Indonézia és a múlt árnyai

Cikk dátuma 2017. május. 12. | Tudomány
Indonézia és a múlt árnyai

Tarbay Gabriella

Tények, kérdések és válaszkísérletek az 1965-67-es indonéziai katonai hatalomátvétel kapcsán

A hidegháború fontos, részleteiben öt évtized elmúltával sem tisztázott fejezetét alkotja a volt holland gyarmatból Délkelet-Ázsia legnagyobb, legnépesebb, stratégiai olajtartalékokkal rendelkező államává vált Indonéziában az 1965-67-ben bekövetkezett jobboldali katonai hatalomátvétel és az azt követő brutális terrorhullám. Sukarno elnök, a két világháború közötti függetlenségi mozgalom karizmatikus vezérének az Indonézia Kommunista Pártjára (a továbbiakban IKP) támaszkodó kormányát ekkor a Suharto tábornok vezette liberális gazdaságpolitikát folytató katonai diktatúra, az „Új Rend” váltotta fel. 

A modern Indonézia nemzetközi szerepét és belpolitikáját meghatározó fordulat drámai volt: 1965 október 1-én egy nap leforgása alatt, feszült légkörben, puccs és ellenpuccs is zajlott. Hajnalban még a Sukarno elnököt és egységkormányát támogató tábornokok vették kézbe a hatalmat, este viszont már Suharto tábornok nyilatkozta azt, hogy az IKP által szervezett „ördögi összeesküvést” és kommunista fordulatot vert le. A katonai hatalomátvételt követő,szabadjára engedett indulatokkal kísért tisztogatásoknak az azóta napvilágra került adatok alapján közel 1 millió halálos áldozata volt: nemcsak az Indonéz Kommunista Párt vagy tagszervezetének támogatói, hanem baloldali vagy annak tartott szimpatizánsok is. (A halálos áldozatok pontos száma soha nem került nyilvánosságra). Úgy tűnik, hogy ezek a cselekmények a világ harmadik legnagyobb kommunista pártja, a hárommillió tagot számláló IKP fizikai megsemmisítésére és minden baloldali gondolat elfojtására irányultak.

A katonai hatalomátvételt követően számos kérdés vetődött fel, ám hosszú ideig mind a nemzetközi sajtó, mind a szakirodalom, mind a puccs után Suharto tábornok vezetésével létrejött „Új Rend” amnéziában szenvedett, az eseményekről nem készültek feldolgozások, elemzések, az életben maradottak hallgattak. A világ előtt rejtve maradt egy kegyetlen népirtás.

A hallgatás bástyái azonban lassan töredezni kezdtek. A változások az 1990-es évek végétől fokozatosan következtek be. Az 1965-66-os események teljes feltárását lehetővé tevő indonéz katonai és külügyi levéltárak ugyan továbbra is hozzáférhetetlenek, de- bár erősen cenzúrázott változatban- a tisztánlátást segítő titkos amerikai külügyi dokumentumok, amerikai és holland követjelentések kerültek napvilágra.[1]Fontos adalékokkal szolgált, és a nemzetközi közvélemény figyelmét is az 1965-66-os eseményekre irányította Joshua Oppenheimer két, 2012-ben a tisztogatásokról készült drámai hatású dokumentumfilmje, Az ölés aktusa (Act ofKilling), a gyilkosokat, az Oscar díjas A csend képe (Look of Silence) pedig az áldozatok hozzátartozóit megszólaltatva dolgozta fel az eseményeket.

Ezek a dokumentumok rávilágítanak, hogy a hidegháború kétségkívül fontos momentumának számító 1965-66-os indonéziai katonai hatalomátvétel milyen szerepet töltött bea Johnson adminisztráció stratégiai terveiben, hogyan illeszthetők a vietnami háború eszkalálódása és az amerikai „dominó elv” láncolatába. Ebből a szempontból az sem elhanyagolható, sokak által kutatott kérdés, hogy az Egyesült Államok mikor szerzett tudomást az Indonéziában történtekről. Az események után, alatt vagy éppen még megtörténtük előtt. Más szóval: volt-e szerepe az Egyesült Államoknak a katonai hatalomátvételben. A nyilvánosságra került dokumentumok alapján az is választ igénylő kérdés, hogy a Suharto vezette Új Rend hivatalos verziója helytálló-e, és valóban a hatalmas tömegbázisú IKP szervezte-e a rosszul előkészített Sukarno melletti puccsot. Vagy, amint az már a kortársakban is felmerült, Suharto tábornok kettős játszmát játszott és mind a rosszul előkészített, könnyen leverhető, mind a sikeres hatalomátvételt eredményező puccs előkészítésében és lebonyolításában szerepe volt.

A jelen tanulmány a válaszokat keresve a puccshoz vezető út gyökereiből indul ki, majd a hatalomátvétellel kapcsolatos kérdéseket és az arra adott válaszokat veszi számba. Végül kitér arra is, hogy a Suharto-rendszer bukása utáni reform (reformasi) légkörében Indonézia szembe tud-e nézni az ötven évvel ezelőtti történelmének árnyaival. A Hágai Nemzetközi Bíróság 2016-ban emberiség elleni bűntettnek nyilvánította a vérengzéseket. Az új indonéz vezetésmeg tudja-e ugyanezt tenni, bocsánatot kér-e a tömegmészárlásért, kártalanítja-e legalább erkölcsileg az áldozatok több évtizedes stigmával sújtott családjait-vagy a múlt árnyai továbbra is kísértenek.

 

Az előzmények – a dinamikus egyensúly évei az irányított demokrácia időszakában (1959-63)

Ha a fő folyamatokat illetve azon konfliktusok gyökereit kívánjuk megragadni, amelyek az 1965-67-es hatalomátvételig vezettek, 1956-ig, az első katonai hatalomátvételi kísérletig, és az ezt követően, az 1959-ben bevezetett un. irányított demokráciáig kell visszanyúlnunk. Ezeket az éveket Indonéziában egy kényes, labilis belpolitikai egyensúly jellemezte.

