Beszélgetés a József Attila-díjas Bakonyi Istvánnal

Cikk dátuma 2015. április. 03. | Szépírók
Beszélgetés a József Attila-díjas Bakonyi Istvánnal

„…nem lehet mást csinálni, mint elhinteni a magokat.”

József Attila-díjat vehetett át Dr. Bakonyi Kovács István irodalomtörténész, kritikus, író, a Kodolányi János Főiskola tanára Magyarország nemzeti ünnepe alkalmából március 13-án, Budapesten.

A József Attila-díjat 1950-ben alapították, kiemelkedő irodalmi tevékenységért adományozható, a Baumgarten Alapítvány megszüntetése után a Baumgarten-díj helyét vette át. 2013-tól évente legfeljebb heten kaphatják meg a díjat. 

A száraz tényközlés után következzék most egy baráti beszélgetés, hiszen több évtizede ismerem, tisztelem Bakonyi Pistát. Kedvelem ironikus humoráért, naprakészségéért, szerteágazó műveltségéért és tisztelem munkásságáért. Az életében most bekövetkezett változás került először szóba.

A legutóbbi találkozásunkkor derűsen újságoltad, hogy most már kevesebbet dolgozol, nyugdíjba mentél. Közben többet dolgozol, mint valaha, és a változás egy csomó pozitívumot hozott magával. Lám igaz, amikor becsukódik egy kapu, azonnal kinyílik egy másik.

Ez érdekes, mert februárban tényleg sok kapu bezárult, akkortól vagyok hivatalosan nyugdíjas, márciusban viszont nagyon sok kinyílott. Ebben a félévben ugyan a Kodolányin már nincs órám, de biztosítottak róla, hogy hosszú távon számítanak rám. Ugyanakkor a tanítást nem hagytam abba, második éve tanítok magyart a Gorsium Művészeti Szakközépiskolában, tehát ez egyfajta folyamat, igazából nincs is nagy határvonal most az életemben. Bár, ha az ember nyugdíjba megy, az mégis csak egy fontos pillanat. Az például elgondolkodtatott, amikor megnéztem a tanszéki listát, és már nem volt ott a nevem, mint aktív dolgozó. Nem rázott meg különösképpen a nyugdíjazás, mert az egyébfajta tevékenységemben semmi változás nincs. Amiről a díj is szól, onnan az ember nem megy nyugdíjba, természetesen.

A Kodolányin eltöltött két évtized milyen volt neked? Úgy gondolom, hogy ez egy nagyon aktív időszak volt az életedben, és egybeesett valami új születésével, hiszen a főiskola ezalatt a húsz év alatt nőtte ki magát.

Az öreg rókák közé tartozom, hiszen három éves volt a főiskola, amikor idekerültem. Nagyon nagy örömmel jöttem, mert a tanszéken olyan kiváló emberekkel találkoztam, mint az egyik legkiválóbb magyar médiaszemélyiség, Győrffy Miklós, vagy a legendás nyelvészek közül Szathmári István, akinek a stilisztikáján nevelkedtünk, és én is azt folytatom, amit ő elkezdett. Aztán ott volt Benczédy József, Wacha Imre, Fábián Pál és az akkori főigazgató, Stephanides Éva, aki az angoltanításban volt igazán nagy mester. Negyven évig tanítottam, a tanári pályafutásom második felét a Kodolányin töltöttem. Az első két évtized is nagyon fontos volt, azt lehet mondani, hogy akkor sorban kijártam az iskolákat. A Rákóczi általános iskolában kezdtem, azután a Jáky szakközépiskolában és a Kodály ének-zeneiben tanítottam. A Kodolányi egy nagy lehetőség volt. Éppen néhány héttel ezelőtt volt vendégem Varga Edit, a Magyar Televízió egyik meghatározó egyénisége, aki kodolányis volt. Vele is arról beszélgettünk többek között, hogy a kilencvenes évek korszaka igen fontos volt sokunk számára. Jobbára akkor tanultak itt a mára befutott személyiségek, Azurák Csaba is például. Persze, irodalommal foglalkozó emberként el kellett fogadnom, hogy nem bölcsészkarra jövök tanítani, és olyan tárgyakat fogok tanítani, amelyek bár érintkeznek az irodalommal, de nem az az elsődleges. Mindenesetre a tanítás jó hátteret adott és ad mindmáig ahhoz, amit egyébként csinálok. Az utóbbi években ráadásul egyre szaporodtak azok a tárgyak, amelyek már elsősorban irodalmi tárgyak voltak. Ilyen volt a „Ki olvas éjszaka verset?” óra, ennek keretében egy-egy előadásra meg tudtam hívni Kalász Mártont és Zsille Gábort is. És ha már említettem a kezdeti évek nagyágyúit, most sincs hiány belőlük a tanszéken, ott tanít Petőcz András és Szűts Zoltán is többek között.

