A nemzetiségek sorsának alakulása

2014. július. 23. Tudomány
A nemzetiségek sorsának alakulása

Csurgai Horváth József

Betelepítés, asszimiláció, kitelepítés Fejér megyében*

A törökellenes felszabadító hadjáratok Fejér vármegye népességét, falvainak egy részét elpusztították. A kisebb települések elhagyása, elnéptelenedése már a XVI. században megfigyelhető folyamat volt. A katonai sanyargatások, a kettős adóztatás elől a népesség a védettebb, nagyobb lélekszámú településekre menekült. Fejér megyében már ekkor megfigyelhetjük, hogy az elhagyott falvakat, pusztákat, telepítésekkel mentették meg a pusztulástól. 

A török időszak alatt többek között Alcsut, Csákberény, Csákvár, Etyek, Ercsi, Gánt, Lovasberény, Pákozd, Pátka, Sukoró, Tabajd, Vál, Vértesdoboz, Zámoly, stb. községekbe irányultak telepítések. Ennek következtében a XVI. század 60-as és 70-es évtizedeiben a népesség növekedéséről beszélhetünk. A legnagyobb pusztítás a 15 éves háború idején érte a megye lakosságát, de az 1680-as évek hadjáratai során is üresen állt a települések túlnyomó része.

Fejér megye betelepítése, a közigazgatás újjászervezését követően indult meg. A megyei igazgatás 1692-es újjászervezésének egyik központi kérdése volt – az ekkor kialakított birtokviszonyok mellett – a betelepítés kérdésköre.

A megye újjátelepítését a magyar lakosság belső migrációjával nem lehetett teljességgel megoldani. Bár a törökkort követő kezdeti években az elmenekült lakosság visszatértével az üresen maradt, pusztán álló települések száma gyorsan csökkent; ennek ellenére az uradalmak, puszták betelepítése, a munkaerőhiány nagyobb számban idegen etnikumok telepítését tette szükségessé.

Megyén belüli népmozgásokat is megfigyelhetünk a XVII. század utolsó évtizedében, amelynek okai között a katonai terhek, az adók és a rendkívüli munkák szerepelnek. A folyamat a Rákóczi szabadságharc végéig tartott, a lakosság néhol elviselhetetlen terhei egyes települések néptelenné válását eredményezték.

A telepítések a Rákóczi szabadságharcot követően indultak meg. Ennek során többek között Soponya, Csíkvár, Velence települések népesültek be. Az 1710-es években a megye népesedési viszonyai ellentmondásosan alakultak. Az 1715. évi összeírás adataihoz képest 1720. évi adatok szerint csökkent a megye lélekszáma, annak ellenére, hogy a telepítések során újabb községek (Cece, Ladány,[1] Pázmánd, Vajta, Velence) jöttek létre. Ekkor még nem beszélhetünk a megye jelenlegi településhálózatának kialakulásáról sem, hiszen annak csupán 52 községe volt.[2] A lakosság számára vonatkozó becslések szerint a megye népessége –Székesfehérvárral együtt – meghaladta a 20 000 főt.[3]

                                                                   *

A német telepesek megjelenése a XVII. század utolsó éveitől mintegy évszázadon tartó folyamat volt. Az első telepítések Mórra irányultak. Ezekben az évtizedekben elsősorban a lakott falvak üresen álló településrészein leltek új otthonra. Fejér megye uradalmai közül a németek betelepítését elsősorban az Eszterházyak, a Zichyek és Hochburg János csókakői uradalma kezdte meg. Ezek az uradalmi telepítések nem szorítkoztak az egyes falvakra és majorságokra, összefüggő telepítések voltak, amelyek a birtok több községére kiterjedtek. Ezek mellett természetesen találkozhatunk néhány falura kiterjedő telepítéssel is, ilyenek voltak a Cziráky, a Batthyány családok telepítései.

A németek érkezése különböző intenzitású volt, a folyamat a Rákóczi szabadságharc alatt teljesen megakadt. A telepítések az 1720-as, majd ’40-es években indultak meg. Ekkor Adony, Balinka, Boglár,[4] Gut,[5] Isztimér, Kozma,[6] Kuti,[7] Lovasberény, Nadap, Ondód,[8] Szár, Szentmiklós, Vértesacsa községekbe irányultak.

A német telepesek mellett egy-két községbe, így Adonyba, Bicskére, Kutiba, Sóskutra szlovákok is érkeztek, de a szlovák etnikum betelepítése Veszprém-, valamint Esztergom megyékkel szemben nem volt jelentős Fejér megyében.