Az 1950-es évek második felére krízishelyzet jött létre az indonéz belpolitikában. A külpolitikai orientáció, a gazdaságfejlesztés iránya a második világháború után a parlamenti demokrácia keretei között létrejövő politikai pártok közötti ellentéteket viharosan hozta felszínre. Ezt kísérte egy általános csalódottság, az „elveszett illúziók” első hulláma: a függetlenség kivívása nem oldott meg egy csapásra minden problémát, nem hozott jólétet, sőt súlyos gazdasági, pénzügyi nehézségekkel találta szembe magát az ország. Ebben a helyzetben, 1956 végén és 1957 elején került sor Indonézia történetében az első katonai hatalomátvételi kísérletre, amely az egyértelmű nyugati orientáció kikényszerítésére és az ennek útjában álló Sukarno eltávolítására törekedett. A hadsereg amerikai orientációt képviselő tábornokai és a velük szimpatizáló jobboldali pártok 1956 novemberétől szeparatista lázadásokat robbantottak ki Jáva,Szumátra több pontján, valamint Kalimantanon és Sulawesin. Tevékenységükhöz a volt gyarmattartó Hollandia és az Egyesült Államok nyújtottak segítséget fegyverszállítások formájában, de jelentős pénzösszegekre, ill. felszerelésre tettek szert a Szingapúron keresztül folyó csempészéssel is. 

A rendkívüli helyzetben a szárazföldi hadsereg Sukarno mellé állt, 1957 márciusában kivételes állapotot vezettek be, és a jobboldali szeparatista lázadást koncentrált erőkkel 1959-re lényegében sikerült felszámolniuk.

A szeparatista lázadások leverése után új erőviszonyok alakultak ki: a fő politikai pártok legtöbbje meggyengült, és három, a belpolitikát meghatározó tényező maradt felszínen: a nagy tömegtámogatást élvező Sukarno elnök, a hadsereg, amelynek vezetésében a Sukarnót támogató csoportok kerültek előtérbe és az ugyancsak Sukarnót támogató IKP.

A belső viszonyok stabilizálása érdekében dolgozta ki Sukarno 1957-58 folyamán az „irányított demokrácia” koncepcióját. Az Egyesült Államokban, a Szovjetunióban, Jugoszláviában és Kínában tett látogatásai alapján azt a tanulságot vonta le, hogy a fejlődő országok számára a nyugati demokráciával szemben egy egyszemélyi irányítású, un. „irányított demokrácia” lehet a követendő út.[2] Már ekkor hangsúlyozta, hogy fontosnak tartja az IKP képviseletét is a kormányban.

Az „irányított demokrácia” intézményes bevezetése az 1959. július 5-i rendelettel (amely kimondta a visszatérést az elnöknek szélesebb jogkört biztosító 1945-ös alkotmányhoz), majd július 9-én pártok fölötti elnöki kormány alakításával kezdődött.

Népszerűségét és kiterjesztett elnöki jogkörét kívánta Sukarno elnök felhasználni arra, hogy a hadsereg és az IKP között a mérleg nyelve legyen, és a nemzeti, muzulmán és kommunista áramlatok összefogásának talaján[3], széles társadalmi bázison alapuló kormányzás jöhessen létre. Külpolitikájában a tömbön kívüliség, az el nem kötelezettség markánsan jelent meg (az el nem kötelezett mozgalom gyökerének számító Bandungi Konferenciát 1955-ben Indonéziában rendezték meg.), de mind az Egyesült Államokkal, mind a Szovjetunióval kapcsolatokat tartott fenn.  Belpolitikájában a szuverén állam megteremtése volt az ideál, és olyan baloldali törekvéseket ültetett át gyakorlatba, mint a csak részben megvalósuló földreform, a volt holland vállalatok nacionalizálásával állami szektor létrehozása és tervgazdálkodás bevezetése.

Sukarno az „irányított demokráciát” lényegében a hadseregre támaszkodva vezette be. A haderő ilyen kiemelt szerepe a függetlenné váló állam 1945 utáni első éveivel áll összefüggésben.

A volt holland gyarmat, Holland-India, Ázsiában elsőként, 1945. augusztus 17-én deklarálta függetlenségét. Az ünnepélyes nyilatkozatot Sukarno, a két világháború közötti nemzeti mozgalom legendás vezetője olvasta fel ünnepélyes körülmények között, ez azonban még nem jelentettelnyert független államiságot. Egy hosszú, a függetlenség megvédéséért folytatott holland ellenes harc kezdődött, amelyben a születő Indonézia a volt holland gyarmati területek egészére, „Sabangtól Meraukéig”, azaz Szumátra északi csücskétől Holland Pápua Új Guinea legkeletibb pontjáig igényt tartott. Az országa második világháború után ismét hadszíntér lett és a hadsereglétfontosságú tényezővé vált.

Az indonéz haderő mindezek következtében soha nem tekintette magát apolitikus erőnek. Ugyanakkor a különböző fegyvernemek politikai orientációja, Sukarno tudatos egyensúlyra törekvéseinek eredményeként eltérő volt.

A szárazföldi haderő modernizálása amerikai közreműködéssel történt. Az 1950-es évek elején kiépített szórványos kapcsolatokat az „irányított demokrácia” első időszakában rendszeres együttműködés váltotta fel. A tisztikar kétharmada valamilyen amerikai kiképzési formán esett át. A Bandungi Katonai Akadémián a jegyzetek amerikai tankönyvek fordításai voltak. A hadsereg modernizálása is az Egyesült Államoktól vásárolt új fegyverek és felszerelések segítségével történt. Mivel az országban a legszervezettebb, technikai-műszaki ismeretekkel rendelkező erőt képviselte, lehetővé vált, hogy a szárazföldi haderő fontos szerepkört töltsenek be az ország gazdasági életének ellenőrzésében és a közigazgatásban. A nagy kikötők működtetése, a vám ügyek intézése és a hírközlés egyaránta hadsereg felügyeletével történt. Nem véletlenül terjedt el az a szójáték Indonéziában, hogy „a kolonializmust a kolonelizmus váltotta fel”[4].Így már az „irányított demokrácia” alatt formálódott az a katonai–közigazgatási elit, amely a fordulat után az indonéz belpolitikai- és gazdasági élet meghatározó tényezője lett.

