Dombi Zsuzsanna írása - szociális munka szak, II. évfolyam
Az elfogadó értékrend náluk természetes
A németországi Straubingban töltöttem a szakmai gyakorlatomat ez év júliusától októberig. Májusban tudtam meg, hogy három vagy hathónapos időtartamú külföldi szakmai gyakorlatra nyílik lehetőségem, és ezalatt ösztöndíjat is kapok.
Ez már önmagában vonzónak tűnt, és akkor még nem is gondoltam arra a megfizethetetlen tudásra, tapasztalatra, amire szert tettem.
Egy budapesti szakmai összejövetel alkalmával ismerkedtem meg azokkal a német szociális szakemberekkel, akiknek a segítségével könnyedén kapcsolatot teremthettem a straubingi fogyatékosokat ellátó és foglalkoztató intézménnyel. Viszonylag egyszerű és gyors adminisztratív intézkedéseket követően kezdhettem meg a gyakorlatomat Straubing városában.
Három helyszínen végeztem munkát az intézményen belül: egy foglalkoztató csoportban, egy lakócsoportban, illetve betekintést nyertem a fogyatékosok munkahelyére.
Az első helyszín az ismerkedésről szólt, ebben a csoportban súlyosan, esetenként halmozottan fogyatékos kliensek töltik délelőttjüket és/vagy délutánjukat. Először is rég nem gyakorolt nyelvtudásomat kellett felszínre hozni, ám ez könnyen ment, mivel német kollégáim kedvesek és segítőkészek voltak. A munka ideális körülmények között történt, hiszen három állandó segítőre tíz-tizenegy kliens jut. Cél a lakócsoportból való kimozdításuk, foglalkoztatásuk. Érdekes fejlesztő játékokat alkalmaznak, speciális segítő eszközöket vesznek igénybe mind a testi, mind az értelmi fogyaték javítására.
Néhány hét elteltével sikerült felvennem a napi ritmust, és már én is találtam ki készségfejlesztő játékokat, egy-egy módszert arra, hogyan oldatható meg például egy kirakós játék azzal a klienssel, akinek gondjai vannak a színek és a formák felismerésével. Mindeközben egyre közelebb került egymáshoz kliens és gyakornok; az egyes kliensek attribútumait, szokásos cselekvési formáit, kedvenc szavaikat soha nem fogom elfelejteni. Tudniillik, ezen a helyen, az ott lévők állapotának súlyossága miatt sokkal inkább meghatározóak a gesztusok, mintsem a verbális kommunikáció. Az én csoportombéliek nagy része ugyanis egyáltalán nem beszél. Náluk kiemelten fontos arra figyelnie a szakembernek, hogy egy-egy arckifejezéssel, érintéssel mit akarnak tudatni. Az is fontos, hogyan közelítünk feléjük, és mit tudunk kiolvasni a reakciójukból: valaki nagyon könnyedén vette érkezésemet, más még egy hónap múltán is nehezen fogadott el. Ebben az esetben soha nem szabad erőltetni az elfogadást, türelmesnek kell lenni, és az alapvető feladatok elvégzésére koncentrálni vele kapcsolatban. Lehet, hogy egy másik segítő könnyebben kapcsolatot teremt vele.
Az is figyelemreméltó, hogy az idejük egy részét munkával töltik: a segítők felügyeletével ruhákat, táskákat, ékszereket, egyéb holmikat készítenek, amelyeket eladnak a nyári vásáron, amelyet minden évben megrendeznek az intézmény udvarán. Ide a szakmában dolgozókon kívül egyre több a laikus érdeklődő is ellátogat, akik egy-egy termék megvásárlásával szeretnék támogatni az intézményt.
