Tarbay Gabriella
A vágy titokzatos tárgya: Eileen Gray és Le Corbusier
A Párizsban alkotó angol-ír arisztokrata származású Eileen Gray (1878-1976) a két világháború közötti időszak kiemelkedő bútortervezője, belsőépítésze, az 1910-es években formálódó Párizs központú art deco meghatározó alakja volt.1938 után ugyan visszavonultan, a rivaldafénytől távol alkotott, ezzel szemben az1960-as évektől fokozatos újrafelfedezését viharos aukciós sikerek, avatott cikkek és könyvek sora kísérte. Alig ült el azonban a rekord leütési árak keltette kiemelt figyelem, Gray ismét az érdeklődés homlokterébe került. A kutatókat, a sajtót és a filmvilágot leginkább izgató kérdés az utóbbi években az, hogy Gray jóváhagyása, sőt tudta nélkül, miért időzött 1937-38-ban többször is Le Corbusier a Gray által 1926-29 között tervezett és felépített villában, és miért borította a fehér falakat részben szexuális utalásokat tartalmazó falfestményekkel.
Az elegáns, excentrikus, függetlenségét mind a magánéletében mind munkásságában megőrző nő iránti titokzatos vágy motiválta? Talán kínzó szakmai féltékenység állt tette hátterében? Ez utóbbi feltételezés talán bizarrnak tűnik annak fényében, hogy Le Corbusier már 1937-ben is építész óriásnak, a modernizmus ikonikus alakjának számított, és olyan, a 20.századi modern építészetet meghatározó házak fűződtek a nevéhez, mint az 1925-ös L’Esprit Nouveau Pavilon és az 1929-31-ben épült Villa Savoye. Ezzel szemben a francia Rivierán fekvő, E-1027-nek elnevezett villa Eileen Gray első épülete volt. Az is felmerül, hogy a „vandalizmus” valójában egy modern, abszurd Pygmalion dráma volt. Gray ugyanis nem vett részt formális építészképzésben, és 1920-21-től ilyen irányú tanulmányait részben éppen Le Corbusier segítette személyesen. Vajon Corbu, ahogy barátai nevezték, úgy érezte, hogy a tanítvány, aki ráadásul nő egy férfiak uralta területen, túlszárnyalta mesterét?
A tanulmány Eileen Gray munkásságának tükrében az ezekre a kérdésekre adható válaszok hátterét kutatja. Homlokterében a két művész közötti „harci terep”, az E-1027-es villa áll, deexcentrikus személyisége és az artdeco ünnepelt kultuszfigura szerepeis szerves része a történetben szerepet játszó Gray jelenségnek.
Az ünnepelt pályatárs: az art decoexotikus luxusától a modernizmus dekoratív funkcionalizmusáig (1913-1925)
Amikor 1920-20-ben megismerkedett Le Corbusier-vel, Eileen Gray már ünnepelt tervező volt. Pályája az 1910-es évek Párizsában indult, akkor, amikor a szecesszió fokozatosan egy új összművészeti stílusnak, az art deconak adta át a helyét. Az egyre konzervatívabbá váló angol-ír közegtől elidegenedve a művészeti kibontakozásának új lehetőségeket nyújtó francia fővárosba 1906-ban telepedett át.Vagyon, cím (anyai ágon a skót Stuartokkal állt rokonságban) és státusz birtokában hamarosan az art deco új életérzését megtestesítő párizsi elit ismert alakjává vált. Divatos bubifrizurával, a híres divattervező, Poiret ruhakölteményeiben és Lanvin kalapokban hajtott végig luxusautójában Párizs utcáin, leszbikusságát nyíltan vállalva szerelmét, a híres bárénekesnőt, Damiát maga mellé, Damia szelídített párducát a hátsó ülésre ültette.