Az 1730–40-es években már a telepesek az elhagyott, a törökkort követően néptelen településekre érkeztek, szervezett módon, nagyobb csoportokban. Az 1750-es és 60-as években olyan betelepítéssel is találkozhatunk, hogy a faluba teljes egészében német ajkúak költöztek (Balinka, Gut). Ekkor nem minden esetben német nyelvterületről érkeztek a telepesek, hiszen különösen az Eszterházy-uradalom esetében megfigyelhetjük, hogy a birtokkomplexum más területeiről hozatott munkaerőt a falu birtokosa a megye északi részén álló településekre. Ebben az időszakban már megfigyelhető az is, hogy egy–másfél évtizedes tartózkodás után elhagyják a németek a falvaikat. A rossz talajviszonyok, az irtványföldek okozták az elvándorlást. Az elhagyott házak azonban nem maradtak hosszabb ideig üresen. Az 1760-as évek szervezett telepítései során újabb német csoportok érkeztek.[9]

A betelepülőket, annak ellenére, hogy számos kedvezményt biztosítottak számukra, nem fogadták az ország más területeihez hasonló, kedvező feltételekkel. Egyes uradalmak Fejér megyében is igaerőt, gazdasági felszereléseket biztosítottak számukra, de ezek mértéke nem volt hasonlítható a bánáti telepítések állami támogatásaihoz.

                                                                      *

A Dunamenti településekre a németség megtelepedése a rácok távozását követően indult meg. A rác családok egy része a XVIII. század második és harmadik évtizedében költözött el. A katolikus délszláv telepesek a XVII. század 20-as éveiben érkeztek Fejér megyébe. A tizenötéves háború alatt elpusztult, illetőleg néptelenné vált Duna menti településeken: Ercsi, Aggszentpéter, Érd, Perkáta, Sóskút találtak otthonra. A katolikus horvátok mellett a török földesurak főként görögkeleti szerbeket telepítettek le. A délszláv nemzetiségű települések többsége az 1683. évi hadjáratokat követően elhagyottá vált. Nagyobb délszláv betelepülési hullám indult az 1690-es években, ekkor Csernovics Arzén ipeki pátriárka vezetésével érkeztek. Fejér megye 9 településére mintegy 220 család telepedett le. (Ugyancsak ekkor növekedett a török korból itt maradt martalócok leszármazottainak száma Székesfehérváron.) 1715-ben Batta,[10] Ercsi, Érd, Pentele,[11] Rácalmás, Ráckeresztúr, Sóskut és Tárnok népessége szinte teljes egészében rác volt. (Ráckeresztúrra a török időszakban történt a telepítés.)

A görögkeleti délszláv telepesek részben a katonai sanyargatások, részben a katolikus és görögkeleti délszlávok közötti ellentéteknek köszönhetően csökkent, jelentős részük egyébként is vándorolt, végül a Bánátba és a Bánságba vonultak, másrészük Buda környékén telepedett le.[12]

                                                                 *

A németek Ausztriából, Stájerországból, Sziléziából, Bajorországból és Württembergből érkeztek. Ez alól csak egy-két település képez kivételt: Isztimér községbe elsősorban Tirol és Bajor területekről érkeztek a telepesek.

A szlovák telepesek főként Esztergom, Komárom, Hont, Nyitra, Pozsony megyékből, a délszlávok pedig Pozsega megyéből vándoroltak Fejér megye falvaiba.[13]

A telepítéseknek köszönhetően az 1773. évi helységösszeírás 74 települést említ, amelyek közül Adony, Érd, Lovasberény, Mór és Sárosd mezővárosok voltak. Magyar lakosságú volt az utóbb említett mezővárosok többségén kívül 49 falu; a németek 14, a szlovákok 6, a szerbek 5 településen laktak, Érd mezővárosban a szerbek alkották a lakosság többségét.[14] A települések túlnyomó részében vegyesen éltek magyarok, németek, szerbek és szlovákok. Addig, amíg a magyar települések a megye területén egyenletesen helyezkedtek el, a német községek többségükben a megye északi és északkeleti részén, a rácok a megye keleti részén voltak. E területi elhelyezkedésben a következő évszázadban sem történtek lényeges változások.

