Erdei Boglárka - kommunikáció- és médiatudomány szak, III. évfolyam Tóth Levente színművészt mindenki ismeri Egerben, hiszen negyedszázada az egri Gárdonyi Géza Színház társulatának tagja. Színészi pályája a Theatrum Színiakadémián indult, ezt követően pedig 1998-ban Egerbe szerződött. Azt mondja, igazából a drámai szerepek vonzzák, mint például Eugene O’Neill: Utazás az éjszakába című darabjában ifj. James Tyrone karaktere, de számtalan más szerepben is láthatták az elmúlt évtizedekben a színházkedvelők.
Hallgattam egy interjút veled, amiben azt mondtad, hogy orvos szerettél volna lenni. Miért választottad a mégis a színészetet, és hogyan indult a pályafutásod?
Általános iskolás koromban valóban orvos szerettem volna lenni. Diplomás szüleim révén abban a rendszerben, kimondatlanul elvárt dolog volt, hogy a testvéremmel minimum legyen egy diplománk. Nagyon érdekelt a biológia, fizika versenyekre is jártam, és felvételiztem a szegedi Radnóti Miklós Gimnáziumba, speciális biológia szakra, ahová fel is vettek. A csavar a dologban az, hogy nekem nagyon szigorú édesapám volt, és adódott egy olyan lehetőség, hogy kicsit kitörhettem az atyai szigor alól. Szavaló versenyekre jártam és a szentesi helyi tévétől megkerestek, hogy legyek az egyik főszereplője a megrendezésre kerülő verses gyermekfilmnek, a Kamaszságoknak. Innen indult, hogy megpróbálom és felvételizek a szentesi Horváth Mihály Gimnázium irodalmi drámai osztályába. Legjobb eredménnyel felvételt nyertem. Édesapám pedig azt mondta, ami miatt a mai napig hálás vagyok neki, hogy választhatok. Én a könnyebb utat választottam, elmentem Szentesre „bohóckodni”, és így indultam el gyakorlatilag a színészet felé. Közben rájöttem és sokszor mondogatom is, hogy színésznek az megy, aki nem szeret dolgozni.
Voltak olyan színészek vagy művészek, akik inspiráltak a színészetben?
Nem voltunk nagy színházba járók annak idején Szegeden, bár a színház mellett laktunk. Filmeket néztünk, és a mai napig én inkább filmfogyasztó vagyok, de értelemszerűen színházba is nagyon szeretek járni. A rendszerváltás előtt, ha láttunk egy-egy amerikai sorozatot, akkor odáig voltunk meg vissza, nekem ők voltak a példaképeim. A helyi televízióban akkor nem volt ennyire sztárként kezelve a színész, így a magyar színészek közül nem volt. Amikor felkerültem én is Pestre és tanultam a szakmát, jártunk színházakba és figyeltük a „nagyokat”. Ámultunk és bámultunk, hogy ezt valaha mi tudjuk-e majd csinálni, egyáltalán képesek leszünk-e rá. Molnár Piroskától elkezdve Haumann Péteren át, Kern András, és igazából annyi mindenkit lehetne mondani, akiket tátott szájjal néztünk. Volt olyan előadás, amit tíz-tizenkétszer megnéztünk.
Volt olyan szereped, ami valami miatt nagyon emlékezetes volt?
A legelső, amikor idekerültem Egerbe és nagyon szerettem, az az Ibsen: Vadkacsák volt. Eredetileg nem Gregers Werlét alakítottam volna, hanem a könyvelőt. A próbafolyamat közben Bertók Lajos kollégám betegség miatt kiesett a főszerepből. Az igazgatónk, aki a darabot rendezte, Beke Sándor azt mondta, hogy vegyem át a szerepet. Nagyon megküzdöttem vele, de nagyon szerettem. Fiatal voltam hozzá, legalább tíz évvel később kellett volna játszanom, de nagyon meghatározó volt, hogy egy ilyen drámai szerepet játszhattam elsőként gyakorlatilag színházban.
Szerepálmaid voltak?
Soha.
Mindig csak éppen az, ami jött?
Alapvetően természetemből fakadóan ilyen vagyok. Nincsenek olyan vágyálmaim, amit nagyon kergetnék, és ha nem jön össze utána rossz a kedvem. Nem az a típusú ember voltam, aki odament az igazgatóhoz vagy rendezőhöz, hogy mennyire szeretném ezt a darabot eljátszani. Mindig, amit éppen kapok azzal dolgozok és hozok ki belőle a legtöbbet. Vannak olyan előadások, amiket magunk csinálunk meg, mert az tetszik, de kifejezett szerepálom az nincsen.
