlyozott legyen. Ennek révén átfogó szociális és kultúrpolitikára, valamint aktívabb külpolitikára nyílt lehetőség. Nem véletlenül hangsúlyozta Klebelsberg Kunó kultuszminiszter, hogy „a magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti ismét naggyá”. Ezekhez a programokhoz a nemzet döntő többsége tudott csatlakozni.

Ekkor úgy tűnt, a tragédiából, a traumából az ország erőt merített az újjáépülésre. A feldolgozás, a szembenézés azonban elmaradt: a trianoni békediktátum ugyanis nem kizárólag külső tényezők, megtévesztések és a túlhatalom eredménye. Ebben az 1918/19-es események mellett olyan évszázados magyar mulasztások, felelőtlenségek és közösségi elerőtlenedés is szerepet játszottak, mint amelyekre Szekfű Gyula világított rá Három Nemzedék című, a liberalizmus káros hatásait kimutató munkájában.

Éppen ezért ma sem csak a szimbólumokra, történelmi analógiákra kellene hivatkoznunk, hanem a rég várt politikai megújulás mellett az egész magyarság számára megfogható, átélhető, praktikus megfontolásokra lenne szükség. A magyarság megerősödése csak egy új magyar regionális szerepvállalással kezdődhet. Ha most is képesek vagyunk az évfordulón a nemzeti egységet megjeleníteni, ha az elkövetkező évek nemzetépítő munkáját Istenbe vetett hittel tudjuk megtölteni, akkor Teleki Pállal együtt mondhatjuk: „Én nem hiszem, hogy reményvesztetten kellene itt állnunk. Ebben a nemzetben életerő van. Ez a nemzet élni akar, ez a nemzet dolgozni akar. Ez a nemzet megmutatta azt, hogy önmagát fegyelmezni, rendben tartani tudja. És ez az egyetlen, amiből a demarkációs vonalon túl lévő honfitársaink erőt meríthetnek, a mi egyetértésünkből és megerősödésünkből.”

Meggyőződésünk mindezek alapján, hogy csak saját múltunk értékeibe és hitünkbe belegyökerezve lehet a 95 évvel ezelőtti traumát feldolgozni és így közösen, nemzetként megújulni. Csak a közös emlékezet felelevenítésével, ezeréves hitünkhöz ragaszkodva és a magyar múlt elfogulatlan feltárásával kínálhatunk trauma-feldolgozó, nemzetépítő programot a mának és a jövő generációinak, határon innen és túl.

„Mester, melyik a nagy parancsolat a törvényben?” Jézus így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.”

(Máté, 22:36-41)

Kodolányi János Egyetem

Kodolányi János Egyetem
Cím: 1139 Budapest, Frangepán utca 50-56.
Telefon: (1) 238 9327

Kodolányi János Egyetem
Cím: 8000 Székesfehérvár, Fürdő utca 1.
Telefon: (22) 543-400

Kodolányi János Egyetem
Cím: 5900 Orosháza, Gyopárosi út 3/f.
Impresszum | Szerzői jogok | Etikai kódex | Médiaajánlat