A következő gyakorlati helyszínem a lakócsoport volt, ahol a napi rutinhoz tartozik a kliensek felkeltése, mozgásában korlátozott esetében öltöztetés, mosdatás, fürdetés, az inkontinensek pelenkázása. Az egyes étkezések előkészítése és lebonyolítása is a mi feladatunk. Vannak, akik nem szívesen esznek: úgy kell utakat találni ahhoz, hogy egy falat vagy korty lemenjen. Sokan etetésre szorulnak, itt (is) a türelem a fontos. Étkezés után háziasszonyként tündökölhetünk a konyha, illetve a kliensek szobáinak rendbe tételekor. Természetesen működik takarító-szolgálat az intézmény területén, de azt tapasztaltam, a segítők fontosnak tartják a szobák hetenkénti felfrissítését, a kliensek kedvenc tárgyainak leporolását, gondozását. A csoportok összetételétől függ a dolgozók munkarendje; van, ahol minden kliens elhagyja az otthont egész napra, s a segítők kora reggeli/késő délutáni munkarendben dolgoznak, s van, ahol egyesek egész nap otthon tartózkodnak, állandó felügyeletre szorulnak.
Egy viszonylag nagy épületben olyan nagy alapterületű helyiségek vannak, amelyek árumozgatásra és fizikai munkára szolgálnak. Itt alapvetően a legjobb képességű és legkevésbé sérült kliensek dolgoznak. Vannak, akik kisebb alkatrészeket csomagolnak, de vannak, akik árut mozgatnak, szállítanak egyik helyiségből a másikba. természetesen ez utóbbihoz speciális engedély kell, amelyet a kliensek helyben szerezhetnek egy-egy tanfolyamon. Egyébként számos tanfolyam áll a kliensek rendelkezésére, félévente nyílik lehetőségük arra, hogy beiratkozzanak a különböző képzésekre vagy programokra. A paletta színes, tanulhatnak, de szervezett szabadidős programok is vannak bőven, például úszás, túrázás, főzés, közös imadélután, kézművesség, és még sorolhatnám.
Szakmai gyakorlatom során nem csupán a kliensekkel dolgoztam együtt, hanem betekintést nyertem a szociális munka elméletébe is. Képzett kollégáim rendelkezésemre bocsátottak különböző szakmai anyagokat, láthattam esettanulmányt, esetleírást. A gyakorlati tapasztalatgyűjtés része volt az is, hogy tanúja lehettem olyan kétségbeesett kliensek érkezésének, akik a szociális munkás azonnali segítségét kérték. Erre minden esetben lehetőségük is volt, egy-egy szakember mindig az sürgős segítséget kérők rendelkezésére állt, akik az esettek döntő többségében megnyugodva távoztak.
Azt is megtudtam, hogyan zajlik egy Erasmus-hoz hasonló mobilitási program megszervezése. Az „Elengedés” című kurzus szervezési folyamatában és lebonyolításában vehettem részt. A kurzus igazodik a téma sokrétűségéhez, hiszen az elengedés kötődhet halálesethez, költözéshez, szakításhoz, voltaképpen sok mindenhez, mivel sok ember küzd megoldatlan, elengedetlen dolgokkal. Egy háromrészes előadássorozat keretében, interaktív elemekkel színesítve szerveztük meg a kurzust. Azt hiszem, ekkor kavarogtak bennem a legambivalensebb érzések az egész gyakorlatom során. Láttam a klienseket sírni, dühöngeni, ahogyan küzdöttek a saját érzéseikkel. A kurzus eredményesnek bizonyult, sokan egyrészt sokan éltek a lehetőséggel, másrészt pozitív visszajelzéseket kaptunk a résztvevők részéről is.
Az intézmény és a kollégák is egyaránt az inklúzió hívei, amit érvényre is juttatnak munkájuk során. Jómagam is egyet értek az elmélettel, miszerint a fogyatékos embereket nem csupán elfogadjuk, hanem be is fogadjuk magunk közé.
A Németországban töltött idő alatt erre számos pozitív példát és jó gyakorlatot láttam. Nem csak beszélnek az elfogadásról, hanem ott megvalósulni látszik a mindennapokban. A nyelvtanulás, a szakmai tapasztalatszerzés és a kapcsolatépítés mellett számomra az ottani mentalitás hazahozatala is lényeges hozadéka a németországi gyakorlatomnak. Elfogadó értékrend, a segítségre szorulók segítésének szemlélete: ez a szociális szakemberek igazi küldetése.