A hadsereg túlzott amerikai befolyásának visszaszorítására Sukarno, immár a haderők főparancsnokaként, a hadiflotta és a légierő 1960-tól kezdődő kiépítésében a Szovjetunióra és az európai szocialista országokra támaszkodott. Ezek a fegyvernemek létrehozták saját gyalogságukat is, így nagymértékben függetlenedtek a szárazföldi hadseregtől. Az új fegyvernemek a baloldalt erősítették.

Az „irányított demokrácia” idején a fegyveres erők megerősödtek, 1962-re Dél-és Délkelet-Ázsia legnagyobb hadseregének létszáma 400 ezer fő volt.

A politikai pártok gyöngülésével a hadsereg mellett a belső hatalmi egyensúly fenntartása érdekében Sukarno elnök az általa irányított demokráciaelső éveiben egyre erőseben támaszkodott az Indonéz Kommunista Pártra. Minthogy a földreformot egyedül az IKP támogatta következetesen, nagy népszerűségnek örvendett, taglétszáma 1962-ben 2,5 millió volt, ehhez járult paraszt-, ifjúsági-és nőszervezeteinek 4-5 milliós tagsága.

Az irányított demokrácia első éveit nagy dinamizmus jellemezte. Sukarno elnök páratlanul nagy népszerűségnek örvendett és tagadhatatlanul hozzájárult az indonéz nemzeti tudat elmélyítéséhez.Ebben az un. nyugat-iriáni kérdés sikeres rendezése fontos szerepet játszott, és az indonéz lakosság számára a függetlenségi harc kiteljesítését jelentette.Nyugat-Irián (Pápua-Új-Guinea)[5]még mindig holland fennhatóság alatt állt, Jakarta azonban azzal érvelt, hogy Indonézia az egész volt Holland-India örököse, tehát Nyugat-Irián is része az Indonéz Köztársaságnak. Az egyre feszültebbé váló helyzetben az indonézek a holland vállalatokat államosították, és 1960. augusztus 17-én a függetlenség kivívásának 15. évfordulóján megszakították a diplomáciai kapcsolatokat Hollandiával. Bár mindkét fél felkészült a katonai összecsapásra, a helyzet rendezése békés úton történt. A közvetítőként fellépő USA elutasította (1961-ben) Hollandia független pápua állam megalakítására vonatkozó javaslatát. Az amerikai álláspont meghatározó volt az ENSZ BT 1962-ben megszületett döntésében, amelynek értelmében egy 1962. október 1-től 1963. április 30-ig tartó átmeneti ENSZ igazgatás után Indonézia veszi át a fennhatóságot Nyugat-Irián felett és végső hovatartozásról maguk a pápuák döntenek egy 1969-ben megtartandó népszavazás alakalmával. (Erre nem került sor.)

 

Egy elfeledett tömeggyilkosság anatómiája

A nyugat-iriáni konfliktus rendezése azonban csak ideig-óráig tudta elvonni a figyelmet a belső feszültségekről.A nemzeti függetlenségi harc újrafelfedezett görögtüze gyorsan elhamvadt a szürke hétköznapok realitásának talaján. Nyilvánvalóvá vált, hogy a belső erőegyensúly időszakának vége, és az ország 1964-65-ben rohamos gyorsasággal halad egy újabb krízishelyzet felé.

A gazdasági problémák már a mindennapi életben is érezhetővé váltak. Az államháztartás a tárgyalt időszakban végig deficites volt, de ez a folyamat 1964-65-ben felgyorsult. Míg 1957-ben-ben a deficit ötmillió dollár volt, ez az összeg 1965-re már elérte a kétmilliárd dollárt.[6]

Bár Indonézia a függetlenség után is agrárország maradt, az élelmiszer (rizs) termelés nem tudott lépést tartani a nagyarányú népességnövekedéssel, az ország jelentős mennyiségű rizs behozatalára szorult.[7]Ráadásul az államosítások után a hollandok kivonták hajóparkjukat Indonéziából, így a szigetek közti szállítás is lehetetlenné vált.  Az árak gyorsan emelkedtek, (a rizs ára tonnánként 1961 elején 6,6 rúpia volt ez az összeg 1963-ra 80 rúpia fölé emelkedett) a fizetések azonban mindvégig az 1961-es szinten maradtak. A lakosság életszínvonala az „irányított demokrácia” utolsó éveiben drasztikusan romlott. Az elégedetlenség levezetése érdekében a kormány arra kényszerült, hogy ingyen rizst osszon a munkásoknak és alkalmazottaknak, valamint ruházati cikkeket a parasztoknak. 

A falvakban a feszültségeket fokozta, hogy az ígért földreformot csak alig hajtották végre. Az IKP támogatásával több helyen a parasztok földeket foglaltak, és összeütközésekre került sor a földbirtokosokkal. Az addig Sukarnót támogató jávai földbirtokosokat képviselő párt, a Nahdatul Ulama (ebben a korszakban a legnagyobb muszlim szervezet Jáván) ekkor szembefordult mind Sukarnóval mind az IKP-vel.

Az irányított demokrácia idején ugyan kísérlet történt az ipar modernizációjára és a független nemzetgazdaság megteremtésére, de ez nem hozott számottevő eredményeket.