A települések nemzetiségi jellege a XVIII–XIX. században megmaradt, az asszimiláció folyamata lassan indult meg. Elsősorban az iparosok és a kereskedő népesség körében beszélhetünk asszimilációról. A XIX. század első felében mindenekelőtt Székesfehérváron zajlik le a németek asszimilációja. A nemzetiségek számszerinti kimutatását megközelítőleges pontossággal tükrözik a statisztikai munkák. A II. József kori népszámlálás nem rögzítette a nemzetiségek jelenlétét a megyében és másutt sem. Fejér megyében Székesfehérvárral együtt a német nemzetiség lélekszáma a következő évszázadban az alábbiak szerint alakult: 1830-ban 17 497 főt,[15] 1842-ben 14 556 főt, 1850-ben 25 631 főt,[16] 1880-ban 23 592 főt,[17] 1890-ben 25 370 főt[18] írtak össze.

A megye népessége a tervszerű telepítéseknek köszönhetően az 1787. évi népszámlálásra, a megyeszékhely adatai nélkül megközelítette a 99 000 főt.[19] Népessége azonban messze elmaradt Veszprém megyétől (mintegy 143 000 fő), de Komárom megyét is alig haladta meg (92 000 fő). A XIX. század első évtizedére a megye népessége mintegy 108 000 főre növekedett.

Ennek telepítésekkel történő pótlása, növelése a XIX. században már esetinek számított. A zirci apátság előszállási uradalmának, valamint a Batthyány uradalomnak a telepítéseiről tudunk.

Székesfehérváron, a megye egyetlen szabad királyi, majd törvényhatósági jogú városában a nemzetiségi szerkezet alakulására részben a török hódoltság következményei hatottak, másrészt a német nemzetiségűek török hódoltság megszűntét követően betelepedése alakította. A szerbek – ahogyan más fontosabb végvárakban – a török időkben a róluk rácnak nevezett városrészekben éltek. A XVIII. században hozott városi statútumok szerint csak ebben a városrészben (Rácváros, utóbb Palotai város) szerezhettek ingatlant. A szerbek jelenlétét említi Evlia Cselebi török utazó is, aki a város lakóiról így ír: „A város népe bosnyák, de magyarul és németül szépen és jól tudnak, törökül azonban nem igen tudnak, csak imígy-amúgy beszélnek.” A felekezeti képre az alábbiakat jegyzi meg: „Három szép temploma van, kettő a szerbeké, egy a magyaroké.”

A török kort követően egy részük azonban Pestre és más területekre költözött, de kétségtelen, hogy Fejér megye egyes településeiről beköltözés is történt.

Polgárjogot sem nyerhettek sokan, a tanács több alkalommal azzal utasította el a kérelmező kereskedőt, iparost, hogy a város kiváltságlevele szerint csak római katolikusok lehetnek polgárok. Ennek ellenére 67 görög keleti ortodox vallású többségében kereskedő szerzett polgárjogot, az iparosok esetében inkább akkor tekintettek el a kiváltságlevélben biztosítottaktól, ha az adott mesterséget nem gyakorolták a városban.[20] A szerbség egy része kereskedő volt, amely azonban a fentiek következtében elkülönült a városi polgárságtól.

Az 1712. évi, székesfehérvári kereskedőknek adott királyi kiváltságlevél is korlátozta tevékenységüket: „Semmi idegen kereskedőnek és a rácoknak sem engedtetik meg, hogy kereskedést nyissanak mindaddig, amíg a kereskedők és szatócsok kikért beleegyezésével a családjukkal együtt nem telepedtek le Székesfehérvárott.[21]

Nagyobb ellentétek az 1848. évi horvát támadás időszakában alakultak ki, amelyeket a várostörténeti irodalom nemzetiségi, illetőleg részben felekezeti ellentétekre vezet vissza. A Borsod megyei nemzetőrök Simonovits Simon rác lakost letartóztatták és átadták a városi hatóságnak a sáncolási munka elleni lázítás miatt.[22] Kétségtelen, hogy a város lakói körében élt az a gyanú, hogy a török korból itt maradt pravoszláv vallású rác lakosok összejátszanak a betörő horvátokkal, de az itt történtek ekkor még nem foghatók fel egyértelműen nemzetiségi ellentétnek. Az kétségtelen, hogy Simonovitsot letartóztatták, de nem állították az ekkor felsőbb utasításra – szeptember 19 – alakult rögtönítélő bíróság elé. A rác lakosok végül, Jellasicsnál eszközölték ki a városi börtönben raboskodó Simonovits szabadon engedését. E körülmény tovább erősítette a városi polgárok lappangó gyanúját, ezért Jellasics távozását, s a horvát helyőrség lefegyverzését követően Simonovitsot ismét letartóztatták, végül 1849. január 15-én bocsátották szabadon. A gyanú a későbbiek során másokra is kiterjedt, Odzich Tivadar lelkészt érték vádak, de a vizsgálat nem hozott eredményt. A szerb egyházközség 1848. augusztus 10-én nyilatkozatban cáfolta az őket ért vádakat. Ebben hangsúlyozták, hogy: „az említett alvidéki lázítókkal sem tettleg összeköttetésben nem vagyunk, sem hazánk békéje ellen irányzott bűntetteikre nézve a legtávolabb is egyet nem értünk”.[23]

