Bakonyi István: Otthon, Európában

Cikk dátuma 2013. augusztus. 15. | Szépírók

Bakonyi István            

 

Idegennek lenni, avagy mégis otthon?

(Petőcz András: Idegennek lenni)

 

A Kodolányi János Főiskolán tanító író és költő új kötete vegyes műfajú írásokat tartalmaz. Van benne tanulmány, esszé, napló, cikk vagy éppen interjú. A különféle műfajok azonban mégiscsak szerves egységgé állnak össze. Tán az a legfontosabb, hogy szerzőnk szellemi műhelyébe engednek bepillantást, elolvasásuk után többet tudunk Petőcz András gondolkodásmódjáról, személyiségéről, helyzetéről. S persze a címbe emelt fogalom természetéről. Idegennek lenni egyrészt egy folytonos állapotot jelent neki, ám egyben szabadságfogalmához is hozzátartozik. Lélektani mélységek tárulnak föl ezáltal, azonban van ebben némi cáfolat is: úgy gondolom, hogy Petőcz ezzel együtt mégiscsak otthon van e világban, s talán Kosztolányi vendégléte sem áll tőle távol. Otthon van és vendég az irodalmi életben, a tudományban, a hétköznapokban, a családban, Franciaországban, vagy éppen a zsidó-keresztény civilizációban. Azt is mondhatjuk, hogy Európában.

 

A jó értelemben vett európaiság szószólója. Ahogy az volt pl. Márai is, aki 1939-es Búcsú c. írásában, a második világháború kitörésének pillanatában elsiratta az öreg kontinenshez tartozó szellemi, emberi és földrajzi értékeket, s hangsúlyozta azt is, hogy a nemzeti értékek összessége adja az európaiság lényegét. Petőcz megközelítése az ezredfordulón hasonló, bár nem ugyanaz. Ő is kertelés nélkül néz szembe a mai veszélyekkel. Például az idegennek tartott hatások túlburjánzásával. Amikor szinte recseg-ropog az épület, és ki tudja, meddig még…

 

Ezzel áll szemben értékrendje, aminek egyik fontos eleme a tolerancia. Alapja az a kultúra és civilizáció, amely pl. a zsidó-keresztény hagyomány folytonosságában látható. Vagy ami a művészetet illeti: együtt van nála az avantgárd és a realistának nevezhető hagyomány. Költői-írói pályáját is jellemzi a folytonos megújítási szándék, amely magába foglalja a formabontást, ugyanakkor érzékelhetünk egyfajta klasszicizáló törekvést is. Egyébként a könyvnek mintegy a felét teszik ki az irodalommal foglalkozó írások, s ezekből kiderül, hogy Petőcz járatos az irodalomtudományban épp úgy, mint pl. Weöres, Orbán Ottó vagy éppen Erdély Miklós életművében. S persze a francia irodalom világában.

 

Nincs hiány tehát izgalmas és hézagpótló írásokban. Ezek közé sorolhatjuk a Posztnemzeti irodalom? címűt, amelyben Jürgen Habermas munkáját értelmezi. Olvashatunk itt a nemzetállamok kérdőjeleiről, s azt is érinti, hogy az USÁ-hoz hasonló konstrukcióra aligha lehet esély Európában. Petőcz szerint ugyanakkor Habermas „…nyugtalanítóan meghagy minket abban a bizonytalanságunkban, hogy kialakulhat-e új, megfelelő keretek között mégiscsak teljesnek mondható, és a mindennapokban eligazító társadalmi-kulturális konszenzus.” (21.) S tegyük hozzá, hogy mifelénk jóval erősebbek a nemzeti gyökerek, mint az Újvilágban, történelmileg és kulturális téren egyaránt.

 

S ha már a nemzetközi összefüggéseknél tartunk, akkor ne feledjük a kötet Irodalom és irodalom c. fejezetéből a Csapatjátékosokat, ahol is Verlaine és Rimbaud kapcsolatáról találunk újszerű értelmezéseket. Hasonlóképpen irodalomtörténetileg is fontos az a két munka, amely a magyar származású, világsikert elért Kristóf Ágotáról (Agota Kristof) Európa-díjas íróról szól. Arról a szerzőről, akiről itthon kevesebb szó esik, mint megérdemelné. A „frankofon” irodalom jeles alakja ő, aki Svájcban írt franciául, de mindvégig a magyart tekintette anyanyelvének. Petőcz főként A Nagy Füzet c., nemzetközi diadalt elért művet méltatja. Az írónővel készített interjúban egyebek között ugyancsak a magyarságával kapcsolatos érzések dominálnak. Szerzőnk persze több itt, mint riporter, hiszen alaposan ismeri a tárgyalt életművet. Annak az írónőnek az életművét, aki egyébiránt  „finoman odacsempészte a világ kultúrájába a magyar himnuszt.” (46.) A hazáját 1956-ban elhagyni kényszerült, de attól elszakadni nem tudó Kristóf Ágota portréja áll ily módon össze.