Átfogóbb, nagyobb volumenű állami szektor létrehozása a Nyugat-Irián miatt kirobbant holland-indonéz konfliktus következtében történt. 1957-ben az állam ellenőrzése alá vonta a holland ültetvényeket, ipari és kereskedelmi vállalkozásokat, majd 1958-60 között jelentős részüket állami tulajdonba vette. Az államosítások eredményeként az indonéz állami szektor magában foglalta az ültetvényes gazdaságok mintegy 60%-át, a szénbányászat 90%-át, a külkereskedelmi vállalatok 80%-át. Az így nacionalizált vállalatok kezelését az államapparátus vezető hivatalnokaira, illetőleg a hadsereg főtisztjeire bízták. Mindkét csoport hozzánemértő és korrupt volt.

A gazdaság stratégiai fontosságú ágazata, az olajtermelés, továbbra is angol és amerikai kézben volt, 1965-ben kísérlet történt az államosításra, de az amerikai olajtársaságok, a Caltex és Stanvac államosítását Suharto tábornok személyesen akadályozta meg.[8]

A belpolitikai élet is feszültségekkel volt terhes. Felvetődött az államháztartás számára súlyos terhet jelentő hadsereg létszámának csökkentése. Mivel ez azonnali politikai robbanáshoz vezetett volna, nem került rá sor. Ennek ellenére a szárazföldi hadseregvezetés saját pozícióit labilisnak érezte, és az IKP növekvő befolyása nyomán a szárazföldi tisztikar és az IKP közötti ellentétek egyre nyíltabban jelentkeztek.

A katasztrofális ellátási viszonyok és a növekvő belpolitikai feszültségek miattSukarnónak újabb nagy külpolitikai győzelemre volt szüksége: az új harci terep Malajzia lett.Indonézia erélyesentiltakozott a Malajzia Államszövetség megalakítása ellen. A Malájföldet, Szingapúrt, Sarawakot és Sabahot (Brit Észak-Borneó) magában foglaló államalakulat ünnepélyes kikiáltására 1963. szeptember 16-án került sor. A Malajziával kapcsolatos „konfrontáció” (ez volt a hivatalos indonéz elnevezés) ideológiai alapja az volt, hogy az indonéz nacionalisták minden maláj területet, így Malajzia egészét is, be akarták kebelezni. Ezzel az indonéz törekvéssel Malajziában senki, beleértve a maláj-félszigeti malájokat, nem értett egyet és nemzetközileg is teljes elutasításban részesült. Indonézián belül sem fogadta a tervet egyöntetű lelkesedés még a nacionalista körök részéről sem. Egyedül a fegyveres erők támogatták ideig-óráig, mert a konfrontáció révén tovább nőtt politikai szerepük és a zsugorodó költségvetés még nagyobb hányadát szakították ki.

A nemzetközi politikai élet színpadán Sukarno éles összeütközésbe került a nyugati hatalmakkal, elsősorban Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal, és elszigetelt helyzetében egyre inkább Kína vonzáskörébe sodródott. 1965 elején Indonézia kilépett az ENSZ-ből és kiutasította az országból a Világbankot és az IMF-et. Mindazonáltal a jakartai holland nagykövet, E.L. C. Schiff egy, a holland külügyminisztériumba küldött, és azóta nyilvánosságra került táviratában még úgy látta –kollégáival egyetértésben -, hogy Sukarno élete végéig Indonézia elnöke marad, és „már nem lehetséges annak megakadályozása, hogy Indonézia balra tolódjon”.[9]

1965. szeptemberében Indonézia feszült politikai légkörben készült a Fegyveres Erők Napjára (október 5.)A nyilvánvalóvá váló gazdasági problémák, a konfrontáció Malajziával, a felszínre kerülő hadseregen belüli ellentétek mellett a helyzetet súlyosbítottáka Sukarno rosszabbodó egészségi állapotáról és várható haláláról terjengő híresztelések. A nagyszabásúra tervezett katonai parádéra 20 ezer főnyi katonaságot vezényeltek Jakartába.A díszfelvonulás megszervezésével Untung alezredest, Sukarno személyes testőrsége parancsnokát bízták meg.

1965 október 1-én Jakarta lakossága a magát „Szeptember 30-a Mozgalomnak” nevező katonai puccsra ébredt. (valószínűleg szeptember 30-ra tervezték a végrehajtást). Hajnalban két zászlóalj (kb. 1000 katona) és aKommunista Párt ifjúsági szervezetének tagjai elfoglalták Jakartában a Merdeka teret, így ellenőrzésük alá került a rádió épülete, a telefonközpont és az elnöki palota.Eközben egy csoport hat jobboldalinak tartott tábornokot (köztük Ahmed Yanit, a szárazföldi haderő vezérkari főnökét) rabolt el, akiket később meggyilkolt. (A katonai hatalomátvételi kísérletnek összesen 12 halálos áldozata volt, köztük a hat tábornok) Reggel hét órakor Untung rádión keresztül bejelentette, hogy a „Szeptember 30-a Mozgalom” megakadályozta a CIA-vel együttműködő tábornokok tanácsának e napra tervezett államcsínyét, és Sukarnótoltalmuk alá helyezték”. Egy későbbi rádióadásban a kormányt hatalmától megfosztottnak nyilvánították, és bejelentették, hogy ezután a Forradalmi Tanács fog minden hatalmat gyakorolni, melynek 45 tagja közül 23 polgári személy, (az Indonéz Nemzeti Párt és az Indonéz Kommunista Párt képviselői) 22-en a fegyveres erők tagjai (légierő, hadiflotta, rendőrség). Sukarno nevét nem említették.

Este kilenc órára jobboldali tábornokok egy csoportja a relatív ismeretlenségből ekkor kiemelkedő Suharto generális vezetésével már visszafoglalta a Merdeka teret és rádión azt nyilatkozta, hogy egyetértés jött létre a szárazföldi erők, a hadiflotta és a rendőrség között a puccs leverését illetően, és bejelentette: a fegyveres erők főparancsnokságát ő veszi át. Másnap reggelre felszámolták a „Szeptember 30-a mozgalom” Halim légitámaszponton lévő főhadiszállását is.

