Dr. Szabó Péter: A KJE nemzetközi brand

Javíts ki, ha tévedek, de szerintem eredetileg nem rektornak készültél.

Sőt: 1989-ig nem is tudtam, hogy pontosan mi szeretnék lenni. Sok mindent kipróbáltam – és mindenhol jól éreztem magam. Voltam általános iskolai tanár, középiskolai tanár, voltam pincér – ami nem szakmabeli dolog…

Manapság a bölcsészeknek már majdnem…

Maradjunk annyiban, hogy sokat tanultam belőle… Aztán voltam népművelő, voltam mozis, többféle funkcióban – ott értem el az első üzleti sikeremet is, mert én hoztam létre a szocialista rendszer első nyereségesen működő videótéka-hálózatát, 1985-ben.

Jó korán. Talán akkor még a VICO-birodalom sem létezett.

De nem ám. Ráadásul olyan árukapcsolásos üzletpolitikát alakítottam ki, hogy vitték a Tarkovszkij-filmeket is, mint a cukrot.

- Mondjuk el az ismeretterjesztés kedvéért, hogy igencsak komoly agymunkát igénylő filmekről beszélünk, két és fél óránál nem rövidebb játékidővel…

Igen, azért ezt a példát szoktam mondani, mert aki egy Tarkovszkij-filmet el tudott adni, az már jó munkaerőnek számított. A személyzetet egyébként én képeztem ki, és kaptak iránymutatást, hogy melyik filmről mit kell mondani. Így olyan filmekről is tudtak beszélni, amiket nem is láttak – éppen ez volt az egyik titka a dolognak. Ami egyébként a MOKÉP központi videógyártó kapacitására épült, tervutasításos rendszerben, mert a vezetők meghallották az idők szavát – talán egy kicsit későn, de azért még időben. Érdekes egyébként, hogy az ottani egyik főnököm most kolléganőm a Kodolányin, mert biztos voltam benne, hogy ha főnöknek jó volt, akkor beosztottnak is jó lesz…

Az, hogy pedagógusként videótékát üzemeltettél, valamilyen kényszer szülte lépés volt?

Én történelem-népművelés szakos vagyok eredetileg, és van konzervatóriumi végzettségem, opera tanszakon.  1985 környékén dőlt el, hogy nem leszek operaénekes, lényegében genetikai okból. Amikor felvettek a Zeneakadémiára, már volt egy diplomám, vagyis huszonöt éves voltam, tehát a zeneikarrierem további öt év tanulás után, harminc évesen kezdődhetett volna el. Megnézettem a gégémet, hogy mennyire sérülékeny, és azt mondta az orvos barátom, hogy lehet erre karriert építeni, csak állandóan stresszelni fogok, hogy mikor durran be a torkom. Úgyhogy erről letettem.

Akkor most rövid reklám, amíg megtalálom az államat a padlón. Operaénekes…? Én azt hittem, semmivel nem fogsz majd meglepni ebben a beszélgetésben – de erről tényleg nem tudtam.

Az utóbbi időben nem nagyon volt időm énekelni. Bár most éppen készülök egy lemezre, mert a művészeti tanszéken – aminek én vagyok a szakmai felelőse, mert nekem van doktori meg zenei végzettségem is –, a hanglemez is publikációnak számít. Öt éve Mits Péter tanszékvezető irányításával már csináltunk egy reneszánsz lemezt, ott mindenféle blockflötéken játszottam, mert azt is tudok… Most pedig úgy gondoltam, megmutatom, hogy még mindig megy az éneklés. A tervek szerint három klasszikus dal lesz a lemezen, emellett Petőcz András barátom, kollégám – aki meggyőződésem szerint a közeljövő egyik Kossuth-díjasa – hozzájárult, hogy három versét megzenésítsék a Kodolányi jazz-zenészei. Őszre talán készen is leszünk. És itt meg kell említenem a mesteremet, Für Éva nénit, aki a mai napig jó egészségnek örvend, és akivel a mai napig dolgozunk a hangomon.

Most kezd összeállni nekem a kép, hogy miért indult jazz-tanszak a Kodolányin.

Mert volt egy olyan rektor, aki Mits Gergő ötletét annak idején kifejezetten támogatta. Persze. Főleg, mivel beleillett a koncepcióba: mindig is gondolkodtam művészeti képzésben.

Miről szól ez a koncepció? Mi a Kodolányi – keresek egy jó szót – küldetése?