A görögkeleti ortodox vallást gyakorlók száma folyamatosan csökkent, a XIX. század közepére már a negyedik felekezet lett, lélekszámában meghaladták a reformátusokat és az izraelitákat is.

Székesfehérváron a német nemzetiségűek betelepedése az osztrák örökös tartományokon kívül német területekről (Bajor, Hessen-Nassau, Lotharingia és Szilézia) történt. A betelepülés 1688-tól folyamatos volt, a XVIII. század végére már kevésbé volt jelentős. A német polgárság asszimilációja a XIX. század első felében felgyorsult, az 1840-es években megkezdődtek a névmagyarosítások, de a városi pecsét latin nyelvű köriratának magyar nyelvűre változtatását kérő városi polgárok többsége is német származású volt. Nemzetiségi ellentétek a városban egy-két esetben történtek. A Rákóczi szabadságharc időszakában a kurucokat támogató magyar polgárok vagyonát kobozta el a többségében német polgárokból álló városvezetés. Ezt megelőzően még a 6 fős magisztrátus felét a németek, másik felét a magyarok adták.  A feudális időszakban 4167 fő nyert polgárjogot, melyből 1625 polgár német nevű volt, közel annyian voltak, mint a magyar nevűek.[24]

Fényes Elek a város összlakosságának  valamivel több mint 6%-ára becsülte a német lakosság lélekszámát. Az asszimiláció folyamatát mutatja, hogy a város magisztrátusa 1814. június 3-án határozott arról, hogy a városi tanács üléseiről készült jegyzőkönyveket a latin, illetőleg a német helyett, magyar nyelven vezetik. Egyes bizottságok (a gazdasági bizottság 1804-től) már korábban is magyar nyelvű jegyzőkönyveket készítették.[25]

Az asszimilációs folyamat a XIX. század közepére befejeződött, ezt gyorsította az is, hogy a betelepülő németek római katolikusok voltak. Fényes 1851-ben a város lakosságáról a következőket írja: „nyelvökre nézve nagyobb részt magyarok, vannak azonban németek is, de ezek mind értenek magyarul, sőt gyermekeik ezen a nyelven már jobban beszélnek.”[26] Ennek ellenére társadalmi súlyuk – gazdasági erejük következtében – továbbra is jelentős maradt.

Székesfehérvár nemzetiségi viszonyai ezt követően nem változtak lényegesen. Anémet (nemzetiség) anyanyelvűek aránya ­1880-ban 3,3 %-ra, 1890-re 2,6 %-ra, 1900-ra 1,7 %-ra csökkent. Hasonló folyamat ment végbe a dunántúli törvényhatósági jogú városokban is, arányuk azonban ott lényegesen magasabb maradt. A kiegyezés korában a német nyelvű misék tartása is megszűnt a belvárosi Szent János templomban és a felsővárosi Szent Sebestyén-templomban.[27](A vegyes lakosságú településeken a magyar és német templom mellett magyar és német iskola is működött.)  A németség mellett a szerbség is asszimilálódott ezen időszakban, utóbbi az anyanyelvét már teljesen elhagyta.[28]

Székesfehérvár népessége a természetes népszaporodásnál nagyobb ütemben növekedett, a városba történő bevándorlás miatt. Ennek következtében a helybeli születésűek száma csökkent. A városba költözők arányának többsége érdekes módon azonban nem a környező települések lakóiból és nem is a Fejér megyeiek közül került ki. Elsősorban a szomszédos megyékből, így Veszprém-, Komárom-, Tolna- és Pest megyékből, valamint Budapestről. Az I. világháborút követő migráció Székesfehérvárt sem kerülte el, 1920-ban az elcsatolt területeken születettek száma elérte a 2600 főt.[29] A nemzetiségek asszimilációját követően a kisebbségi lét elsősorban a felekezeti hovatartozásban nyilvánult meg. A felekezeti arányok megváltoztak, a római katolikus többség ugyan megmaradt, de az izraelita, a református és az evangélikus felekezethez tartozók száma jelentősen növekedett.

