Interjú Kalász Mártonnal

Cikk dátuma 2014. március. 04. | Szépírók
Interjú Kalász Mártonnal

Most nagy csend van

Kalász Márton költő, író rendhagyó irodalomóra vendége volt Bakonyi István meghívására a Kodolányi főiskolán. A Ki olvas éjszaka verset címmel rendezett szépirodalmi esemény minden perce különleges volt, a Kossuth-díjas alkotó beszélt származásáról, két anyanyelvéről, gyermekkorában elkezdett költészetéről. 

Felemelő pillanatok voltak, amikor saját verseit olvasta fel a kodolányis közönségnek. Kalász Márton olyan útravalót adott ezen a délutánon, amellyel szívesen vállalunk némi kalandozást a későbbiekben is a kortárs irodalomban. Az órán részt vett diákok nagy részét megérintették a költő gondolatai, visszaemlékezései és magyarázatai. Úgy fest, a költészet mégis csak kell a huszonegyedik század fiataljainak.

A választott anyanyelvem a magyar, mondta Kalász Márton többször is a rendhagyó irodalomórán, amelynek befejezését követően kértem meg, hogy beszélgethessek vele.

                                                                                   *

Sváb származásának köszönhetően kiválóan beszél németül is. Talán ennek is köszönhető, hogy a német kultúra közel áll Önhöz, és viszonylag sok időt töltött élete során Németországban. Ösztöndíjasként is volt kint, később pedig a berlini Magyar Kultúra Háza munkatársaként dolgozott. A rendszerváltás után pedig a Stuttgarti Magyar Kulturális és Tájékoztatási Központot vezette.
Hogyan esik jobban a gondolkodás, németül vagy magyarul?

Én magyarul gondolkodom, de azért annyira nem egyszerű, mert néha rajtakapom magam, hogy németül gondolkodom.  L. Simon Lászlóval, aki az Írószövetség titkára volt, egyszer voltunk együtt Németországban, ahol nekem előadást kellett tartanom az Írószövetség elnökeként. Olyan flottul beszéltem németül, hogy elcsodálkozott. Sombereki származásomnak köszönhetően németül és magyarul is beszélek, német iskolába jártam, az volt a hivatalos oktatási nyelv. Gyerekfejjel írtam meg az első verseimet, nem is tudtam igazán jól magyarul, mégsem németül írtam. De a német irodalommal is barátságban voltam életem során, és ha összeszámolok mindent, tizenkét évet töltöttem Németországban.

Úgy fogalmazott az előadásában, hogy a választott anyanyelve a magyar.

Igen. Az ember az utcán akaratlanul is németül szólal meg, de az írások csak magyarul születnek. A Németországban élő unokámmal is mindig magyarul beszélek, küldök neki magyar nyelvű könyveket is rendszeresen. Valamikor a közelmúltban arról panaszkodott, hogy a mamája, mármint az én lányom már nem tud igazán jól magyarul. Orsolya lányom kétnyelvű költőként magyarul és németül ír, de mivel Berlinben élnek, többet beszél németül.  A nővéremmel én is mindig németül beszéltem telefonon. Ráadásul, ahogyan ugye mi szoktuk mondani, somberekiesen. Nehezen jutottam le Somberekre, de nagyon gyakran telefonáltunk egymásnak. A fiai odaadták neki a mobilt, aztán elmondtuk egymásnak, hogy vagyunk, mi van velünk.

Ön bizonyára sokféle dologról beszámolt a nővérének, hiszen a mai napig mozgalmas életet él. Az alkotómunka mellett például oktat a Károli Gáspár Református Egyetem német tanszékén.

Én ugye katolikus vagyok, de vonzódtam mindig a protestantizmushoz is, tulajdonképpen nem éreztem pályatévesztésnek, amikor először meghívtak szemináriumvezetésre annak idején, hogy műfordítást tanítsak. Olyan boldog érzet fogott el, hogy fiatalokkal lehetek hetenként többször is. Érdekes, ahogyan egymást kezelik, ahogyan egymást szeretik vagy egymással vitatkoznak, vagy ahogyan énhozzám vonzódnak. Mindenesetre nagyon jól belejöttünk, fordítjuk a német szövegeket, irodalmat. Évről-évre jött egy erdélyi kis társaság, azok külön fontosak voltak a véleményükkel, a magatartásukkal, úgyhogy én teljesen belelovaltam magam ebbe a műfordítási órába. De az egyetem úgy érezte, hogy azért az luxus, hogy én csak műfordítani jövök, vállaljak mást is. Úgyhogy más szemináriumokat is vállaltam, Hölderlinből, a protestantizmusból a német irodalomban, ami egy gyönyörű szép téma Luthertől kezdve. És még az NDK-t is belefoglalhatom, mert az evangélikus egyház abban az időben nagyon fontos szerepet játszott az ellenzék pártfogásában.