Nagyon sok mindent csináltál a tanításon kívül is a főiskolán. Folyamatosan írtál, a Kodolányi kiadásában is jelentek meg könyveid, irodalmi programokat szerveztél és rádióztál a főiskola Vörösmarty rádiójában. Ez utóbbi mennyiben jelentett kitérőt az életedben?

Nem volt az kitérő, számomra ez inkább egységes. Nemcsak rádióztam, tévéztem is a Fehérvár TV-nél 1993 és 2009 között. Amikor még Virágh Ildikónak hívták a Vörösmarty rádió főszerkesztőjét, akkor kétségkívül benne voltam abban a kodolányis rádiós csapatban, mert egy rendes, tisztességes közszolgálati rádió kezdett a főiskolán kibontakozni. Másfél évtizednyi időt dolgoztam a Kodolányi Vörösmarty rádiójában,’95-től nagyjából 2010-ig. Azt érzem, hogy mindenhol azt a tevékenységet folytattam, akár rádiósként, akár tévésként, ami igazán érdekel. A tévében például nagyon élveztem az Egy kávéházi szegleten című irodalmi beszélgetős műsoromat, és az egyházi magazint, amit a Vörösmarty rádiónál szerkesztettem. Aztán a rádióban volt egy Vendég a stúdióban című műsorom is, ide általában fehérvári eseményekhez, programokhoz kapcsolódva hívtam meg különféle embereket, de volt nálam Fábry Sándor is, vagy éppen Grosics Gyula. Ezekből az interjúkból lett később a Vendégeim voltak című interjúköteteim.

Minek alapján válogattad a vendégeidet?

Minőség alapján. Voltak persze kötelező feladatok is, de a legtöbb vendéget azért én választottam. Az interjúkötetekbe nem csak a rádiós beszélgetéseim kerültek, hanem a tévések is. A Fábryval volt egy talkshow a Kiskulacsban, vagy Szász Endrével, Győrffy Miklóssal, szóval az esetek többségében olyanokat választottam, akikkel szívesen ültem egy asztalnál.

Fábry kapcsán egy kicsit a tanulmányaidhoz is vissza tudunk nyúlni, hiszen vele a Pécsi Tanárképző Főiskolán évfolyamtársak, sőt barátok voltatok.

Én magyar-angolos voltam, ő meg magyar-németes, így találkoztunk. Aztán később úgy adódott, hogy mind a ketten elvégeztük a kiegészítő szakot az ELTE-n, és még egy jeles médiaszemélyiség volt a csoporttársam, Lengyel Zsolt, aki pécsi illetőségű. Jelenleg ő a rendezője a Fábry Show-nak, mindamellett az ATV művészeti vezetője, ha jól tudom, mindenesetre ott dolgozik. Ha Pécset említem, akkor viszont egy meghatározó tanárszemélyiség jut mindig eszembe; Bécsy Tamás. Ezt mindig el kell mondanom, mert azt, hogy most itt ülök, döntően a néhai Bécsy Tamásnak köszönhetem. Emlékszem a drámaelemző szakkollégiumára, amire elmentünk annak idején a csoporttársaimmal. Egyáltalán azt, hogy egy irodalmi műhöz hogyan lehet hozzáfogni, szemléletet, emberséget, etikát tanultunk, ezekben ő volt a legnagyobb professzorom.

Ahogyan most visszaemlékeztél, nagyon úgy tűnik, hogy nem csak az irodalomszeretet, a tudást hoztad Pécsről, hanem sok minden mást is.