Nem pusztán személye, hanem elsősorban különleges tervezői egyénisége keltett feltűnést: art deco chinoiserie munkával, azaz lakktechnikával készült paravánjaival és bútoraival vált ismertté.Ő volt az, aki a 17-18.században Európában divatos keleti technikát elsőként ültette át a modern közegbe.A lakktárgyak készítését még Londonban, a Victoria és Albert Múzeumban és a Soho restaurátor műhelyeiben sajátította el, tudását Párizsban egy japán mesternél éveken át tökéletesítette. A 18.századi gyakorlattól eltérően azonban nem japán és kínai, hanem átértelmezett keleti szimbolikát és modern témákat dolgozott fel munkáin. Jean Doucet divatmogul fedezte fel 1913-ban,bútorokat és egy vörös lakk paravánt (Le Destin) rendelt tőle, új, az art deco stílus formálódásában is szerepet játszóházába. A következő megbízatás, a Suzanne Talbot divatcég tulajdonosának Párizs legelegánsabb otthonává váló, az európai folyóiratokban gyakran illusztrált lakásába készült berendezési tárgyak hozták meg számára a zajos sikert. E bútorok közül kétségkívül a legismertebb a különleges faragással és lakktechnikával díszített Sárkányos fotel. Nevét a két karfát alkotó sárkány figuráról kapta, amelyek a bútor hátsó részénösszefonódva alkotják a bútor lábazatát. A Sárkányos fotelt 1973-ban Yves Saint Laurent vette meg 2.700dollárért, halála után gyűjteményének aukcionálásakor a Christie’s 2009-es árverésénmár aukciótörténeti rekordáron, 21.905.000euróért (kb. 8 milliárd forint) kelt el.Eileen Gray, immár a párizsi art deco kultuszfigurájaként nyitotta meg saját, Jean Désertnek nevezett elegáns design galériáját, ahol a saját tervezésű és kivitelezésű bútorokon kívül a 15 szövőnőt foglalkoztató szőnyegműhelyében készült szőnyegeket, valamint lámpatesteket is árult elit vevőkörének.
Amikor az art deco éppen kibontakozott, Gray tervezői fantáziáját már az új anyagokban rejlő lehetőségek foglalkoztatták. A holland Stijl és a német Bauhaus tevékenységének tanulmányozása után létrehozta saját modernizmusát. Ennek az időszaknak (1920-25) a legjellegzetesebb darabja az indiai Indore maharadzsájának készített Szatellit csillár. A geometrikus formákból, kúpokból és koncentrikus körökből megalkotott alumínium lámpatestek ugyancsak a Christie’s 2009-es árverésén találtak gazdára mintegy egy milliárd forintos leütési áron.
A harci terep: az E-1027-es villa
Eileen Gray összművészeti modernizmusának kiteljesedését a később Gray és Le Corbusier között harci terepként szolgáló kis, vasbetonból épült modernista villa jelentette. Az epizód-sorozat szempontjából is fontos, hogy a történet még 1919-ben kezdődött, amikor Eileen Gray beleszeretett a román származású építészbe, Jean Badovicibe, és érdeklődése a gyakorlati építészet felé fordult. Badovici, bár építészként nem tervezett az utókor szempontjából jelentős házakat, az Architecture Vivante című, 1920-ban induló folyóirat szerkesztőjeként jelentős szerepet töltött be a modern építészet, elsősorban Le Corbusier elveinek terjesztésében és megvalósult épületeinek bemutatásában. Gray is részt vett a szerkesztésben, emellett Badovicitól az építészet alapjait tanulta meg.A gyakorlati terepet az építész Vezlay -ben végzett újjáépítési munkáinak tanulmányozása jelentette. Hamarosan maga Le Corbusier vette szárnyai alá Gray-t, személyesen foglalkozott vele, az építészeti rajz mesterfogásaira tanította, és számos megvalósuló vagy elkészült épületének tervrajzaitadta át neki azzal a kimondott szándékkal, hogy az „építészhallgatónő” bátran használjon fel az anyagból részlet-megoldásokat. A tervrajzok között Corbu számára olyan személyes emocionális töltetű dokumentáció is volt, mint a szüleinek tervezett svájci tóparti nyaraló.
Az 1926-29 között felépült, Gray és Badovici nevének kezdőbetűiből az ABC sorrendje alapjánE-1027-nek elnevezett ház a francia Rivierán, Nice közelében fekszik, egy festői hegyoldalon, a tenger közelében. Gray nyaralónak szánta maga és élettársa, Badovici számára. A nehezen megközelíthető, elhanyagolt, teraszokkal szabdalt, szőlőtőkékkel és citromfákkal beültetett kis földtelketGray találta és vette meg Badovici nevére, és az építkezést is ő finanszírozta. De ki tervezte a házat? Gray, le Corbusier vagy Badovici? Talán meglepőnek tűnik, de a kérdés hosszas kutatások és elemzések tárgyát képezte. Bár a technikai részleteket illetően szinte biztosra vehető, hogy Gray konzultált mind Badovicivel, mind le Corbusier-vel, mi több, a villa pontosan követi Corbu modernista építészetre lefektetett alapelveit (lábakon áll, szabad a homlokzatalakítása és alaprajzi elrendezése, szalagablakok valamint tetőkert jellemzik), mégis Eileen Gray önálló szellemi munkája,a saját a Stijl, a Bauhaus és Le Corbusier modernizmusára adott válasza.