A legjobb szót találtad, ez tényleg küldetés. Amikor megalapítottuk az intézményt Rockenbauer Lajossal közösen, és Balsay István akkori polgármester támogatásával, a szakmai koncepció az volt, amit én gondoltam. Nem voltam annyira tudatos, mint ma, de már akkor is azt éreztem, hogy ha egy felsőoktatási intézmény nem állami fenntartású, akkor különlegesnek kell lennie. Az egyik különlegesség, amiből meg is lehet élni, az, hogy prémium-kategóriás felsőoktatási intézménnyé válunk. Vagyis minden olyan területet meg kell vizsgálni, ami vagy nincs Magyarországon, vagy ha van, akkor mi sokkal jobban tudjuk csinálni. Ezt a fajta művészeti képzést mindig lehet jobban csinálni – de kevés van belőle: konkrétan csak a Zeneakadémián, és nálunk. Tíz éve elkészült a szakindítási anyagunk a vizuális kultúra terén is – most éppen kreatív design mesterszakot akkreditáltunk spanyol kollégákkal közösen, mert furcsa módon ezt Magyarországon nem lehet. Ez is egy nagyon friss, és kevés helyen megtalálható dolog, európai viszonylatban is.

Mióta létezik a Kodolányi egész pontosan?

1992. április 30.

Csak mert szerintem ugyanolyan lelkes vagy, mint akkor.

Igen… Sokan azt mondják, megszállott vagyok.

Ezt a szót kerestem.

Én nem tudtam, hogy megszállott vagyok…

Persze, aki benne van, annak az a normális állapot.

Nekem se tűnt fel. Egykori gimnáziumi tanárom mondta nemrég, hogy mindig jókedvű voltam és vidám – és mindig rengeteg dologgal foglalkoztam egyszerre. Filmet készítettünk például, aminek az lett a következménye, hogy amikor a szombathelyi főiskolára jártam, a mi albérletünk volt a főiskola nem hivatalos filmstúdiója. Aztán volt három zenekarom, miközben a konziba jártam – az egyikből, ami egy profi country-zenekar volt, elég jól meg is éltem. Egy másik zenekaromra a fiaim azt mondták a fennmaradt felvételek alapján: egyetemi punk. Mondjuk, ezt okozhatta az is, hogy sokan nem tudtak zenélni a tagok közül, ami igényelt némi megalkuvást…

A Kodolányi működésében - a kezdetektől napjainkig - volt mélypont?

Több is. A legelső – a kezdeti lelkes korszak után – az volt, amikor Rockenbauer Lajosnak el kellett mennie az intézményből. Akkor nagyon úgy éreztem, hogy magam maradtam. Ez a korszak eléggé el is húzódott, de szerencsére túl vagyunk rajta. A kezdeti idők eléggé hályogkovács módszerekkel zajlottak még, legyünk őszinték – és én nem is akartam első számú vezető lenni, amíg nem volt meg a doktorátusom. Aztán az is izgalmas élmény volt, amikor Magyar Bálint oktatási miniszterkénta Győrffy Miklós által alapított szabad média szakot először engedélyezte, aztán meg visszavonta az engedélyt. Vagy amikor a mi turizmus szakos diákjaink egyszercsak a Pannon Egyetem diákjai lettek – az igen érdekes tapasztalat volt arról, hogy országosan hogy működnek a dolgok. De azt gondolom, hogy 2000-től nagyon szép az intézmény szakmai fejlődése, ami pénzügyi eredményeket is hozott. Amíg aztán – és ez a következő mélypont – megváltozott a jogszabályi környezet, és a nem állami fenntartású intézményeket a piac egy elég kicsi részére zsugorították össze.

Amennyiben?

Amennyiben a korábbi nagyjából százezer diák helyett mi arra a tíz-tizenegyezer diákra számíthatunk, akik első helyen választják a tandíjas képzéseket. Ez elég komoly érvágásvolt, nem titok.

Volt olyan, amikor azt gondoltad, hogy elmész inkább énektanárnak?

Nem. Soha. Olyan volt, hogy az összes rektorhelyettes kollégám leültetett, hogy akarom-e ezt tovább csinálni – ez pont a jogszabályi változások után történt, amikor másfél milliárd forintos hiányunk keletkezett. De mondtam, hogy amit létrehoztunk, az olyan érték, amire joggal lehetünk büszkék, és mindent meg kell tennünk, hogy működjön.

Amíg világ a világ?

Ami engem illet: nem. Megvan a konkrét tervem arra nézve, hogy a pályafutásomat egy doktori iskola létrehozásával szeretném megkoronázni: akkor lesz teljes az, amit 1992-ben kigondoltam. Ezzel az egyetem is teljes értékűvé válik – meg persze üzletileg sem mindegy.

Van ennek egy tervezett dátuma is?

Van, persze, 2025.

Akkor majd 2026-ban megkérdezlek, mi a következő lépés.