A „Szeptember 30-a Mozgalom” rövid életű, egyértelműen rosszul előkészített, rosszul szervezett és nagy sietséggel végrehajtott puccs volt,így a Suharto köré csoportosuló katonai elit már 48 órán belül átvette a hatalmat. A hatalom megszilárdítása, nemzetközi kontextusban a délkelet-ázsiai hatalmi egyensúly átrendezése, hosszabb, véres folyamat volt, és úgy tűnt, hogy ennek alapvető feltétele az IKP, a világ harmadik legnagyobb taglétszámú baloldali pártjának a fizikai megsemmisítése volt.  A hatalomátvétel után nyomban statáriumot hirdettek, betiltották az IKP-t és azonnal megindult a kommunistaüldözés:Suharto köre az IKP-t tette nyilvánosan felelőssé a történtekért, (bár erre vonatkozóan sem akkor sem később nem kerültek felszínre dokumentumokkal alátámasztható bizonyítékok).

A hat tábornok kivégzésével kapcsolatban elterjedt rémhírek - az elrabolt tábornokok testén a kommunista nőszervezetek tagjai meztelenül táncoltak, és megkínozták őket, Kínából vásárolt fegyvereket halmoztak fel, ezernyi sírt ástak a majdani áldozatoknak - hisztérikus, boszorkányüldöző hangulatot gerjesztettek. Néhány napon belülvérfürdőbe torkolló kommunistaellenes hajsza kezdődött először Atjehben, majd Jáva, Szumátra különböző pontjain,Balin és Kalimantanon. A kivégzések éjjelente történtek: az áldozatokat tömegsírokba vagy a folyókba dobták. Hosszú ideig történetek keringtek arról, hogy Jáva, Szumátra és Bali folyói sokáig vérszínűek voltak.

A tömegmészárlásoknakközel egy millió indonéz esett áldozatul. Általánosságban elterjedt nézet, hogy az üldözések elsősorban Indonézia kínai kisebbségét érintették. A tények azonban arra mutatnak, hogy, bár bizonyos körökben a kínai kisebbség elleni hangulat felfokozottan ellenséges volt, az üldözöttek között valóban voltak a kínai kisebbséghez tartozók, az üldözések célpontjai azonban, azetnikai hovatartozástól függetlenül, a kommunisták és baloldaliak voltak. Bár voltak az áldozatok között e kisebbséghez tartozók,többségüketmégsem az indonéz–kínaiak tették ki.

Még a tömeggyilkosságoknál is kevesebb szó esett arról a mintegy egymillió indonézről, akiket büntetőtáborokba zártak tíz évre vagy annál is hosszabb időre. Nemcsak a bebörtönzöttek, hanem családjuk, még az 1965 után születettek is, örökös megbélyegzésnek, folyamatos zaklatásnak, polgári jogaikban való korlátozásnak voltak kitéve.

A hatalomátvétel lényegében 24 óra leforgása alatt megtörtént. Suharto törekvése a puccsot követő hónapokban ezután arra irányult, hogy különböző katonai, vallási és diák-csoportosulások felhasználásával létrehozza saját hatalmi bázisát. Jobboldali ellenzékét, elsősorban a szélsőséges muszlim szervezeteket és pártokatis háttérbe szorította, míg a gonosz erőnek kikiáltott kommunistáktól és baloldali érzelműektőlfizikai megsemmisítéssel, bebörtönzéssel, vagy megbélyegzéssel szabadult meg. 1966 márciusára az új katonai vezetés ellenzéke eltűnt, ám a hatalmi átrendeződés véglegessé tételéhez Sukarno elnök erkölcsi és politikai lejáratására, háttérbe szorítására majd hivatalától történő megfosztására is szükség volt. Ez fokozatosan, másfél éves folyamat során következett be. Az „irányított demokráciát” felváltó „Új Rendet” csak 1967-ben deklarálták.

Suharto sikeres puccsa után Sukarno azonban még utoljára ellentámadásba lendült.Széles alkotmányos jogkörét arra igyekezett felhasználni, hogy úgy viselkedjék, mintha nem történt volna katonai hatalomátvétel, és kísérletet tett a kormányban és a parlamentben a hadseregvezetés elszigetelésére és új hadseregellenes koalíció létrehozására. Ennek érdekében 1966. március 11-re összehívott egy kormányülést, amelynek célja Suharto tábornok leváltása volt. Beszéde alatt egy cédulát nyújtottak át neki. Sukarno ezt elolvasva bejelentette, hogy különlegesen fontos ügy miatt el kell hagynia egy pillanatra az üléstermet és kirohant. A jegyzetlapon ugyanis az állt, hogy azonosítási jel nélküli csapatok állomásoznak az elnöki palota kapui előtt. Sukarno az ülésterembe soha nem tért vissza, Bogorba repült. Még az éjszaka folyamán itt kereste fel őt Suharto három tábornoki rangú beosztottja. Tárgyalásaik eredményeként adták ki az ún. „március 11-i elnöki levelet”. Ebben Sukarno felhatalmazza Suhartó tábornokot minden, a „belső stabilitást és biztonságot, valamint az elnök személyes biztonságát” szolgáló intézkedés megtételére. A levél Suhartónak lehetőséget nyújtott saját pozíciójának megerősítésére és Sukarno teljes háttérbe szorítására.

A Sukarno eltávolítását szolgáló utolsó lépést a nagy katonai nyomással összehívott parlament 1966. március 8-i ülésének határozatai jelentették. A határozatok szerint Sukarno nem volt képes alkotmányban foglalt kötelezettségeinek eleget tenni, ezért nem fejthet ki politikai aktivitást a következő választásokig.A parlament minden alkotmány biztosította jogkört visszavont Sukarnótól, és Suharto tábornokot nevezte ki „ügyvivő elnökké” (nem sokkal később elnökké is). A március 8-i határozatokat követő hetekben Sukarno nem hagyta el palotáját, miután rádöbbent, hogy tulajdonképpen házi őrizetben van, amely egészen haláláig, 1970. június 1-i tartott.[10] Így Sukarnót, a karizmatikus szónokot, a holland ellenes függetlenségi harc vezérét, a nagy indonéz jövő ideáljának megálmodóját egy hallgatag, műveletlen, korrupt, de ravasz és jó nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező tábornok győzte le.