Milyen tapasztalatai vannak a mai fiatalsággal kapcsolatban?

Nagy öröm számomra, hogy közöttük vagyok, és jó véleményem van a fiatalokról. Azt gondolom, hogy jobban kellene ővelük foglalkozni annál, amennyit kapnak tőlünk. Bizonyos dolgokról azért nem tudnak, mert nem mondják el nekik. Nem tudom, hogy elég-e az az őszinteség irántuk, ami most van. Pedig még csak nem is rossz szándék van bennünk, ha nem fejtünk ki valamit egy mondatnál hosszabban, amit csak mi tudunk, ők nem. Talán nem tudnak eleget a közelmúlt történéseiről sem. Hiátusok vannak, nem tudom, igazam van-e, de ezt gondolom.

Azt hogyan látja a fiatalok között, mennyire van jelen az életükben a művészet?

Többet adhatnánk nekik. Nem dicsekvésből mondom, de vannak olyan óráim, amelyek után oda jönnek, és azt mondják, hogy köszönjük, tanár úr. Ez akkor történik, amikor a mai irodalomról, a mai szándékokról és ezeknek a keménységeknek a miértjéről, az összefüggésekről beszél nekik az ember. Nagyon óvatosan, nem valamiféle más indítékból, nem elindítani akarja az ember őket, csak fölvilágosítani. Én nem ismerem a középiskolai tanterveket, csak azt érzem néha, főleg az elsőéveseknél, hogy van valami hiányérzetük, mert dolgokat, amiket az ember mond nekik, nem értik, nem tudják összekötni.

Örülök, hogy szóba került az iménti rendhagyó irodalomórán a készülő regénye is. Olvastam is valahol, hogy az édesapjáról szóló regényen dolgozik. Hol tart most ez?

Még sehol sem. Csak vázlatok vannak, különféle körülményeim miatt nem jutottam olyan készenlétre, hogy le tudjak ülni, és leírjam az első mondatokat. Ez bármikor megtörténhet most már. Az a baj, hogy én mindig arra vágyódnék, hogy verseket írjak. Na, most az nem megy. Az energiáimat mégis azzal fogyasztom, hogy elindul valami, de tudom, hogy ezt nem érdemes továbbgondolni. Szóval el kell jutnom odáig, hogy valóban leüljek, és az első jelenetet, az első képet megírjam. Most nagy szomorúság ért, a nővérem váratlanul meghalt. Karácsony előtt. Mivel a szüleink korán meghaltak, mi kicsit jobban szerettük egymást, mint általában a testvérek.  Most tulajdonképpen ez kicsit megbénít, mert azon kapom magam, hogy ővele kellene kezdeni.

Lehetséges, hogy indul egy másik regény?

Ugye, ez forgolódik.

Hogyan képzeljem el, hogyan, mikor áll neki az írásnak, milyen lesz az alkotói folyamat?

Ez bármelyik pillanatban megtörténhet, tapasztalatom szerint, mert hát én azért írtam könyvet is, amiből aztán igazi regény nem lett, csak dokumentumregény. Most nyilvánvalóan már stílusban is egy kicsit más leszek. De a dolog azért úgy érzem, hogy kezd közeledni.

Hogyan történik maga az alkotói folyamat? Hogyan születik meg végül a tervezett mű, aminek meg kell születnie terjedelmében is.

Amikor a berlini könyvet írtam, az egy ösztöndíj feladata volt, és hát majdnem a villamoson is írtam. Reggel felkeltem, leültem és írtam, amíg ennyi meg ennyi oldalt nem lejszoltam. Hogy ez így lesz-e most is, azt nem tudom, mert senki nem kötelez rá a Jóistenen kívül.

Egyébként miért mondta azt, hogy a versek most akadoznak?

Nem tudom én sem, mert éveken keresztül szinte naponta írtam verset. Eldobtam, ha nem felelt meg, de most nem jutok el idáig sem. Olyan csend van, hogy egyszerűen egy fél mondat nem jut eszembe.

A békesség és a derű, ezt emelik ki nagyon sokan a költészetéből. Akkor most nagyon nagy békesség van, nagy derű?

Nem, egyik sem.

Éppen ez a folyamat szűnt meg?

Igen.

Ha most lehetne kívánni hármat, mi lenne az?

Ilyen értelemben már nincsenek kívánságaim. Talán az, hogy tudjak dolgozni.

Fotó és szöveg: Virágh Ildikó

Kodolányi János Egyetem

Kodolányi János Egyetem
Cím: 5900 Orosháza, Gyopárosi út 3/f.
Kodolányi János Egyetem
Cím: 1139 Budapest, Frangepán utca 50-56.
Telefon: (1) 238 9327

Kodolányi János Egyetem
Cím: 8000 Székesfehérvár, Fürdő utca 1.
Telefon: (22) 543-400
Impresszum | Szerzői jogok | Etikai kódex | Médiaajánlat