Kóródi Brigitta Csilla – kommunikáció és média tudomány szak, I. évfolyam
Gáspár Judit szereti a szakmáját, ezért filmeket is forgat a témában
Szekeresné Gáspár Juditról, a Kodolányi János Főiskola beszédtechnika tanáráról köztudott, hogy a szociális gyógypedagógia életének egyik meghatározó eleme. De nem csak tanítással foglalkozik, hanem dokumentumfilmek készítésével is. Azt mondja, mivel szereti a szakmáját, a hivatását, ezért szeret filmeket forgatni ebben a témában. Egy televíziós műsor forgatásáról érkezett az interjúra, erről is megkérdeztem a beszélgetés végén, de a szakmával kezdtünk.
Az ismeretes, hogy fogyatékossággal foglalkozó filmeket is készítesz. Csak ezzel a témával foglalkozol vagy más témájú filmeket is készítesz?
Többféle filmet készítettem és készítek ma is. De alapvetően a szociális témájú, ha nem is kimondottan a fogyatékos témájú, de szociális témájú filmek sokkal nagyobb számban kötődnek a nevemhez.
A dokumentumfilm készítése mennyiben különbözik a játékfilmkészítéstől, mekkora stábbal dolgozol például? Kikkel dolgoztál együtt eddig?
A dokumentumfilmek, azok általában nem nagy stábbal készülnek. Itt nem kell tíz főnél többre gondolni vagy a mi esetünkben még tíz főre sem. Nálunk nagyon fontos a forgatásnál az intimitás. Mivel nagyon mély és személyes témákban forgatunk, azt gondoljuk, hogy a szereplőink őszinteségét az is segítheti, ha nem nagy stábbal dolgozunk. Ez az irántunk érzett bizalomra is vonatkozik. Nálunk egy operatőr, egy rendező, egy hangmérnök van a stábban, én én szerkesztőként vagyok jelen. Négy, maximum - ha egy hosszabb útra megyünk -, ötfős a stáb, így forgatunk. A rendező egyébként a férjem, tehát így a családból ketten dolgozunk az ilyen témájú dokumentumfilmekben általában.
Mondtad, hogy ezek általában személyesebb témák. Számodra milyen érzés dolgozni ezekben a filmekben?
Ha nem személyes lenne, valószínűleg akkor is élvezném, tehát ez nem feltétlenül attól függ. De egyébként az igaz, hogy én - hát ugye gyógypedagógus vagyok -, nagyon szeretem a szakmámat. Sokszor végig gondoltam már azt, hogy pályaelhagyásnak számít-e, hogy filmeket forgatok. Magamban arra jutottam, hogy másképpen dolgozom gyógypedagógusként, mint ahogy általában dolgoznak a gyógypedagógusok. Mivel szeretem a szakmámat, szeretem a hivatásomat, ezért szeretek filmeket forgatni ebben a témában.
Mindig is szociális, gyógypedagógiai munkákkal szerettél volna foglalkozni?
Igen. Tizenkét éves koromban láttam egy filmet a televízióban, már nem emlékszem, hogy mi volt a címe. Benne egy nem beszélő kisgyereket megtanított egy logopédus beszélni. Ez után a film után éreztem azt - még egyszer mondom tizenkét éves voltam -, hogy én logopédus szeretnék lenni. Úgy hogy én tizenkét éves koromtól kezdve tudatosan készültem a gyógypedagógia, logopédiai pályára. És most, amikor már nem tizenkét éves vagyok, nem huszonkettő, meg nem is harminckettő, most is nagyon- nagyon szeretem.
Említetted, hogy a férjed a rendező. Akkor a filmforgatás –kvázi - családi munka?
