Szabó Bálint írása - a székesfehérvári Tóparti Gimnázium és Művészeti Szakközépiskolában idén érettségizett, szeptembertől kodolányis hallgató
Budapesten is fellépett július 22-én a világ egyik legkeményebb metálzenekara, az Eyehategod. A New Orleansban alapított Eyehategod sludge metal banda. Stílusukban ötvözik a doom, a hardcore punk, és a New Orleans-i blues elemeit, mindezt megfejelve egy hatalmas adag mizantróp hangulattal.
Az 1988-ban alapított, négy lemezt megélt csapat elképesztő hitelességgel jeleníti meg az emberiség minden szennyét, és mindezt olyan természetességgel teszik, hogy arról csak elismeréssel lehet beszélni. Jól példázza pályafutásukat az is, hogy a zenekar valamennyi tagjának élete során már meggyűlt a baja valamilyen kemény droggal. Egy szó mint száz, az Eyehategod súlyos ember- és életellenes zenét játszik, ami sokak számára nehezen, vagy egyáltalán nem befogadható. Ugyanakkor a banda által megteremtett atmoszféra zenekarok nemzedékeinek adott inspirációt.
Amikor meghallottam, hogy európai turnéjuk keretében idén nyáron Pestre is jönnek, először nem is akartam elhinni, hogy ez megtörténhet. A fennállásának huszonötödik évfordulóját ünneplő „rockzenei unikum”, ez az ennyire réteg-zenét játszó csapat, július 19-ei, lengyelországi fellépése után eljött Magyarországra is. A koncert időpontja kicsit furcsának tűnt, hétfőre tették, de mindegy, ha menni kell valamire, akkor erre menni kell, bármikor. Az este fél nyolcas kezdést is korainak tartottam, de tekintve, hogy négy előzenekar is játszott, érthető. A korai kezdés miatt kapásból sikerült lekésni az első két bandát - IExist, The Gates of Slumber -, de ez nem bizonyult túl nagy veszteségnek, mert az utánuk következő Twitching Tongues kíméletlenül odatette magát. Őket a Harm's Way követte, amiről nem tudnék túl sokat elmondani, nem voltak annyira emlékezetesek.
Fél tizenegykor aztán rövid hangolás után (ez nem az a műfaj, ahol évekig kell hangolni a gitárokat) színpadra lépett az Eyehategod, és nem okoztak csalódást. Az énekes, Mike IX Williams kezében egy üveg vodkával, a színpadra lépés után felszólított mindenkit, hogy mit csináljon, ha majd lát egy rendőrt, közben jó nagyokat húzott az üvegből. A kellemes nyitóbeszéd után elkezdtek játszani. Az, aminek a következő másfél órában tanúja voltam, nehéz leírni. Amint a gitárok felvisítottak, elszabadult a pokol a szó "jó" értelmében. Mark Williams üvöltéséből mindvégig a legmélyebb utálat és az élet minden formájából való kiábrándultság érződött. A nyár egyik legfontosabb klubkoncertjén csak úgy hömpölygött le a színpadról a gyűlölet és a halálvágy érzése. A bandatagok a színpadon ittak, és láthatóan felettébb jól érezték magukat, ami átragadt a közönségükre is. Az összkép leírhatatlanul gyönyörű volt, legalább is nekem. Az egészet olyan természetességgel adták elő, hogy akkor és ott, ők tűntek a világ legboldogabb embereinek, no meg mi, akik hallgattuk őket...
