A szimbólumok tovább élnek

Ám hadd idézzek föl egy, a Babits-verssel kapcsolatos személyes emléket is! 1965. november 7-én, a kötelező ünnepen a bodajki általános iskolában Ruprecht Ottó osztályfőnököm és magyartanárom ezt a verset mondatta el velem, az akkor nyolcadikos fiúval. Babitsot a „nagy októberi szocialista forradalom” évfordulóján… Csak később értettem meg, hogy ez bizony tett volt, ha furcsa is… A Húsvét előttnek köze nincs a lenini forradalomhoz, vagy ahogy egyik újabb történelemkönyvben olvastam, a bolsevik puccshoz. Bár, ami a kort illeti, dátumban nincs hozzá messze, hiszen a vers 1916-ban született. Akkor, amikor tombolt az elsőnek nevezett világháború, és egy évvel később Szentpéterváron is történt valami fontos esemény. Ám az a puccs, vagy forradalom valami egészen másról szólt, mint a húsvéti feltámadás. Támadás ugyan volt benne, és fel is kelt a nép, hogy aztán teret nyerjen a vérengzés. Új világrend is született általa. Ez a világrend ugyan sokáig élt, de a feltámadás hatásához nem fogható.

Babits Mihály verse azonban éppen a minden korban föllelhető vérengzés ellen szól, elképesztő erővel. De hadd tegyek még egy kitérőt! Kezemben a költő összegyűjtött verseinek 1971-es kiadása, a Szépirodalmi Könyvkiadó Magyar Helikon sorozatának köteteként. A Húsvét előtt szövege hiánytalan. Ez persze így természetes, ám van azért itt néhány furcsaság. Idézet az Utószóból: „Gyűjteményünk nem tartalmazza a költő néhány olyan versét, amely irredenta hangjával sértené a szomszéd népek nemzeti érzését.” Ezért maradt ki pl. a Vásár, a Csonka Magyarország vagy az Erdély. A legdurvább viszont az, hogy más versekből versszakokat vett ki a cenzúra.  A Dal az esztergomi bazilikáról, a Hazám és az Ezerkilencszáznegyven esett így áldozatul. Eléggé gyalázatos ez a megoldás, és bőven belefér az akkori, „aczélos” kultúrpolitika álságos világába.

Csupán azért idéztem a fentieket, mert más szempontból a Húsvét előtt sem követi azokat az eszményeket, amelyek kizáratták ama verseket és versszakokat. Igaz, itt nincs szó Trianonról vagy éppen a szomszédos népek önérzetéről. Ám szó van a minden áron való békevágyról, ami élesen különbözik a szocializmusban oly annyira kedvelt békeharctól vagy az ugyancsak sokat hangoztatott „igazságos háború”-féle elképzelésektől. Babitsra ugyanis az jellemző, ami a legtisztább értelemben vett kereszténység és Jézus-követés lényege: irtózik minden erőszaktól és kegyetlenségtől, és hirdeti az erőszakmentesség, a szeretetközpontúság és a megbocsátás mindenek fölöttiségét. Azt is mondhatjuk, hogy a pacifizmus himnusza is lehetne a Húsvét előtt.

Persze sok minden „történik” ebben a versben, mire eljut a „Ki a bűnös , ne kérdjük…” megfogalmazásáig. Hatalmas íve van a műnek, és minden részlete tele van rendkívül szemléletes képi világgal és dinamizmussal. A címben szereplő nagy keresztény ünnep is rendkívül fontos, hiszen a jézusi út legkiemelkedőbb pillanatát idézi. Annak a nagypénteknek a következményét, ami nélkül érthetetlen lenne a keresztény tanítás. Ahogy Jelenits István látja: „…a nagyszombati harangzúgással zárul, s nem véletlenül, nem mellékesen mutat a feltámadás ünnepére, miután a nagypéntek misztériumán is végigvezetett.” (Jelenits István: Miért nagy vers Babits Mihály Miatyánkja? Album amicorum. Szörényi László LX. Születésnapjára. MTA Irodalomtudományi Intézet, 2007. 821.) A nagypéntek misztériuma itt a háborús passióban realizálódik.

Sokan foglalkoztak már ezzel a jelentős művel, bármit is hozzátenni nem csekély vállalkozás. Lendületére, iramára, felkiáltásaira, feszültségére is fölfigyeltek már. Vilcsek Béla pl. ezt írja: „…hetven soros, halmozásokkal, közbevetésekkel telített, zökkentett jambusi áramlást fegyelmez harminc soros, rigmusszerű ütemhangsúlyos zárlattal…” (Vilcsek Béla: A modernitás alakváltása. www.jamk.hu/uj forras/0809_14.HTM) Igen, így van. Már a hangütés is ezt ígéri: „S ha kiszakad ajkam, akkor is, / e vad, vad március évadán, / izgatva belül az izgatott / fákkal…” És így tovább. Érdekes a „vad” jelző március elé tevése, s ezáltal már valami egészen feszült és drámai gondolatsort készít elő a költő. Megjelenik a „szörnyű malom” képe, ebben pedig könnyű észrevenni Vörösmarty Mihály hatalmas művének, A vén cigánynak a hatását. S ha igaz az, hogy a nagy romantikus költő képi világa, teremtő képzelete előrevetíti a huszadik század modernizmusát, akkor fordítva is igaz, hogy Babits dinamizmusában akár romantikus elemeket is láthatunk. Nyelvhasználatában, stílusában éppen úgy, mint az erőteljes emóciókban, a hullámzásban, a lendületben. Persze különbözik is az előző század hangvételétől, és egyértelműen kimutatható benne pl. az expresszionizmus számos eleme. Ahogy Sipos Lajos látja: „A kései szimbolizmusból átlép a maga egyéni előexpresszionizmusába, melynek egyik, nem deklarált jellegzetessége az avantgárd új szemlélet- és formakeresése…” (Sipos Lajos: A megismerés új és újabb útjai. www.kortarsonline.hu/regiweb/sipos.htm)