Fejér megyében a nemzetiségi szerkezet hosszasan fennmaradt Az 1920-as években is jelentős szerb népességű településnek számított Érden és Százhalombattán a népesség 30%-a volt a szerb nemzetiség tagja, de Ercsiben is jelentős számban (20%) éltek. Másutt jelentősen csökkent a számuk. Dunapentelén a lakosság csupán 2%-a volt szerb nemzetiségű. Rácalmás és Ráckeresztúr községek már csak nevükben őrizték a szerbséget. Egyes településeken a nemzetiségi szerkezet átalakult. Sóskúton és Tárnokon, amelyeknek lakosságának döntő részét egykor a szerbek adták, többségében szlovák nemzetiségű településekké váltak. Sóskúton szlovákok éltek, de Tárnokon is a szlovákok adták az ott élők 60%-át. Ezenkívül Kisapostag népességének fele is szlovák volt.

A német nemzetiségű települések esetében kisebb változások történtek. Német település maradt Gánt, Vérteskozma, Isztimér, Bakonykuti, Balinka, Guttamási, német többségű volt Mány (50%), Mór (57%), Bakonysárkány (65%), Etyek (80%), Szár (88%), Pusztavám és Vértesacsa (90%), Nadap és Vértesboglár (95%), de jelentős számban éltek Herczegfalván[30] és Diósdon is.[31]

Az 1930-as évek elejére a német nemzetiségű falvak közül 8 településen magyar kisebbség alakult ki, 2 településen a németség kisebbségbe jutott, 2 szlovák település teljesen elmagyarosodott, 1 szlovák faluban magyar kisebbség keletkezett, a szlovák kisebbség 6 községből teljesen eltűnt. A katolikus délszláv településeken is az asszimiláció  érvényesült, a két „sokác” többségű faluból egy teljesen magyarrá lett, egy pedig magyar többségűvé vált. Kisapostagon ellenben a szlovákok jelenléte tovább növekedett, többségbe kerültek.

A német nemzetiség lélekszámát 1900-ban 25 034 főben, 1910-ben 23 727 főben, 1930-ban 23 058 főben rögzítették a statisztikai források. A szlovákok száma a következőképp alakult: 1900-ben 4123 fő, 1910-ben 4278 fő, 1920-ban 4965 fő, ami 1930-ra jelentősen csökkent, ekkor 2403 főt[32] regisztráltak. [33]

A népesség keveredése (házasság), valamint a gazdasági viszonyok változása miatt bekövetkezett migráció folyamatai tovább módosították a nemzetiségi viszonyokat.

Érdemes megemlíteni az anyanyelvben bekövetkezett változásokat is. Folyamatosan növekedett a magyarul tudók száma. 1880-ban a lakosság közel 90%-a, 1930-ban több mint 97%-a tudott magyarul. Ekkor 34 531 fő beszélt németül, szlovákul 6274 fő, horvátul és szerbül 2438 fő tudott.

Az 1941. évi népszámlálás nemzetiségi adatai szerint a megye lakosságának 9,8%-át adták a németek, a többi nemzetiség csupán töredéket jelentett. Székesfehérváron 396 fő vallotta magát német anyanyelvűnek.[34] Fejér megye környezetében - Veszprém megye, valamint Komárom és Esztergom megye - hasonló volt a német nemzetiségűek aránya, de lényegesen nagyobb számban éltek Tolna megyében.

Ebben az időszakban a német nemzetiségűek politikai jellegű egyesületekbe is tömörültek. Ezek közül érdemes megemlíteni a Magyarországi Német Népművelési Egyesület (Ungarländischer Deutscher Volksbildungsverein) szervezeteit, amelyek a budapesti központ 1924. évi alakulását követően jöttek létre, „a magyarországi német nép kulturális érdekeinek művelődési állapota folytonos szemmel tartása mellett való előmozdítása, népi sajátosságai, hagyományai, nyelve, szokásai és keresztény erkölcseinek ápolása és nemesbítése, a magyar hazához való ragaszkodás ápolása és erősítése" céljából.[35] A Német Népművelési Egyesületnek csak néhány községben - Bakonysárkány, Etyek, Érd, Isztimér, Mór, Pusztavám, Szár, Vértesboglár - működött szervezete, amelyek 1940-ben szűntek meg.