 

Kérdések és válaszok az 1965-66-os eseményekről                             

Izgalmas, meg nem válaszolt kérdések sokasága vetődik fel az indonéz puccs és a szörnyű méretű tömegmészárlások kapcsán. Ötven év távlatából ezekre nagyobb bizonyossággal kereshetjük a választ.

Még az öldöklések véget sem értek, már megszületett Suharto tábornoknakaz eseményeket értékelő hivatalos verziója. Eszerint az IKP által tervezett és irányított Szeptember 30-a Mozgalom, a hat tábornok meggyilkolása volt az a szikra, amely az emberek haragját kiváltotta a vallást tagadó, patriotizmust elvető kommunista párt ellen, amely könyörtelen hatalomátvételt tervezett. Ezért a puccsot követő események a tömegek spontán dühének megnyilvánulásai voltak.

Az IKP felelősségét a középpontba állító, az 1965-66-os eseményeket a tömegek spontán megnyilvánulásaiként értékelő, és a tömeggyilkosságot lényegében nem említő verzió az Új Rend idején nem változott, ez került a tankönyvekbe, sőt nagy költségvetésű indonéz filmek is készültek ebben a szellemben, amelyeket az iskolásoknak (néha többször is) kötelező volt megnézniük.

Mivel az indonéz lapok soha nem adtak hírt az eseményekről, a külföldi tudósítók hónapokig nem hagyhatták el Jakartát, Indonézia és a világ is ezt a verziót fogadta el.

A nyilvánosságra került dokumentumok, történeti kutatások és elemzések azonban napjainkra már elsöpörték ezt a hivatalos verziót –legalábbis a nemzetközi szakirodalomban.

Az elemzőket foglalkoztató első kérdés az, hogy valóban az IKP tervelte-e ki a puccsot, és valóban hatalomátvételre készült-e? Az, aki valószínűleg a legtöbbet tudott a szeptember 30-a mozgalomról, Aidit volt, azIKP elnöke, de őt a párt egész vezérkarával együtt a kommunista-ellenes hajsza első hullámában minden kihallgatás és tárgyalás nélkül meggyilkolták. Így a pártból csak egy élő tanúja maradt a valós eseményeknek, Sudisman, az IKP főtitkára, aki 1967-es tárgyalásán úgy nyilatkozott, hogy az IKP-nek mint szervezetnek nem volt tudomása a szeptember 30-a mozgalomról, de egyes vezetők magánemberként részt vettek a puccs megszervezésében.[11] Reálisan valóban nehezen képzelhető el, hogy egy nagy tömegbázisú, jól szervezett párt ilyen sebtében előkészített és rosszul kivitelezett hatalomátvételi kísérletet hajt végre. Így ma már az elemzők többsége egyetért abban, hogy a Szeptember 30-a Mozgalmat a hivatalos verzió tudatosan eltúlozta, és valójában az IKP-vezetésnek csak néhány tagja - együttműködve a hadsereg velük szimpatizáló tábornokaival - vett részt a Sukarnót támogató puccs előkészítésében és lebonyolításában. Céljuk a feszült belpolitikai helyzetben talán nem is a hatalomátvétel, hanem a szárazföldi hadsereg néhány szélsőséges tábornokának eltávolítása volt a helyzet stabilizálása érdekében.

Ugyancsak vitás kérdés, hogy milyen erők álltak a véres államcsíny mögött. Ahivatalos verzió nem részletezően ugyan, de elismer gyilkosságokat, és ezt hangsúlyozottan a feldühödött tömeg spontán akcióiként értékeli. Ezt a nézetet erősítik az utóbbi években megjelent cikkek és fotók és híradások is olyan gyilkosságokban résztvevő indonézekről, akik nem tartoztak szervezetekhez. Egyikük premier plánban nyilatkozta: „Megszámlálni sem tudom, hány embert gyilkoltam meg.”[12] A kutatások, a napvilágra került amerikai és holland követi jelentések, valamint titkosítás alól feloldott CIA dokumentumok alapján azonban nyilvánvalóvá vált, hogy kétségtelenül voltak spontán akciók, de a gyilkosságok többségeszervezetten, a hadsereg által kiosztott, az IKP tagok és baloldali szimpatizánsok neveit tartalmazó listák alapján történt. A hadsereg és a félkatonai szervezetek, milíciák és a hozzájuk csatlakozó muzulmán szervezetek tagjaia kapott listák alapján követték el az öldökléseket[13]. Az Atjeh tartományban előkerült katonai dokumentumok is ezt erősítik meg.[14]

Ugyancsak fontos kérdés Sukarno esetleges szerepe vagy részvétele a Szeptember 30-a Mozgalomban. A valóban karizmatikus vezérnek, a függetlenségi harcok és a független államiság szimbólumának utolsó hivatali óráiról már szóltunk. Nem foglalkoztunk azonban azzal, hogy mit tudhatott az elnök Untung ezredes szerencsétlen akciójáról, és ha egyáltalán tudott róla, egyetértett-e vele. Ennek tisztázása további kutatások feladata. Ugyanakkor eddigi ismereteink szerint Sukarnónak nem volt semmilyen tevőleges szerepe a puccsban, és az tény, hogy ekkor még rendelkezésére álló saját erőket egyáltalán nem mozgósította a Szeptember 30-a Mozgalom sikere érdekében, ezt a nézetet erősíti.

Az Új Rend masszív erőeltolódást jelentett a Délkelet–Ázsiában. Ezért érdemes a hatalomátvételt nemzetközi kontextusban, a nagyhatalmak szempontjából is megvizsgálni.

