Tőrös Teodóra – kommunikáció és médiatudomány szak, II. évfolyam
"Nem megúszni szeretnék egy utazást"
Már az odaút sem volt zökkenőmentes, hiszen nem könnyű egy tizenhat éven alulival repülni, pláne nem szülők nélkül. Szülői meghatalmazások sora szükséges és egy nagy adag magabiztosság, hogy igen, gondját tudom viselni az öcsémnek.
A reptéri ellenőrzésen viszonylag könnyen átjutottunk, elfoglaltuk a gépen a helyünket, és már repültünk is Berlin felé. Az utazás alatt végig azon járt az agyam, hogy csak ne legyen semmi baj, ne most robbantsanak, és pláne ne ott, ahol éppen vagyunk. Terrortámadásoktól, robbantásoktól hangos a sajtó napjainkban, a turistautak gondtalansága már a múlté. Már az utazás előtt elhatároztam, hogy a zsúfolt helyeket inkább elkerüljük, és fél szemem mindig a tesómon lesz.
A sikeres landolás után metróra szálltunk és a belvárost vettük célba a közel tizenöt kilós hátizsákokkal. Zseniális ötleteim egyike volt, hogy tegyünk úgy, mint az igazi backpacker (hátizsákos) turisták. A gépünk kilenc óra körül landolt, a szállást háromkor foglalhattuk el, a köztes időben pedig gyalogos városnézésre indultunk; mi és a hátizsákok. Egy-két óra elteltével gyakorlatilag nem éreztük a hátunkat.
A szállásunk egy kilencemeletes hostelben volt, nyilván itt is voltak problémák, de ettől igazán emlékezetes egy út. Közel egy órát kellett a szobára várni, ugyanis nem takarították ki időben, de jobb a békesség alapon nem tettem szóvá. Vissza a hátizsákokat, irány egy kisbolt, hogy vegyünk egy-két hasznos dolgot.
Végre lepakoltunk, átöltöztünk és elindultunk újra várost nézni. Sétahajóztunk, amiről kiválóan láttuk a múzeumok szigetét, Angela Merkel „erődjét” és a csodaszép hidakat, közben pedig egy német egyetemista fiú mesélt a történetükről.
A következő két nap a csavargásé volt. Sajnos csak kívülről néztük meg a Reichstagot és a tv tornyot, mert nem kaptunk időpontunk a kint tartózkodásunk alatt. A Pergamon múzeum kiállítása azonban lenyűgöző volt, a tudat ellenére is, hogy ezt összelopta Németország a hódító hadjáratai során. Jártunk a Checkpoint Charlie-nál, a legfontosabb katonai ellenőrzőpontnál a Vasfüggöny berlini szakaszán. A keleti és nyugati Berlin történetét is megismertük, láttuk a több kilométeren fennmaradó, legendás falat, ami graffitival van tele. Művészek alkották a sokszor érthetetlen festményeket, és kerítéssel óvják a látogatóktól. Berlin egyik szimbólumát sokan látni akarják, s a fiataloknak szinte elképzelhetetlen, hogy valaha fal rekesztette el egymástól Kelet-és Nyugat-Berlint. Mint ahogyan az is utópisztikus álomnak tűnik, hogy volt egyszer egy NSZK (Német Szövetségi Köztársaság) és volt egy NDK (Német Demokratikus Köztársaság, Trabant védjeggyel), amelynek szívében Nyugat-Berlin részleges államisággal rendelkező terület volt 1949 és 1990 között,
Bunker túrán vettünk részt, bolhapiacoztunk és street food fesztiválon jártunk, ahol a helyi specialitásokat végig ettük és ittuk, szóval a három nap alatt tényleg csak aludni tértünk haza. A rengeteg élmény mellett volt olyan is, amit remélem, könnyen elfelejtek. Nagyon meglepett, hogy a németek tisztaságának és rendezettségének híre nyoma sem volt Berlinben. Az utcákon szemétkupacok álltak, kibírhatatlan volt a bűz helyenként. A metrók ugyan gyorsak voltak és újak, de a benne lévő piszok elviselhetetlen. Igaz, egyre kevesebb német lakja ezt a várost.
Szerettem Berlinben lenni, akkor is, ha időnként aggodalmaskodva néztem körül, akkor is, ha néhány helyen alig hallottam német szót, akkor is, ha időnként féltettem a testvéremet és féltem magam is. Szeretek világot látni, gyakorolni a megtanult idegen nyelveket, és olyan hátizsákos turista akarok lenni, aki félelmek nélkül gyalogolhat Berlin, Párizs vagy akár Brüsszel utcáin. Nem megúszni szeretnék egy utazást, hanem gondtalanul élményeket, tapasztalatokat gyűjteni egy-egy kiruccanás során.