A belsőépítészeti elrendezést és a berendezési tárgyakat is Gray tervezte. A falak színeit a nap járásának és a tenger visszatükröződő fényeinek mediterrán színvilága alapján alakította ki, így fehér, halványrózsaszín türkiz-zöld és mélykék színsávok váltják egymást.Ügyelt a személyes kötődésekre (a nappaliban egy tengeri utazás térképe került a falra), a belső elrendezést a mindennapi élet tartalmi keretei, a szokásos „rítusok” organikus egysége határozta meg. Fontos volt számára a testi közelségben megélt belső: a terek, a felületek minőségének változása, a fények és színek élvezetes játéka. A bútorok tervezésének alapelvei a maximálishelykihasználás mellett a zökkenőmentes, praktikus vendégfogadás szempontjai voltak. Az E-1027 így Gray szándéka szerint lakói számára érzékletes, sőt érzéki menedékként, védőburokként szolgál a modern élet sokszor sokkoló hatásaival szemben. A villa legismertebb, modernista bútorai az 1925-26 körül tervezett Michelin figuráról elnevezett Bibendum szék és a többfunkciós, így elegáns megoldással állítható magasságú, a villáról E-1027-nek elnevezett kisasztal.
A mester és tanítványa
Amint elkészült a villa, 1929-ben az Architecture Vivante folyóirat gazdagon illusztrált cikket közölt róla Ház a tengerparton címmel, amelyben Badovici és Gray beszélgetnek a villa kapcsán a modernista építészetről. A cikkben Gray nyíltan, bár nevének említése nélkül szembeszállt Corbusier modernista elveivel.
Elsősorban Corbusier azon tételét támadta, miszerint a ház egy lakás céljára szolgáló gép, azaz személytelen, abszolút praktikus, szabványosított elemekből előállítható lakóegység. A ház nem gép, hanem velünk változó organikus egység -nyilatkozta, majd megjegyezte, „a gép-esztétika nem minden. Intenzív intellektualizmusa ugyanis el akar nyomni mindent, ami csodálatos az életben. A modern építészet nyomorúsága az érzékletesség és az érzékiség hiányából adódik”
A „vandalizmus”
Le Corbusier látogatása a villában, 1937-ben civilizált társasági történetként indult, csak később vett abszurd fordulatot. Mivel Gray ekkor már elhagyta a nőfaló Badovicit, és 40-50 kilométerrel arrébb -most már teljesen önállóan új házat épített magának, a mestert csak a ház tulajdonosa,Badovici fogadta. Ezért Corbu az alábbi levelet írta Graynek:”Nagy örömömre szolgál tudatni önnel, hogy az alatt a néhány nap alatt, amit a házában töltöttem, milyen nagyra értékeltem azt a különleges szellemet, amely meghatározta a külső és belső terek szervezését. Ez a különleges szellem a bútoroknak és a berendezési tárgyaknak méltóságot, varázslatosságot és szellemességet kölcsönöz”.[1] Nem sokkal később azonban többször, csónakon, vagy úszva visszatért, és élénk, vörös, zöld és fekete színekkel a külső-belső tereket szinte uraló nyolc falfestménnyel borította a falakat. Köztük több nyíltan utalt Gray biszexualitására.Jórészt meztelenül festett. A vandalizmus része volt az is, hogy murális munkáiról felvételeket készített, és ezeket publikálta anélkül, hogy megemlítette volna a ház tervezőjének a nevét. Így idővel sokan úgy gondolták, hogy a villát Corbusier tervezte. Kortársak emlékezete szerint Corbua villa kapcsán úgy nyilatkozott.: „Ez a ház az enyém. Az én ideáim. Ellopták tőlem.”[2] Gray felháborító vandalizmusnak nevezte a cselekedetet.
A ház az emlékezet céljára szolgáló gép?
Furcsa fintora a sorsnak, hogy a ház közismertségét éppen Corbusier falfestményeinek köszönheti. A teljesen leromlott állapotú épület az 1980-as évektől csavargók tanyájává és az elegáns tengerpart szégyenfoltjává vált. Már lebontása került szóba, amikor a 2000-es évek elején, kezdetben elsősorban a Corbusier falfestmények miatt, védetté nyilvánították és elkezdődött lassú rendbehozatala. Archív felvételek alapján replika bútorokkal rendezték be, és 2015-től látogathatóvá vált.
Az Eileen Gray-Le Corbusier epizód és a bevezetésben felvázolt kérdések túlmutatnak egy izgalmas történet keretein: Eileen Gray újrafelfedezésének utolsó lépéseként kijelölik helyét az 1920-as 30-as évek modern építészeti törekvéseiben.