 A fenti szervezeten kívül - az Anschluss után - 1938 novemberében megalakult a Magyarországi Németek Szövetsége (Volksbund der Deutschen in Ungarn) is. Fejér megyében községi szervei 1940 és 1941 között épültek ki, Bakonykuti, Bakonysárkány, Balinka, Balatonbozsok, Diósd, Etyek, Gánt, Guttamási, Isztimér, Martonvásár, Mezőfalva, Mór, Nadap, Pusztavám, Szár, Vértesacsa, Vértesboglár és Vérteskozma községekben.

A Volksbund népszerűbb volt a megye német nemzetiségű falvaiban, mint a német népművelési egyesület. A legnagyobb taglétszámmal a móri szervezet rendelkezett, a tagok száma 1942-ben több mint 300 fő volt, ugyancsak népszerű volt a szervezet, a móri hatás révén Pusztavámon, és jelentős befolyással bírtak Etyeken is. A többi községben a szervezetek néhány fős tagsággal alakultak meg, több helyütt ifjúsági csoportot is létrehoztak. A megyei és helyi szintű közigazgatási szervek, különösen a leventeköteles fiatalok körében igyekeztek gátolni propagandájuk kifejtését. A Volksbund által terjesztett nagynémet eszméket képviselő mozgalmat, azonban nem lehetett a gyűlések engedélyezésének betiltásával háttérbe szorítani.[36] A Volksbund ellensúlyozására alkalmasabb volt a Magyarországi Katolikus Legényegyesületek Szövetsége. A megyében községi szervezetei az 1910-es éveket követően alakultak, de csak az 1930-as évek végén és 1940-41-ben váltak elterjedtté a KALOT fiókegyletek. Több német nemzetiségű községben (Szár, Vértesacsa) a Magyarországi Németek Szövetségének helyi csoportjainak szervezésével egy időben jöttek létre, mintegy azok ellensúlyozására, a magyar nemzeti érzület hangsúlyozására. A KALOT szervezetek egységes alapszabálya az alábbiakban határozta meg az egylet célját: „a katolikus nőtlen földmíves és földmunkás egyének valláserkölcsi nevelése, nemzeti, szociális érzésük elmélyítése; földmívelő élethivatás s a család gondolatának ápolása; szak- és általános műveltség szolgálata és a nemes szórakozásról való gondoskodás".

A nemzetiségi szerkezetet a kitelepítés alapjaiban megváltoztatta. A Fejér megye településein lakó német nemzetiség kitelepítésére az országos viszonyoknak megfelelően két fázisban került sor. A szövetséges nagyhatalmak potsdami békekonferenciáján elhatározott áttelepítések, kitelepítések végrehajtására 1946 tavaszán és nyarán került sor. A kitelepítés második szakasza azonban már összekapcsolódott a szlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény végrehajtásával, amelyre 1948 tavaszán került sor. (A kitelepítettek első csoportja a nyugati szövetségesek megszállta zónákban telepedett le, a második azonban már a szovjetben.) Ez utóbbira már megváltozott belpolitikai viszonyok között került sor, amelyek között említhetjük a belső áttelepítést szorgalmazó parasztpárti elképzeléseket és törekvéseket. A kitelepítések 1948 szeptemberében szűntek meg. A szlovák–magyar lakosságcsere keretében érkezők számára, már nem a német nemzetiségűek kitelepítésével, hanem azok összeköltöztetésével teremtettek letelepedési lehetőséget.

A kitelepítés és az ahhoz elvezető folyamat kétségtelenül nagy megosztottságot eredményezett azokban a megyékben, amelyekben a német nemzetiség jelentős számban képviseltette magát. (Fejér megyében mintegy 25 000 német nemzetiségű lakost írtak össze 1941-ben.) A megye településein a Volksbund-szervezetek létrehozása, nemcsak a község magyar és német lakosságát, de magát a német lakosságot is megosztotta. A németség kitelepítését a volksbundisták perei és súlyos börtönbüntetések előzték meg, mintegy politikai hangulatot keltve a kitelepítés előtt. A kitelepítést megelőzően felfüggesztették a németajkú községek önkormányzatát, majd telepítési kormánybiztost neveztek ki. Ezt követően hamarosan megkezdődött az összeírásuk. A névjegyzékek elkészítését a mentesítettek összeírása, majd a vagyonleltározás követte. Fejér megyében is az áttelepülésre kötelezett lakosság csekély százaléka kapott mentességet. A magyarországi német lakosságnak Németországba történő áttelepüléséről szóló kormányrendelet 1945. december 29-én jelent meg. Ennek alapján „áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki az utolsó népszámlálás összeírása alkalmával[37] német nemzetiségűnek vagy német anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, továbbá az, aki a Volksbundnak, vagy valamely fegyveres német alakulatnak[38] tagja volt.”[39]