A filmforgatások alkalmával egy stábban dolgozunk, ilyen értelemben ez családi munka, egyébként pedig mindegyikünknek vannak más feladatai is. Tanítok, a férjem is tanít, és ő a magyar televízióban is rendez. Ott például nélkülem rendez műsorokat. De nagyon érdekes egyébként a felállás nálunk, mert amikor dolgozunk, akkor inkább kollégák vagyunk. Például, ha egy hosszabb útra megyünk, az autóban vagy a repülőn legtöbbször nem is egymás mellett ülünk. A férjem az operatőrrel szokott leginkább konzultálni és a filmen gondolkodni. Én inkább az operatív részét viszem a forgatásoknak, tehát a szervezést, a szerkesztést. Alkotótárs is vagyok, de alapvetően - azt szoktam mondani -, hogy én hangulatfelelős vagyok. Arra figyelek, hogy jól érezzék magukat a szereplőink a kamera előtt, és igazán önmagukat tudják adni. Eltűnjön számukra a kamera, ne foglalkozzanak vele, hanem természetesen viselkedjenek. Így a rendezőnek és az operatőrnek előkészítem a terepet ahhoz, hogy ne legyenek görcsösek a szereplők, és a történetet legjobban mutathassák be a filmben.
Ezek szerint könnyen szét tudjátok választani a munkát és az otthont. Ez mindig így volt?
Igen. Azért volt így mindig, mert nem csak együtt dolgozunk. Szerintem, ha a nap huszonnégy órájában együtt dolgoznánk, akkor biztosan nem így lenne. Ez az egyik ok, a másik pedig az, hogy nagyon más típusú emberek vagyunk. Én nagyon gyakorlatias vagyok, szeretem, ha békében és jól zajlanak körülöttem a dolgok, és imádok ezért mindent megtenni. Ő pedig egy művész ember, aki két lépéssel a föld felett jár, és szeret azon agyalni, hogyan lehetne művészileg jobb egy-egy megoldás. Kiegészítjük egymást, segítjük egymást, soha nem rivalizálnánk.
Most éppen a Magyar Televízióból jöttél, ahol vendég voltál a Ridikül forgatásán. A beszélgetés témája ezúttal a kiégés volt. Ez mennyiben kapcsolható az eddigi munkáidhoz?
A naponta jelentkező Ridikül műsorban Jakupcsek Gabriella egy adott témáról beszélget három nő és egy férfi vendéggel. Most a kiégés kapcsán úgy találtak meg engem, hogy pár évvel ezelőtt, egész konkrétan 2008-ban forgattunk egy filmet a kiégésről, a burnout -ról. Olyan szerkesztőt kerestek, aki egy kicsit részletesebb foglalkozott ezzel a témával.
Milyen volt a felvétel, mit mondtál el a témával kapcsolatban?
Érdekes volta a felvétel, egyrészt mert az MTVA épületében volt, és én még nem voltam ebben a nagy stúdióban. Másrészt, úgy éreztem, tapasztaltam, hogy komoly szakmaisággal rendelkeznek. A Duna televízióban, anno, én is vezettem műsort, de mindig kis stúdióban és soha nem közönség előtt. Itt pedig van közönség, akik egyébként statiszták, nekem érdekes volt azt megélni, hogy őket hogyan mozgatják. Például van egy tapsoltató ember, aki segít abban, hogy mikor tapsoljanak, hogyan tapsoljanak. Szóval, ez érdekes élmény volt számomra. Illetve ami még érdekes volt, hogy a meglepetés vendéget nem ismerhetjük. Van három nő, aki beszélget, és kicsit később jön be egy férfi, aki mindig meglepetés. Én a szerkesztő lánynak egy picit segítettem a szerkesztésben, súgtam neki, hogy esetleg ki lehetne férfi vendég. Többen voltak a palettán esélyesként, így nekem is meglepetés volt, hogy az a vendég érkezett, akit én ajánlottam. Amikor megjelent, nagyon megörültünk egymásnak, és gyorsan elmondtuk mindenkinek, hogy „mi együtt voltunk börtönben”. Merthogy ezzel a pszichológussal korábban együtt tartottunk tréninget a börtönben. Mindenki jót derült rajta, hogy mi együtt "ültünk" akkor és ott, és most pedig szintén együtt ülünk egy stúdióban.
