Gazdagok klubja és kívánságok

- Németország melyik részén élsz, és hol dolgozol?

- Bajorországban élek, Straubingban. Ez egy ötvenezres kisváros, nyugodt, barátságos és élhető hely. Egy gyermekotthonban dolgozom, ahova bántalmazott, rossz bánásmódban élő, elhanyagolt gyerekek kerülnek. Egyszóval: traumatizált gyermekeknek segítek.

- Mi a folyamata annak, hogy egy gyerek bekerüljön hozzátok?

- Először információ kapunk arról, hogy a gyerek veszélyeztetett, például iskolából, tanárok által. Ezt bejelentik, majd a gyámhatóság elkezd vizsgálódni az ügyben. A folyamat végén megállapítják, hogy kezelhető-e családon belül a probléma, vagy sem. Ha nem, kiveszik a gyereket a családból, s hozzák az intézetbe. Sok esetben a gyerek maradhat a családban, de napközben pár óra erejéig az intézetben tartózkodik, tanulás és szabadidő-eltöltés céljából.

- Hogyan épül fel az intézet rendszere? Hány csoport van?

- Három csoportban vannak a gyerekek. Jelenleg ötvenhat gyermek tartozik az intézethez, ebből hamincketten kostenziek, tizenketten straubingiak Tizenketten csak napközben tartózkodnak az otthonban.

- Milyen feladataid vannak, és milyen alapelvek szerint dolgozol?

- Az alapfelfelfogás az, hogy otthont adok, adunk a gyerekeknek. Élesen el kell különíteni a szerepeket, mert sok esetben gyakorlatilag szülőként kell viselkedniük, értem ez alatt a lefektetést, esti mesét. Ugyanakkor szakemberként vagyunk jelen, a gondozás és a fejlesztés is cél. A nap úgy kezdődik, hogy felkeltem a gyerekeket – az én csoportomban egyébként tízen vannak -, reggelit készítek nekik, közösen megreggelizünk. Ellenőrzöm, hogy mindenük a táskában van-e, majd az iskolabusszal elmennek az iskolába. Ekkor én elintézem a hivatalos ügyeket, dokumentálok. Jeleznem kell a hivatal felé, ha netán probléma akadt valamelyik gyerekkel. Ez zajlik, míg a gyerekek iskolában vannak, majd ebédre visszaérkeznek. Délután két és három óra között elkészítik a házi feladatot, ha szükséges, segítek nekik, de mindenképpen körbejárok, és ellenőrzöm, hogy elvégezték-e a feladatot.

- Mi következik ezután? Mikor ér véget a nap?

- Ezután már csak  szabadidős tevékenységek következnek, erre számos lehetőség van. Az intézmény gyönyörű, parkosított környezetben fekszik, sok az erdő, jó a levegő. A kisebbek a játszótéren játszanak, valaki mindig kint van velük. De lehet teljesen szabad is a program, nem szükséges feltétlenül gondozói felügyelet. Vannak klubok, lehet bokszolni, bowlingozni, télen szánkózni szoktunk. Vagy egyszerűen csak tévézünk, társasjátékozunk, kártyázunk. Olykor elmegyünk moziba. Uszoda is található az intézményen belül. Este vacsora van, majd lefektetés. A kisebbeknek segítünk mindenben, a nap végén körbejárjuk a szobákat, elköszönünk, majd jöhet az alvás. A gondozók is ott alszanak természetesen; ha bármi gond adódik, így közbe tudunk lépni, mindig ott vagyunk.

- Említetted, hogy délelőtt dokumentálsz. Milyen egyéb, szervezeti feladatok vannak még?

- Amíg a gyerekek iskolában vannak, elrendezem a szobákat, mosok, kitakarítom a konyhát, de ápolói feladatokat is el kell látni. Például időnként átnézem a gyerekeket, nem tetvesek-e. Sajnos ez is előfordulhat. De értem a kérdést, intézményi szinten egy nagygyűlés van minden évben, amikor az igazgatótól kezdve a gyámhivatalon át az összes gondozó jelen van. Átbeszéljük az elmúlt időszak eseményeit, a finanszírozást, a fejlesztési terveket, és elemezzük az egyes kliensek helyzetét. Ekkor a gyámhivatal felülvizsgálja, ki maradhat, és ki mehet el esetlegesen az intézetből. Ezen kívül persze több, kisebb megbeszélés is van, oktatók, gondozók között is.

- Ha már a finanszírozás szóba került: ki az intézmény fenntartója?