A kitelepítés eltérően sújtotta a német településeket, hiszen 1946-ban főként a Váli járás településein (Etyek, Mány, Szár, Újbarok, Vértesacsa, Vértesboglár, stb.) hajtották végre. A kitelepítés második fázisa – 1948 február–április – érintette a Móri járás német községeit is. Ez utóbbi során – amely Mór, Isztimér, Pusztavám, Bakonykúti, Guttamási, Balinka és Bakonysárkány településeket érintette – mintegy 2500 személynek kellett elhagynia otthonát. Jelentős részük Németország szovjet megszállási övezetébe került. (A gánti németek kitelepítésére korábban sor került.) A Móri járási kitelepítéseknél már erőteljesebben megjelentek a politikai szempontok, másrészt mentességet szerezhettek azok is, akik a környék bányáiban kerestek munkát. Ezzel magyarázhatjuk, hogy a kitelepítettek száma lényegesen kevesebb volt, mint a lakóhelyükön hátra maradt német nemzetiségűeké. Fejér megyéből összesen 10 628 főt telepítettek ki.[40] A kitelepítéssel és elkobzással 2711 házingatlan és 17 781 katasztrális hold mezőgazdasági ingatlan maradt hátra.[41]

A közel két évig tartó folyamat eredményeként a német nemzetiségűek közel fele volt kénytelen elhagyni szülőföldjét, amelyre ősei mintegy két évszázaddal korábban érkeztek. (A hivatalos német statisztikák szerint Magyarországról mintegy 213 000 fő jutott az áttelepítettek sorsára, más adatok szerint mintegy 185 000 fő ment Németországba, többségük az amerikai zónába.)

A kitelepítés a szovjetek közvetlen utasítására – a ­Fejér megyéhez közeli – Budaörsön, 1946. január 19-én indult meg. A kitelepítés a Szövetséges Ellenőrző Bizottság felügyelete mellett zajlott. A bizottság brit megfigyelője, Bloodworth százados a kitelepítésről az alábbiakban számolt be: „Megérkezvén azt tapasztaltuk, hogy 5–600 ember gyűlt össze a plébánia előtt. Belyanov tábornok előző napi utasítása óta a 20–30 főből álló magyar rendőrségi csapat volt a faluban, összeterelték a deportálásra váró családokat. Kb. 600-at értesítettek, és még kb. 400-at kellett megtalálniuk. Ezer ember kitelepítését tervezték ezzel a vonattal. Az összegyűlt embereknél ott volt a fejenként megengedett 100 kg súlyú csomagjuk, ami magában foglalta a kb. tíz napos útra való ennivalót is. A csomag tartalmát illetően nem voltak korlátozások, kivéve a bútort és élőállatot. Valójában azt tanácsolták nekik, hogy kb. 20 kg élelmet vigyenek magukkal. Vihettek birtokukban lévő bármennyi pénzt, ékszert, stb. A poggyászokat lovas, vagy leginkább kézikocsira rakták. A kitelepítetteknek el kellett tolni a kézikocsikat az állomásra, ami kb. 1,5 km-re volt. Az egész falut értesítették a közelgő kitelepítésről: Kiplakátolták, amikor a kormányrendelet megjelent, és kétszer nyilvánosan bejelentették a plébánián. Mindazonáltal Belyanov ezredes utasítása után a deportáltak összegyűjtése igen sietősen történt. A hivatalnokok ezt azzal magyarázták, hogy az emberek nem vették komolyan Belyanov utasítását, és csak kevesen tették meg a szükséges előkészületeket. […]

Minden deportálásra kijelölt személy orvosi vizsgálaton ment keresztül a városházán, de védőoltást nem kaptak. Az első 600 megvizsgáltból 11 esetben találtak TBC-t. Őket elkülönítették, és külön vagonban tervezik az utazásukat, talán egy későbbi vonattal. Ezen túl, a közösség hat idősebb tagja nem volt hajlandó vállalni az utazást, azt mondták inkább meghalnak. Engedélyt kaptak, hogy maradjanak. […]