A Suharto fordulat egyértelmű nyertese az Egyesült Államok volt, ezért indokoltan vetődik fel a kérdés, mit tudott és mikor szerzett tudomást az USA az Indonéziában történtekről és befolyásolta-e az események alakulását?

A fordulatot a Johnson-adminisztráció nagy sikerként könyvelte el.A Time magazin 1966. júliusi száma egyenesen úgy fogalmazott, hogy a Suharto hatalomátvétel évek óta a Nyugat legnagyobb ázsiai sikere.Marshall Green, a jakartai amerikai nagykövet a Suharto hatalomátvételt követően a külügyminisztériumba küldött jelentésében azt írta, hogy „a követség egyértelművé tette, hogy Washington szimpatizál a hadsereggel”.[15]

Washington délkelet-ázsiai geopolitikai és gazdasági stratégiájában kiemelt szerepet játszott Indonézia.Fontos amerikai olaj-és nyersgumi vállalatok (Caltex, Stanvac, Goodyear) is működtek az országban,az USA-ban ezért isélénk figyelemmel kísérték az indonéz belpolitika alakulását. A nyilvánosságra hozott amerikai külügyi dokumentumokból az is kiderül, hogy a vietnami háborúban történő fokozódó amerikai részvétel ellenére Johnson elnök napi tájékoztató anyagainak élén október elsejétől november végéig az indonéz helyzetről adott összefoglaló állt.

De volt-e előzetes forgatókönyve a washingtoni vezetésnek egy lehetséges fordulat bekövetkezése esetére, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Sukarno elnök semmilyen nyomásra sem hajlandó lemondani az IKP támogatásáról?

Mint arról már szóltunk, az indonéz szárazföldi haderő modernizálása amerikai közreműködéssel történt, ezért az amerikai katonai vezetők közül többen jó személyes kapcsolatokat tartottak fenn az indonéz vezérkarral. Elemzők azt valószínűsítik, hogy a puccsot megelőző amerikai stratégia arra irányult, hogy szárazföldi erők támogatásával egy olyan ütőképes erőt hozzanak létre, amely egy alkalmas pillanatban képes lesz Sukarno és az IKP ellenében fellépni.[16]A pillanat 1965. október 1-én jött el.

A vietnami háború körülményei között első számú amerikai érdeknek számított a kommunizmus terjedésének feltartóztatása, a Suharto vezette katonai junta hatalomra jutásának pedig sine qua non-ja volt az IKP annihilálása.

Az 1965. október 4-én az amerikai elnöknek küldött tájékoztató anyag egyenesen úgy fogalmaz, ez a most vagy soha helyzet a „kommunisták felgöngyölítésére”[17]Más napvilágra került amerikai dokumentumokból az is nyilvánvalóvá vált, hogy még 1965. októberében Washington aggodalmát fejezte ki, hogy a hadsereg nem fog elég keményen fellépni az IKP annihilálására.[18]

Elkerülhetetlen annak tisztázása is, hogy mi volt a korszak másik szuperhatalmának, a Szovjetuniónak a szerepe az indonéz változásokban. Már a kortársak közül is sokan firtatták azt, hogy tettek-e a szovjetek valamit egy olyan ország orientációjának a megtartására, amely egyre élesebben Amerika-ellenes, amelyet baloldali nacionalisták a kommunistákkal szövetségben irányítanak. Válaszunk: semmiféle komoly szovjet politikai vagy diplomáciai kezdeményezésről nem tudunk. A szovjet passzivitásnak az lehet a legfőbb magyarázata, hogy Moszkva egyre nagyobb fenntartásokkal figyelte mind Sukarno, mind a vele szövetséges IKP radikalizálódó politikáját. Természetesen, a szovjet vezetőket nem az éles Amerika-ellenesség zavarta. Az1960-as évek derekára az egykor dédelgetett Sukarnóra és a kommunista pártvezér Aiditra Moszkvában úgy tekintettek, mint Kína legfontosabb szövetségesére, és figyelembe véve a gyűlöletteljes szovjet-kínai kapcsolatokat,a Kína indonéz védenceinek tekintett vezetőktől távolságot tartottak, sőt gyakorlatilag a szovjet-indonéz állami és pártkapcsolatok lényegében megszűntek. Ráadásul a Szovjetuniónak nemcsak szándékai, hanem eszközei sem voltak a Sukarno rendszer megmentésére.

 És Kína? Kétségkívül Kína lett a nagy vesztes. A kínaiak számára reményteljesen fejlődő kapcsolatok Indonéziával, azzal a potenciális ázsiai nagyhatalommal, amely igen látványosan felsorakozott a kínai bel-és külpolitikai vonalvezetés mögött,[19]a Suharto fordulattal hirtelen véget értek. Kína hosszú időre minden pozícióját elvesztette az indonéz szigeteken.

 

A Suharto puccs utóélete

Az új rend 1998-ban véget ért azzal, hogy Suhartót lemondásra kényszerítették. Az azt követő reform (reformasi) légkörben kísérletek történtek az 1965-ös események újraértékelésére, de az új rendet túlélő elit, a hadseregfőtisztjei és a gazdasági kulcspozíciókat betöltő olaj-és szénmágnások, akik felemelkedésüket és gazdagságukat a Suharto rendszernek köszönhették, továbbra is túl kockázatosnak tartották az új rend „teremtésmítoszának” felülvizsgálatát.

