Kilencvennégy évvel Trianon után

A Huszár Károly vezette magyar kormányt a párizsi békekonferencia elnöke G. B. Clemenceau 1919. december 1-jén szólította fel arra, hogy képviselőit a Magyarországgal megkötni tervezett békefeltételek átvételének céljából küldje el a békekonferenciára. A gróf Apponyi Albert vezette magyar békedelegáció 1920. január 5-én indult el Párizsba, ahol január 14-én adta át megbízólevelét és a magyar fél álláspontját tartalmazó jegyzékeit a Legfelsőbb Tanács elnökének. Clemenceau másnap fogadta a magyar delegációt, s egyúttal közölte Apponyival a békefeltételeket. Apponyinak január 16-án nyílt alkalma arra, hogy szóban reflektáljon a tervezetre. Apponyi miközben kifejtette a magyar álláspont lényegét, felvázolta azt a wilsoni eszméken nyugvó, s a népek önrendelkezési jogára építő elvet, amely az adott helyzetben az egyetlen megnyugtató megoldási lehetőséget kínálta a kérdés rendezésére. Ez pedig az elcsatolandó területeken kiírandó népszavazás volt, melynek eredményét a magyar fél előre, fenntartás nélkül elfogadhatónak deklarálta. Apponyi erről így érvelt: „[…] a valóság megállapítására rendelkezésünkre áll egy nagyon egyszerű, de egyetlen eszköz, amelynek alkalmazását hangosan követeljük, hogy e kérdésben tisztán lássunk. És ez az eszköz a népszavazás. Amidőn ezt követeljük, hivatkozunk a Wilson elnök úr által oly kiválóan szavakba öntött nagy eszmére, amely szerint semmilyen emberi csoport, az államok lakosságának egyetlen része sem helyezhető akarata, megkérdezése nélkül, mint valami marhanyáj egy idegen állam fennhatósága alá. Ennek a nagy eszmének nevében, amely különben axiómája a józan észnek és a közmorálnak, követeljük a népszavazást  hazánk azon részeire vonatkozólag, amelyeket tőlünk most elszakítani akarnak. Kijelentem, hogy előre alávetjük magunkat a népszavazás eredményének, bármi legyen is az. […] Alapjában véve ez a fő kívánságunk, amelyet a békekonferencia elé terjesztünk. Ha egykori területünk a történelmi Magyarország érdekében felhozandó érveink az Önök szemében nem lesznek eléggé döntőek, úgy azt javasoljuk, hogy kérdezzék meg az érdekelt népességet. Előre is alávetjük magunkat ítéletüknek.”

Bár lehet vitatni, hogy helyes álláspont volt-e az egész elcsatolandó területre népszavazást kezdeményezni, vagy helyette inkább csak a tervezett határmenti, s többségében magyarlakta területekre kellett volna-e ezt a követelést korlátozni, ma már nehéz eldönteni. Érveket és ellenérveket mindkét alternatíva mellett lehet felsorakoztatni, de a lehetséges válasz csupán fikció marad. Különösen annak ismeretében, hogy a győztesek nem fogadták el a magyar érvelést, és érdemi módosítást a békeszerződés tervezetén nem eszközöltek. Holott a népszavazás elfogadásával és lebonyolításával már a béke születésének a pillanatában egy igazságosabb állapot jöhetett volna létre. Miután azonban ez nem történt meg, a magyar kormány képviselői, Dr. Benárd Ágost munkaügyi és népjóléti miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter 1920. június 4-én kénytelenek voltak a versailles-i Grand Trianon kastélyban egy mindössze negyed órás ceremónia keretében a békeszerződést aláírni.

Apponyi 1920. január 16-i népszavazási kezdeményezése ugyan nem járt sikerrel, de a népszavazás lehetőségének a gondolatát, mint a reparáció lehetséges eszközét mégsem vetették el végérvényesen a nagyhatalmak. Ugyan nem az egész történelmi Magyarországra vonatkozóan gyakorolták ennek a lehetőségét, még csak nem is a határok menti területek teljességére, hanem csupán 257 km2-nyi területre, Sopron, és a környékén lévő nyolc falu viszonylatában (Ágfalva, Balf, Fertőboz, Fertőrákos, Harka, Kópháza, Nagycenk, Sopronbánfalva) adtak lehetőséget arra, hogy az ott élő lakosság gyakorolhassa önrendelkezési jogát. Az 1921. december 14-16-án megtartott népszavazás eredményeként Sopron és környékének lakossága – a szavazáson megjelentek 65, 1%-a – a magyar államhoz történő csatlakozás mellett döntött.

A trianoni döntést részben és csupán csekély mértékben megváltoztató soproni népszavazás rávilágított arra a tényre, hogy a trianoni határok nagyhatalmi támogatással, ha csak részben is, de megváltoztathatóak, s a népek önrendelkezési jogának wilsoni elvei nem söpörhetők a szőnyeg alá. Ne felejtsük el azonban, hogy itt két vesztes ország területi vitáját kísérő több éves fegyveres konfliktust próbált meg orvosolni a népszavazás, amely megoldás a többi győztes utódállam esetében az 1920-as évek elején nem volt alkalmazható gyakorlat. És mint ahogy az kiderült, ezt követően sem. A népszavazást ugyanis sem a nagyhatalmak, sem pedig az utódállamok nem támogatták. Utóbbiak határozottan elutasították. A népszavazás gondolatának elutasításával pedig az a megoldási és válságkezelési módozat került ki az eszköztárból, amely békés úton, mindegyik érintett fél számára megnyugtató megoldást kínálhatott volna a trianoni sebekre.