 

Az is érthető, hogy a kötet fontos részletei szólnak az avantgárdról, hiszen ez az irány jelentette sokáig Petőcz András életművének fő vonalát. Így az sem meglepő, hogy az egyik legérdekesebb írása Kassák Lajosról szól. A nyolcvanas években, a közelgő nagy társadalmi változásokat mintegy szellemileg előkészítendő, Petőcz szerint éppen Kassák lett az új nemzedék elsőszámú mestere. Az az író, aki nem ismerte a megalkuvást, s ebben szinte legendává emelkedett. Persze azért hozzátehetjük, hogy a jelzett korszakban más irányú írók és költők is fontos szerepet játszottak a majdani rendszerváltozás előkészítésében, hogy csak két, ma már egymástól élesen elkülönülő példát, Csoóri Sándort és Konrád Györgyöt említsek…

 

A méltatott írók helyzete is hű általában az „idegennek lenni” tartalmaihoz. Van, aki új hazájában maradt idegen, s van, aki itthon. Ez utóbbi kétségtelenül igaz Kassákra, aki egyetlen hatalommal sem volt hajlandó szóba állni. Ám ahogy Weöres Sándor lírájára jellemző a sokszínűség, s ezt hangsúlyozza Petőcz is, úgy az egész magyar irodalomról is mondhatunk hasonlókat. Természetesen ennek kikerülhetetlen része az avantgárd is. Miként szerzőnk eddigi életműve ugyancsak fontos része az egésznek. Szubjektív elemekben sincs hiány, saját tevékenységéről is bőven olvashatunk, főként a már jelzett nyolcvanas évekből. (Igaz, akad közben önismétlés, átfedés is néhol.) Izgalmas például A Mecsek-i ügy c. írás, amelyben az álneves történet jó alkalom arra, hogy kimondja: mindannyian megfigyeltekké lettünk. Másutt, pl. a Háttérmagyarázat és szubjektív tényezők c., 1995-ös előadásában visszatérő fogalmak az alázat és a szeretet. Kulcsszók ezek, jelezvén Petőcz Andrásnak a világhoz, a másik emberhez fűződő viszonyát. Éppen ezek teszik egyszerre idegenné és otthonossá ebben a világban, amelyben bizony nem mindenki számára alapértékek ezek a minőségek.

 

A kötet második fele már nem csupán irodalmi témákról szól. A Budapest, világváros c. fejezet jegyzeteket tartalmaz a lakóhelyül szolgáló fővárosról. A városról, amit lehet szeretni és bírálni, lehet tollhegyre tűzni bizonyos részek lepusztultságát és ürességét, de a sorok között ott van a pozitív elfogultság is. A város szeretete, az irónia mellett jelenlevő hűség. Afféle lírai elemekkel gazdagított képeslapok ezek Budapestről. Hasonlóan élvezetes olvasmány a naplójegyzetek sora. Áradó és lendületes próza, benne a családi miliő rajzával, néhol szinte szabadvers-szerű megoldásban. Gondolatritmussal, kulcsszókkal fűszerezve. Repetitív verseinek rokonai ezek a szövegek, melyek főhőse az akkor még óvodás kislánya, Orsi. A magánszféra összeölelkezik a tágabb körökkel, itt-ott az irodalmi élet elemeivel és az önéletrajzi adalékokkal.

 

Szerves folytatást jelent a tíz részből álló Lillenapló, a franciaországi városban eltöltött időről, a francia vonzódás dokumentumaként. Az ottani kultúra és civilizáció biztos ismerete egyértelmű, s ez segít józanul láttatni a valóság ottani ellentmondásait, visszásságait is. A globalizáció összetettségét. A mienkéihez hasonló hétköznapi jelenségeket. Segíti ebben az ironikus felülemelkedés, pl. ilyen részletekben: „De azért nem is minden ugyanaz. Mert a csúszda, például, csak Lille-ben hullámos.” (163.) Igen, itt is igaz: az otthonkereső ember Lille-ben is idegen kissé…

 

A záró fejezet tárgya a francia élet, az irodalom és a politika. Az író világképének fontos alakítói ezek. Az írások itt is szellemesek, s ahogy pl. leírja azt a képtelenséget, ami az óvodai dadust mint szakszervezeti vezetőt illeti, nos, az ilyen részletek humorban sem éppen szegények… Itt is, másutt is egyszerre személyében érdekelt, ugyanakkor realitásra törekvő a megközelítése. Hogy egy közhellyel éljek: az „érted haragszom, nem ellened”-féle viszonyulás ez. S amikor bemutatja a francia társadalom, helyenként véres ellentmondásait, akkor szinte szociografikus teljességre tör, ahogy ez látható „A Molotov-koktél csak beavatási rítus”, avagy Miről is mesélnek Párizs lángjai? c. írásában. Olvashatunk az idegengyűlöletről, de az idegenek beáramlásáról és helytalálásáról is, vagy éppen a többféle rasszizmus áldatlan következményeiről.

 

Összességében elmondhatjuk, hogy Petőcz András új könyve egyrészt alapvető adalékokat szolgáltat a szerző világának mind jobb megismeréséhez, s hasonlóképpen az európaiság lényegének mind teljesebb megértéséhez. Ennek a vegyes műfajú kötetnek, s egyben egy sajátos önéletrajzi produktumnak a segítségével.

 

(Napkút Kiadó, 2013.)

    

Kodolányi János Egyetem

Kodolányi János Egyetem
Cím: 5900 Orosháza, Gyopárosi út 3/f.
Kodolányi János Egyetem
Cím: 1139 Budapest, Frangepán utca 50-56.
Telefon: (1) 238 9327

Kodolányi János Egyetem
Cím: 8000 Székesfehérvár, Fürdő utca 1.
Telefon: (22) 543-400
Impresszum | Szerzői jogok | Etikai kódex | Médiaajánlat