A puccs és vele együtt az egész Suharto korszak megítélésében változásokat hozhata 2014-ben megválasztott Joko Widodo (népszerű nevén Jokowi) elnöksége. Jokowi az első olyan indonéz elnök, akinek a régi elittel nincs szerves kapcsolata, egyszerű, részben kétkezi munkát végző felmenői semmiféle szerepet nem játszottak a Suharto időszakban. Éppen ez tette lehetővé, hogy első ízben Suharto távozása után, Jokowi vesse fel az 1965-66-os események újraértékelésének szükségességét, nagyon óvatosan, időnként visszalépve. Yokowi elkötelezettségét és bátorságát mutatja az, hogy egyetlen miniszterelnök elődje, beleértve Sukarno lányát, Megawati Sukarnoputrit, sem szándékozott, az indonéz történelemnek ezzela sötét fejezetével foglalkozni.  Az indonéz és Indonézián kívüli radikálisok, akik az igazság feltárását várják el, nem mindig értik a visszafogottságot, míg az „Új Rendet” túlélőtovábbra is befolyásos katonai és részben a gazdasági vezető körök pozícióikra és erkölcsi státuszukra nézve veszélyesnek ítélik a fél évszázados történések felidézését. 

Jokowi óvatosságának más oka is van, ez Suharto rendszerének továbbra is széleskörű társadalmi elfogadottsága: a Suharto éveket a stabilitással és gazdasági prosperitással azonosítják. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy nemzedékeken keresztül a társadalmat arra oktatták, hogy a kommunisták és szövetségeseik felelősek a vérfürdőért.

Az ellenérzéseket jól mutatja, hogy 2015októberében Indonézia legfontosabb irodalmi eseményén, a Bali szigetén, Ubudban megrendezett Írók és Olvasók Fesztiválján azt a három szekciót, amely az 1965-ös eseményekkel foglalkozott volna, a hatóságok töröltették a programból éppúgy, mint Oppenheimer a bevezetésben említett Oscar díjas filmjének vetítését. Az indoklás az volt, hogy „a fesztivál szelleme nem engedi meg, hogy olyan dolgokkal foglalkozzunk, amelyek régi sebeket tépnek fel”.[20]

Így továbbra is kérdés marad, hogy Indonézia mikor tud a múlt árnyaival szembenézni.



[1]Ezen nyilvánosságra hozott dokumentumok sorában az amerikai Indonéziával kapcsolatos külpolitikát illetően két titkosítás alól feloldott anyagokat tartalmazó dokumentumkötet érdemel figyelmet. Az amerikai külügyminisztérium kiadásában, 2000-ben megjelent Az Amerikai Egyesült Államok Külpolitikája 1964-és 1968 között, XVI. Indonéziával is foglalkozó kötete (ed Edward Keefer), valamint a 2014-ben megjelent, CIA titkosítás alól feloldott, az Egyesült Államok elnökeinek küldött napi tájékoztatók (President’s Daily Briefs).

[2]Kahin Mc Turnan: Nationalism and Revolution in Indonesia, Ithaca and New York, 1959.p92.

[3] Ez volt az un. NASAKOM politika, a nemzeti (nasional), Sarekat Islam (a legnagyobb muszlim párt elnevezése) és a kommunista (komunis) kifejezések kezdőbetűiből képzett mozaikszó

[4] Bernhard Dahm: History of Indonesia inthe Twentieth Century, Pall Mall Press, London, 1971, p.218p.

[5] A holland elnevezés, Pápua ÚJ Guinea, az indonéz függetlenség kivívása után Irian Jaya-ra változott, (jelentése Nyugat-Irián). Az utóbbi években azonban a pápua őslakosság nyomására ismét a Pápua Új Guinea elnevezés használatos

[6]Industrial Development In South Asia and the Far East, Develoment News, UN, 1966. p.35

[7] 1955-1964 között az import 7-15%-át a rizsbehozatal tette ki. Ez évi 1 millió tonnát jelentett. Az Industrial Development in South Asia and the Far East. Industrial Development News, UN, 1965. p.23. adatai alapján.

[8] John Roosa and Joseph Nevin: 40 Years Later: The Mass Killings in Indonesia, Global Research, 2005, p.2

[10] Balogh András: Bevezetés Délkelet-Ázsia történelmébe ELTE Eötvös Kiadó, 2015. pp.349-350

[11] John Roose and Joseph Nevin: i.m. 1.p

[12] BBC News, 2016. június 2

[13]  A szakirodalomban általánossá váló nézetet Robert Cribb (ed),The Indonesian Killings, Australian National University, 1990 tanulmányai is megerősítik.  A témát  Margaret Scott: The Indonesian Massacre, What did the US Know? 2015-ös interneten is hozzáférhető (www.nybooks.com/daily/2015/11/02/indonesian-massacre-what-did-us-know/)  cikke is kifejti

[14]Az ausztráliai Jess Malvin most készülő Documenting Genocide Inside Indonesia című doktori disszertációja alapján

[15] A jakartai amerikai nagykövet, Marshall Green a külügyminisztériumba 1965.október 14-én küldött távirata. In: Az Amerikai Egyesült Államok külpolitikája 1964-68, i. m, XXVI. kötet, p.283

[16]Frederick Bunnel: American ”Low Posture Policy towards Indonesia inthe Months Leading up to the 1965 Coup, 1990, pp.34, 43

[17] idézi: Margaret Scott: i.m.

[18] A jakartai amerikai nagykövet, Marshall Green a külügyminisztériumba 1965.novenber 4-én küldött távirata. In: Az Amerikai Egyesült Államok külpolitikája 1964-68, i. m, XXVI. kötet, p.354

[19]Jakarta szinte teljesen a nyugati kacsolatok felszámolására törekedett, kilépett az ENSZ-ből is, 1964-65-ben radikálisabb államosításokra került sor, mint Kínában

[20] Idézi: Margaret Scott: i.m.

Kodolányi János Egyetem

Kodolányi János Egyetem
Cím: 5900 Orosháza, Gyopárosi út 3/f.
Kodolányi János Egyetem
Cím: 1139 Budapest, Frangepán utca 50-56.
Telefon: (1) 238 9327

Kodolányi János Egyetem
Cím: 8000 Székesfehérvár, Fürdő utca 1.
Telefon: (22) 543-400
Impresszum | Szerzői jogok | Etikai kódex | Médiaajánlat