Ott képeztek tanárrá, ott indult az életem. Igazából az irodalom iránt is ott kezdtem el érdeklődni, a gimnáziumban engem még a történelem jobban érdekelt. Hála istennek nem lettem történelem szakos tanár, mert akkor sokat kellett volna hazudnom az órákon az elmúlt évtizedekben. A Rómeó és Júlia vagy a Nemzeti dal pedig másképpen működnek, ezek állandóak. Ott kezdtem el irodalommal foglalkozni az Universitas című lapnál, itt Szederkényi Ervin nevét kell megemlítenem, aki a Jelenkor folyóirat legendás szerkesztője volt Tüskés Tibor után. Akkoriban a Jelenkor messze jobb volt bizonyos pesti lapoknál, azt hiszem, és ott sikerült először kritikát közölnöm arról a Serfőző Simonról, akiről később kismonográfiát is írtam. Így kezdődött, és akkor sorban jöttek a különböző folyóiratok, ahol az elmúlt négy évtizedben több mint hatszáz írásom jelent meg.

És huszonhat köteted is van. Van közöttük legkedvesebb kötet?

Nincs ilyen. Nagyon különbözőek ezek a kötetek, Tamás Menyhértről, Takács Imréről, Sobor Antalról, Petrőczi Éváról, Pék Pálról és Serfőző Simonról kismonográfiákat írtam, ugyanakkor van jó sereg, amiben összegyűjtöttem a különböző megjelent írásaimat, van naplókötetem, most készül a harmadik, úgy tűnik, hogy év végére a Vörösmarty Társaság kiadja Naplóm 3. címmel, és vannak interjúkötetek. Egyik kötetem sem kedvesebb számomra a másiknál… miért, neked van kedvenc gyereked?

Nincs, ebben igazad van, mindegyiket más miatt szereti az ember. Ha már a gyerekeknél tartunk, van amelyik követett a pályán?

A lányom közvélemény-kutatással foglalkozik, szociálpedagógiát végzett Győrben. Egyik fiam, Gergő jeles basszusgitáros, a Kodolányi jazz tanszakán végzett. A legkisebb fiú, Dávid energetikus lett, teljesen más világ, ő a paksi atomerőműben kezdte a pályáját. Mind teljesen más világ, sem energetikus, sem basszusgitáros nem volt a család egyik ágán sem, egy anyától és egy apától vannak, és mégis mások.

Kanyarodjunk vissza a pályádhoz. Amiket elmondtál, azok alapján nehezen tudom megfogalmazni, hogy Dr. Bakonyi Kovács István író, irodalomtörténész, újságíró, televíziós személyiség vagy rádiós személyiség. Valójában mi?

Hát, most mondtad. Amúgy a tanárság volt a kenyérkereső foglalkozásom, Németh Lászlónál olvastam, hogy tanítani nem csak azt jelenti, hogy katedrán vagyunk, hanem az egy sokkal szélesebb tevékenység. Ez mind igaz, amit felsoroltál, ez is vagyok, az is vagyok, kinn is vagyok, benn is vagyok.

Mindig az jut eszembe, ha a munkásságod végiggondolom, hogyan fér bele ennyi minden? Székesfehérvár közéletében, kultúrájában annyira benne vagy, hogy nélküled ezeket nem is lehet emlegetni az elmúlt harminc-negyven év vonatkozásában.

Ezt mindig mindenki megkérdezi, és sosem tudok rá válaszolni. A tevékenységeim mindegyike, ha úgy tetszik, a hobbijaim közé tartozik, egyik sem kényszermunka, talán ez segít elviselni. Nyilván az, aki nyolc órában olyan munkahelyen dolgozik, amit utál, nem tud kiteljesedni, tehát Nagy Feró klasszikusát, a nyolc óra munkát, nyolc óra pihenést, nyolc óra szórakozást éli, az más helyzet. Én nem tudnám háromszor nyolc órára felbontani egy napom, ma például délelőtt viszonylag szabad voltam, jártam a bankokat, ügyet intéztem, most itt vagyok, aztán megyünk Iszkaszentgyörgyre, mert lesz egy könyvbemutató, egy antológiát mutatunk be. Holnap tanítok hat órában a Gorsiumban, utána szabad vagyok. Nem tudom, én nem érzem azt, hogy ezt nem lehet megvalósítani. Ugyanakkor meg azt hiszem, hogy tudok a feleségemmel is elég időt tölteni.

Egész életemben őrizni fogok egy képet Bodajkról, az édesanyád temetésén voltunk, és arra emlékszem, hogy ott valahogy a temetőnek is lelke volt. Mit adott neked Bodajk az induláshoz? Valahol olvastam azt is, hogy tulajdonképpen volt egy második édesanyád is.