   A fentiekből is láthatjuk, hogy egy-egy nagy költő, valamint egy-egy nagy mű esetében óvakodnunk kell a skatulyázástól, hiszen egyértelműen látszanak a kölcsönhatások, a folytonosság és a megújulási szándék megnyilvánulása. Így, együtt, és egymást erősítve, kiegészítve. Babits tudatosan vállalta a folytonosságot, az egymásra épülést. Tudós költő, poeta doctus volt, aki behatóan ismerte a magyar és az európai irodalom rezdüléseit, változásait. Ez a verse is sajátosan magyar, és sajátosan európai. Egy keresztény humanista morális üzenete minden korhoz, minden kor békét akaró, vagy éppen barbár emberéhez. Mindezt igen hatásos költői eszközökkel, versbeszéddel éri el. A végső vágyak kifejezése előtt már-már „…az önkívület csúcsán szilánkokká hasadt versbeszéde…az expresszionista szóköltészet rokona.” (Rónay György: Babits Mihály költészete. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981. 503.)

Ám mindeközben az irónia sem idegen a költőtől, hiszen pl. ezt olvassuk: „Van most dícsérni hősöket, Istenem! / van óriások vak diadalmait / zengeni…” Jól tudjuk, hogy abban az időben sokan megrészegültek a háborús uszítástól, bedőltek a demagóg szólamoknak. Babits Mihály éppen úgy nem tartozott közéjük, mint Ady Endre sem, aki ugyancsak egyértelműen szállt szembe írásaiban az öldöklés esztelenségével. Ez a két költő valóban ember tudott maradni az embertelenségben. A Húsvét előtt ugyanakkor azt is igazolja, hogy az ilyesfajta magatartás legbiztosabb alapja az istenhit, és arra az alapra építkezhet a békesség óhajtása.   

Bár az is igaz, hogy a múlt század vége felé más szellemi áramlatok is rokonságot mutatnak mindezzel. Gondoljunk csak a „Make love, and not war!” – féle kívánságokra, a vietnámi háború idején kibontakozott szabadság-mozgalmakra, vagy akár a hippik életfelfogását is idézhetjük. Említhetjük a híres musical, a Jézus Krisztus Szupersztár vagy a Hair c. film tükrözte rokon felfogást is. Látható tehát, hogy a művészet minden korban fölemeli hangját a háború, az öldöklés és a pusztítás ellen, legyen szó akár zenéről, képzőművészetről vagy irodalomról.

 Nincs itt semmiféle ambivalencia, semmiféle kétség. Van viszont az „ültessük virágot” vágya. A virágnak, mint ősi jelképnek a jelenléte. Miként később József Attilánál is láthatjuk, hogy: „ha elpusztul a világ, legyen a sírjára virág”. Az eredet akár az Ómagyar Mária Siralomig is visszavezethető. S a „Ki a bűnös, ne kérdjük…” – féle távolságig is elmegy. Mindez bizonyára sokak számára vitatható, hiszen alapjaiban különbözik a világi és a jogi igazságszolgáltatás mércéjétől.

Hiszen a bűnösöket meg kell büntetni, sőt, szélsőséges, és sokak által kívánt végső megoldásként akár halállal is kell őket sújtani. Csak hát a bűn fogalma sem azonos a hit és a világ rendszerében. És ebben a világban sem gyakori az a fajta emberi-költői magatartás, ami a Húsvét előtt szellemi hátterében húzódik meg.

Ezeket a törekvéseket erősíti és igazolja a mű minden egyes mozzanata, íve, költői eszköze, nyelvezete és stílusa. A „…ha kiszakad ajkam, akkor is…” – tól addig, hogy „adjon Isten bort, buzát, / bort a feledésre!” Ebben a végkifejletben aztán sajátosan magyar jelképek is előkerülnek: a magyar világ és természet jól ismert elemei. A bor akár biblikus szimbóluma vagy a kenyeret adó búza emlegetése. A nemes ital éppen úgy lehet egy ünnepélyes, magasztos szöveg szereplője, mint az ugyancsak ünnepet, az aratást idéző növény jelenléte. És mindkettő erőteljesen kötődik a magyar élethez, a magyar szokásokhoz és hagyományhoz. Hasonlókat mondhatunk az „adjon Isten”- féle kívánságtól, köszönésről. Babits kiváló költőutóda, Nagy László híres verse is eszünkbe juthat.

A szimbólumok, a motívumok tehát tovább élnek, és lesznek esztétikai értéket hordozó erők. Át az évszázadokon, át a történelmi időn. A Húsvét előtt többek között mindennek a szép és maradandó bizonyítéka.