Engem biztos nem. Tudni kell átadni a stafétát. Én most pontosan hatvan éves vagyok, vagyis 2025-ben hatvanhat leszek. Akkor már illik kiszállni, nem szabad az ilyen intenzív munkát időtlen időkig húzni. Már most tudom, hogy ki lesz az utódom – és ő is tudja, mi ezt megbeszéltük, és már bent dolgozik az első körös menedzsmentben. Ez így van rendjén. Egy ilyen intézménynél az egyik hiba, hogy az alapítók úgy gondolják: mindig élni fognak. Pedig nem. Úgyhogy nem a személyes értékeket kell itthagyni, hanem a szervezetben kell megjelennie annakaz attitűdnek, tudásnak, amit én adtam ennek az intézménynek.

Hadd legyek egy kicsit gonosz. Amikor George Lucas eladta a Star Wars jogait a Disney-nek, azt mondta, hogy innentől tekintsék halott szerzőnek, és csináljanak, amit akarnak. Aztán a következő filmnél jól megsértődött, amikor nem kérték ki a véleményét.

Értem. De nálam nem lesz ilyen szerintem, mert ezt így nem szabad. Főleg, mert aki átveszi tőlem a stafétát, annak meg kell adni azt a bizalmat és azt a szabadságot, hogy ez onnantól már az ő felelőssége. Ha az alapértékek rögzültek, akkor tudja, mi a dolga, mert ebben szocializálódott, és tudja, mit kell továbbvinni. Nagy hiba lenne, ha beleszólnék.

A Kodolányi Egyetem azon az íven, amit elképzeltél, a helyén van?

Szakmailag nagyon. A nemzetközi hírünk nagyon jó - jobb, mint a hazai -, Hervainé dr. Szabó Gyöngyvér rektorhelyettesünk ma már nemzetközi akkreditációs szakértő, a minőségbiztosítási gyakorlatunk felkeltette a Magyar Akkreditációs Bizottság figyelmét, a PIQ&Lead képzési modellünk európai szintű érdeklődést generált – vagyis ma már bevett intézménynek számítunk. Rendszeres résztvevői vagyunk nemzetközi konferenciáknak, és felneveltünk nagyon sok olyan szakembert és tudóst, akik az azóta eltelt időben kiváló eredményeket értek el a saját területükön.

A rektori teendők mennyi időt visznek el egy napodból?

Most már kicsit jobban tudok erre figyelni, meg nem is kell annyira pörögni mindig. Ami most leginkább széthúzza az életemet, hogy a három helyszínünk közül – Székesfehérvár, Budapest, Orosháza – az orosházi jelenlétet alapvetően én vállaltam magamra. Ez havonta minimum négyezer kilométer – és menet közben is dolgozom, mert kihangosítva tudok telefonálni a kocsiban. Szóval, nem heti negyven óra – és a munkaidőm 85-88 százalékát a rektori munka teszi ki.

Annak idején a pedagógus pályát azért választottad, mert tanár akartál lenni, vagy akartál valami diplomát, aztán meglátjuk?

Azért mentem történelem-népművelés szakra, mert népművelő akartam lenni, ami aztán lettem is. De jól éreztem magam tanárként is a bőrömben.

Azért kérdezem, mert ha a munkaidőd nyolcvannyolc százaléka a rektori tevékenység, akkor a maradék tizenkettőbe kell beleférnie a tanításnak is. Intézményvezetők általában kevésnek szokták tartani a kötelező óraszámot.

- Én is kevésnek tartom, csak ebbe bele kell nyugodni, mert intézményvezetőként más a dolgom. Mondjuk, azért valamivel többet tanítok a kötelező óraszámhoz képest, heti két óra helyett heti hatot. De a fő feladatom az iskola menedzselése. A magam elveit így nem az óráimon tudom elsősorban közvetíteni, hanem abban a képzési modellben, amit Hervainé dr. Szabó Gyöngyvérrel, dr. Kovács Lászlóval és dr. Mócz Dórával kitaláltunk. Rektorként pedig érvényesíteni tudom, hogy ne csak az én óráimon valósuljanak meg ezek az alapelvek, hanem az egész intézményben.

Még egy kérdés a végére, nem biztos, hogy könnyű. A Kodolányi Egyetem mennyire tekinthető ma székesfehérvári intézménynek?

Amennyire mindig is annak volt tekinthető. Egy felsőoktatási intézmény nem egy városhoz kötődik, sőt, nem is egy országhoz. Egy nemzetközi brand-nek kell lennie. Ezt nem mindig értik a helyiek. Budapesten más a helyzet, mert Budapest világváros. Természetesen az érzelmeink kötnek minket egy helyhez: engem is, Székesfehérvárhoz, bármennyire megtanulom és megismerem is Orosházát és Békés megyét. Az én családom százötven éve fehérvári, sőt: a menedzsment minden tagja székesfehérvári. És több mint nyolcezer olyan diplomást adtunk Székesfehérvárnak, akik itt is dolgoznak. Érzelmeinkben tehát székesfehérváriak vagyunk – a Kodolányi Egyetem pedig nemzetközi brand.

Török Péter

/Forrás:http://nyolcezer.hu/helyi_ertek/