A nagypapám harcolt 1956-ban, és gyakran mesélt arról, hogy akkoriban milyen körülmények között éltek. Soha nem gondoltam, hogy egyszer majd a saját bőrömön tapasztalom meg - akár csak közvetve is -, amiről beszélt. Bele sem merek gondolni, mit éreznek az elhunytak családtagjai, teljesen mindegy, hogy melyik oldalon harcolnak. Egy éve tart az orosz – ukrán konfliktus, amelyet mára nyugodtan nevezhetünk háborúnak. A második világháború óta nem látott méretű pusztítás százezrek halálát okozta és városok tucatjait tette a földdel egyenlővé.
Nem telik el úgy nap, hogy a híradók ne központi témaként foglalkoznának a háború okozta eseményekkel. Médiaszakos hallgatóként én is igyekszem naprakész lenni a témában, de a bőrünkön is érezzük a háború hatásait. Amellett, hogy gazdasági válság, a megemelkedett energiaárak sújtják Európát, folyamatosan tapasztalom, hogy egyre több ismerősöm és barátom kezd el félni, ezzel sajnos én és a családom sem vagyunk másképp. Egyre jobban tartok, tartunk attól, hogy a háború hazánkra is kiterjed. Nem tudom elképzelni, hogy fegyverrel a kezemben harcolok és bármikor felrobbanhat mellettem egy bomba, eltalálhat egy golyó. Ez rendszeres beszédtéma köztem és a barátaim között, akik javarészt velem egykorúak. Van köztük olyan, aki fegyvert tudna fogni és talán lőni is képes lenne, de ezt saját magamról nem tudom elmondani. Hogy ez bátorság kérdése vagy a békében nevelkedett generációk természetes reakciója, magam sem tudom.
Mindenesetre ez az időszak sok mindenre megtanítja az embert. Arra is, hogy másként lássa a világot. Arra, hogy értékként tekintsünk a békés életre, a mindennapok nyugalmára. A pandémia megtanította velünk, hogy óriási értékünk az egészség, ha nincs, akkor semmink nincsen. A háború is sok mindenre megtanít bennünket. A legjobban frusztráló, hogy valamennyien tehetetlenek vagyunk, egy értelmetlen, ostoba helyzet miatt kell rettegnünk és átrendezni az életünket. Ez eddig sikerült valamennyire, de korántsem vagyok biztos benne, hogy sokáig fenntartható.
Amikor egy éve arra a hírre ébredtünk, hogy kirobbant a konfliktus, mindenki egy gyors lefolyású ütközetben bízott, mára azonban aligha látni arra utaló jeleket, hogy egyhamar béke lesz. Szeretném hinni, hogy hamarosan visszatérhetünk a világjárvány és a háború előtti, békésebb hétköznapokba. „A történelem az élet tanítómestere”, jól ismerjük, ismeri az emberiség a nagy igazságot. A történelem éppen elég tanulsággal szolgál az elmúlt évszázadokat illetően, úgy vélem, megtanulhatná végre a világ, hogy egy háborúnak soha nincs igazi győztese.
Döményi Levente, kommunikáció- és médiatudomány szak, I. évfolyam