Anyámék hárman voltak lánytestvérek. Az egyik nagynéném nem ment férjhez, velünk élt Bodajkon. Volt közöttük egy egészséges munkamegosztás. Az tudom, hogy anyám soha le nem vágott egy tyúkot, ezt rábízta a nővérére, aki egyébként a legfinomabb fasírozottakat csinálta a családban. Ez biztos túlzás, hogy második anyja van az embernek, inkább baráti viszony alakult ki közöttünk. Ez tényleg fontos volt számomra. Nem adatik meg mindenkinek, hogy két ilyen kiváló asszonnyal töltse a gyerekkorát, én azt hiszem. Apám meg kereste a kenyeret, a balinkai szénbányánál dolgozott különböző munkakörökben, könyvelőként, belső ellenőrként. Ő egyébként nem tartozott azok közé, akik számukra kedves munkát tudtak végezni. Négy év hadifogságból jött haza ’48-ban, de úgy, hogy egy percig sem volt katona. Pápai tanítóképzősök voltak, és összeszedték őket mint leventéket, ebből lett négy év hadifogság. Akkor, tizennyolc éves korában már udvarolt anyámnak, és anyám megvárta. ’48 karácsonyára jött haza az ukrán hadifogságból, befejezte a líceumot, de nem lett tanár.  

Tehát az édesapád példájából okulva igyekeztél elérni, hogy azt csinálhasd egész életedben, amit szeretsz. Mert neki ez nem adatott meg.

Igen, mert tudom, mennyit szenvedett a gazdasági munkakörökkel. Szerintem jó tanító lett volna belőle. Egyszerű paraszti családból származott ő is, anyám is. Az anyai nagypapám egy nem túl súlyos agyvérzés után nehezen mozgott, az maradt meg bennem róla, hogy ül a karosszékben és olvas. Ezért is utálom, hogy a paraszt jelzőt ehhez teljesen méltatlan értelemben használják. Ha belegondolunk, a népköltészet az paraszti kultúra.

Mennyire érzed lényegesnek egy pálya kiteljesedésében a szerető családot?

Úgy alakult, hogy 2010 óta egy új családom is van, egy második feleségem, aki számomra most az első az életben. Nem hibáztatok senkit, hogy így alakult az életem, mindent vállalok a múltból. A családi légkör gyerekkoromtól kezdve fontos volt, rendkívül konzervatív vagyok ebben a tekintetben, mert azt gondolom, hogy a család apából, anyából és gyerekekből áll, isteni szerencse, ha még nagyszülők is tartoznak hozzá.

Tanárként, irodalmárként, íróként mit tudnál üzenni a mai fiataloknak, akik a pályájuk elején vannak, és folyamatosan azt érzik, hogy már mindent megtettek helyettük, de mégis keresnek valamiféle igazságot.

Most az jutott eszembe, amit Nagy László mondott viccesen, hogy csókolom őket, ha lesz még emberi arcuk egyáltalán. De én nem vagyok Nagy László, költő se vagyok. Sokat mozgok fiatalok között, van is róluk véleményem ilyen is, olyan is. Rendkívül sok értékes fiatalt látok, ugyanakkor azt is látom, hogy ez az úgynevezett modern világ elég rendesen tönkretette őket. Az, hogy mindent megtettek helyettük, nem igaz, ha végignézzük az emberiség történetét, adott pillanatban mindig úgy tűnt, hogy már nincs mit megcsinálni, mégis sikerült. Voltak Shakespeare-ek, Petrarcák, de ez nem szüntette meg a későbbi korok művészetét. Ez így van most is. Vannak tehetséges fiatalok, a Gorsium tele van remek grafikusokkal, táncosokkal és zenészekkel, de velük eléggé megszenvedjük a közismereti tárgyakat. A magyar órákon kínlódunk, az Öreghegyi Közösségi Házban viszont remek kiállításuk volt, jó volt látni. Erre mondja a feleségem azt, hogy nem lehet mást csinálni, mint elhinteni a magokat. És igaza van.

Virágh Ildikó

 

Kodolányi János Egyetem

Kodolányi János Egyetem
Cím: 5900 Orosháza, Gyopárosi út 3/f.
Kodolányi János Egyetem
Cím: 1139 Budapest, Frangepán utca 50-56.
Telefon: (1) 238 9327

Kodolányi János Egyetem
Cím: 8000 Székesfehérvár, Fürdő utca 1.
Telefon: (22) 543-400
Impresszum | Szerzői jogok | Etikai kódex | Médiaajánlat