-          A katolikus Irgalmas Testvérek rend a fenntartó. A szükséges forrást az állam adja, illetve adományok, ajándékok is eljutnak az otthonhoz. Például a „gazdagok klubja” minden évben megszerzi a gyerekek kívánságlistáját karácsonykor, s vásárol nekik ajándékokat.

- Mennyi a támogatást sikerül összegyűjteni?

- Ezt úgy tudom meghatározni, hogy fejenként, egy gyerekre jut kétezer-hatszáz euró egy hónapban.

- Ez rengeteg pénznek tűnik számomra. Mi fedezhető ebből?

- Minden. Az egy főre jutó támogatásban benne van a gyerekek teljes ellátása, a személyzet fizetése, illetve elkülönülnek összegek a felújításokra, fejlesztésekre. Az intézet igazgatója rendszeresen ellenőrzi a költségvetést, s igyekszik kiegyensúlyozottan tartani azt. Általában ki tudunk jönni ebből az összegből, de lehetőség van arra is, hogy kivételes helyzetekben kérjünk még. Ám annak megalapozottnak kell lennie, és a folyósítást egy tárgyalás előzi meg.

- Ahogyan hallgatlak, az jutott eszembe, hogy nálatok nagyon jó dolog a szociális szférában dolgozni. Benned egyébként hogyan született meg a döntés, hogy szociális gondozó légy?

- Ez egy nagyon hosszú folyamat eredménye. Kezdetben, tinédzserként még útkarbantartóként dolgoztam, majd elhatároztam, hogy katona leszek, mert az férfias és kemény szakma. Be is léptem a Német Hadseregbe 2001-ben. Tíz évet töltöttem ott, számos izgalmas és veszélyes küldetéssel... Ahogy egyre feljebb léptem a ranglétrán a hadseregen belül, kezdett körvonalazódni bennem, hogy én ezt nem akarom egy életen át csinálni: egy rendszernek dolgozni. Inkább járnám a saját utam. Ekkor elgondolkoztam azon, mi volna a leghelyesebb. Kiléptem, és váltottam. Alapvetően a habitusom miatt választottam ezt a szakmát. Imádom a gyerekeket, nekem is vannak, és a szívemen viselem a sorsukat. Ugyanakkor nagy lökést adott az is, hogy a édesanyám és a nővérem is ezt a pályát választotta. Ez nagyon ritka egyébként, hogy egy családon belül hárman is azonos szakmában dolgozzanak, de így alakult. Nagyon sokat jelent ez nekem, és ráadásul meg tudjuk osztani egymással a tapasztalatokat, élményeket.

- Most hogyan érzel? Elégedett vagy?

- Igen, teljes mértékben. Bár szomorú vagyok amiatt, hogy nem sokan választják ezt a szakmát, vagy egy idő elteltével váltanak. Ugyanis az élet nagyon drága Németországban, és sokan mondják, hogy inkább elmennek valamelyik autógyárba dolgozni, ahol kétszer-háromszor ennyit keresnek. De én nagyon jól érzem itt magam.

- Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

- A legfőbb célom, hogy mindig hasznos és magas szintű munkát végezzek. Továbbá, személyes célom, hogy valaha intézményvezető legyen belőlem, mivel úgy érzem – és sok visszaigazolást kapok-, hogy megfelelőek a kvalitásaim hozzá. Ugyanakkor szeretnék több külföldi projektben részt venni. Nemrég megízleltem, milyen az, és tovább szeretném szőni a kapcsolati hálót. Március elején például Magyarországon jártam egy nemzetközi szociális szakmai héten.

- Milyen tapasztalatokat gyűjtöttél, milyen benyomások értek Magyarországon?

- Rendkívül jó tapasztalatokkal távoztam, kedvesek voltak az emberek, barátságosan nyilvánultak meg felém, élveztem minden percét. Egy hetet töltöttem Budapesten egy kongresszus keretében, majd egyhetes szakmai gyakorlaton voltam Miskolcon. Autistákkal foglalkoztam, ami nagy örömömre szolgált. Szeretnék visszatérni még Magyarországra.

- Milyen kilátásaid vannak erre?

- Úgy tűnik, nagyon jók, ugyanis az intézménynél, ahol a szakmai gyakorlatomat töltöttem, azt mondták,  várnak vissza, továbbá a főszervező –a Kézenfogva Alapítvány -  is közölte, hogy szeretettel látnak bármikor, visszajöhetek dolgozni, erősíteni a két ország közötti kapcsolatot. Ezt feltétlenül ki fogom használni. Megszerettem a magyarokat, a fővárosukat, Budapestet különösen. Az élet különleges ajándéka, hogy a barátnőm magyar, és szociális munkásnak tanul.