Sokszínű egyéniség vagy, műsort vezetsz az egri helyi televíziónál, színészkedsz a Gárdonyi Géza Színházban. Melyik áll közelebb a szívedhez?
A tévézés egy teljesen véletlen folytán jött az életembe, a TikTok által. „Helyi celebként”, amikor elkezdtük ezt csinálni a családdal, az ismerős riporterek megkerestek. Aztán készítettek velem egy riportot, és az új tv vezetője azt mondta, hogy kellek neki, mint műsorvezető. Pár nap múlva nekem már élőadásban kellett teljesítenem úgy, hogy azelőtt sosem csináltam ilyet. Ennek most már több, mint három és fél éve. A rádióban is dolgozom, ott felolvasok. Illetve van több, mint tíz éve egy színjátszó csoportom csupa közjegyzőkből. Ez a Közjegyzők Színjátszó köre Budapesten. Nagyon szeretek velük együtt dolgozni.
Valamelyiket jobban szereted?
Ahol épp vagyok, csak arra koncentrálok száz százalékkal. Nem teszek sorrendet közöttük. Ráadásul úgy, hogy bármelyik pillanatban mondhatják azt, hogy holnaptól nem kellünk, és erre ennyi idősen már felkészült az ember, nem érheti váratlanul. Nem csinálnám egyiket sem, ha nem szeretném ugyanúgy mindet.
Szerepeltél országos tévében is különböző játékokban. Az milyen élmény volt?
Nagy élmény volt. Az első azt hiszem, hogy 2006-ban volt, az Áll az alku, a táskás játék. Úgy voltam vele, hogy miért ne. Ha nyerek egy kis pénzt, az külön jó. Végül nem kis pénzt nyertem, hanem viszonylag sokat. Fél évig ötvenöt adásban szerepeltem. Ez megint csak egy teljesen új élmény volt. Nagyon szeretem az ilyen dolgokat kipróbálni, mert mindig ad valamit az életünknek. Rákaptam aztán az ízére a dolognak és több játékban részt vettem. Az utolsóban, a Piramisban a feleségemmel együtt vettünk részt. Oda más céllal mentünk, de ott is nyertünk és így boldogok voltunk, viszont már leálltam.
Jövőbeli tervek, beteljesületlen álmok?
Nincs beteljesületlen álom, talán abból kifolyólag, hogy nem ragaszkodom dolgokhoz. Az elmúlt hat-nyolc évben arra szoktunk rá a feleségemmel, mivel már nagyok a gyerekek, hogy évente többször utazunk. Olcsó költségvetéssel új kultúrákat ismerünk meg. Ez az, ami most adrenalinnal tölt el, hogy hova lehetne következőleg elmenni. Ez nekünk is jó, a kapcsolatunknak, meg egyáltalán a létünknek, hogy megpróbálunk vidám emberek maradni ebben a szürkeségben. Ami egy szülőnek a legnagyobb álma lehet, hogy a gyerekek találják meg a helyüket, legyenek boldogok, és amit szeretnének, tudják csinálni.
Hol látod magad öt-tíz év múlva?
Már nagyon a nyugdíj felé. Nem tudom, igazából ezen sem nagyon gondolkozom.
Hozza majd az élet?
Igen, ezt megtanultam, régen volt két szívinfarktusom. Akkor kezdtem el azzal foglalkozni, hogy nem kell dolgokhoz ragaszkodni. Ha becsukódik egy ajtó, amit nem hiszünk el egészen addig, amíg nem történik meg velünk, akkor kinyílik egy másik vagy másik kettő. Azóta, hogy ezt eltudom fogadni, működik, és tényleg így van. A 2000-es évek közepén közel hat éven keresztül például az RTL egyik műsorát narráltam, ami egyik napról a másikra megszűnt. Ott voltam, hogy „jaj istenem”, és másnap már csörgött is a telefon, jött egy másik kihívás. Nem félek már attól, hogy mi lesz. Majd meglátjuk. Lehet, hogy öt év múlva kamionsofőr leszek, mert szeretek vezetni. Az is lehet, hogy még mindig itt leszek a színházban. Nem tudom.