Megvizsgáltunk egy-két otthont, amit a kitelepítésre várók már elhagytak. Ezeket a házakat lezárták, és a kulcsok a plébánián voltak. Mivel csak 100 kg-ot vihettek magukkal, ezekben a házakban ott volt a családok összes tulajdona/vagyona. Habár észrevettük, hogy bizonyos esetekben olyan kisméretű és személyes tárgyak, mint pl. egy pipa, családi fényképek, rózsafüzér is ott maradtak, amelyeket normális esetben nyilvánvalóan elvittek volna. Nyilvánvaló volt, hogy a családok nagyon siettek. Mivel a vonat indulását 15.00 órára várták, nem kétséges, hogy a fennmaradó négyszáz személynek, akiket még össze kellett gyűjteni, még kevesebb ideje lesz a csomagolásra. A magyar hatóságok azt állították, hogy nem volt probléma a rábírni a családokat a távozásra és a csomagolásra. Megkérdeztem, hogy mi lesz a sorsa az itt maradt vagyontárgyaknak. Erre határozott választ nem kaptam, és azt mondták, hogy valószínűleg azok kapják, akik a harcok során anyagi veszteséget szenvedtek el, és a Csehszlovákiából érkező magyar menekültek. […]

A vonat az állomáson volt, 1.5 km-re a falutól. 40 marhavagonból, és egy személyszállító kocsiból állt, ami a végén volt. 35 ebből a svábokra várt. Ebből a 35-ből, kb. nyolcat vizsgáltunk meg. Tágas/nagy vagonok voltak, belülről kitakarították őket, és két hálóhelyet alakítottak ki, mindegyiket hat-hat személy számára. A vagonok és a hálóhelyek szalmával voltak befedve. A vagonok közepén volt egy fatüzelésű kályha, kéményét kivezették a vagon tetején. Ezekben a vagonokban 24-30 ember szállítását tervezték. A maradék öt vagont a következőképpen tervezték használni:

a.    Orvosi szoba: Kitakarították, kályha volt benne, gyógyszerek és négy ágy. Ezek közül három a személyzetnek, egy pedig valódi beteg ágy.  Úgy volt, hogy egy orvos és két nővér, akiket láttam, utaznak a vonaton.

b.    Két vagonban 40 tonna fa volt a vagonok fűtésére.

c.    Egy vagonban konyha volt. Öt nagy tűzhellyel, rajta edények, két láb átmérőjűek és három láb magasak voltak. Két szakács volt, és élelmiszerporciók, húst is beleértve, ami a személyzet és az őrök számára volt.

Az ötödik vagon, és a személyszállító kocsi az őröknek, 30 rendőrnek volt fenntartva, akiket százados vezetett. A vagon volt a legelső, a személykocsi pedig a legutolsó, mindegyikben 15 őrrel. Hyde ezredes megjegyezte a rendőrök parancsnokának, hogy az őröknek készültségben kell lenni, ha a vonat lassít vagy megáll, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy a deportáltak nem érintkeznek a külvilággal, és nem rabolják ki a vonatot. Látható volt, hogy a vagonok túlnyomó többsége német volt, és sok esetben az amerikaiak által megszállt német zónából érkeztek, ’Szövetséges Erők, 9. Hadsereg’ felirattal. […] Az útvonal Komárom–Bécs–Passau-n keresztül Freising volt. Az utazás időtartama ideális esetben kb. 4-5 nap, de ez elhúzódhat akár hét napig is, mivel ezen a vonalon egyébként is nagy volt a forgalom.”[42] A soknemzetiségű megyéről ezt követően nem beszélhetünk, az 1960. évi népszámlálás adatai alapján a megye 1%-a (3600 fő) vallotta magát nem magyar anyanyelvűnek, illetve más nemzetiségűnek. A legnagyobb számban (1200 fő) a németek voltak, majd a görögök (790 fő) és a macedónok (mintegy 500 fő) következtek. Ez utóbbiak Görögországból menekültek és Beloiannisz községben telepedtek le, itt a népesség háromnegyede vallotta magát nem magyar anyanyelvűnek.[43]

                                                                *

Fejér megye és Székesfehérvár társadalmi szerkezetében a cigányság évszázadokon keresztül nem jutott számottevő szerephez. A város szabad királyi rangját visszaadó Diploma Leopoldinum (1703. október 23.) értelmében a város magisztrátusa a városi polgárok közé nem vett fel cigány származásúakat. A kiváltságlevél értelmében a városi magisztrátus joga volt „a polgárok és lakosok felvétele, a zsidók, cigányok be- vagy be nem fogadása...”.[44]

A városi hatóság elsődlegesen az idegenek felügyelete, nyilvántartása, illetőleg kitiltása és távoltartása során intézkedett cigány ügyekben. A cigányok elsődlegesen a város déli részén, a csíkvári kapu környékén telepedtek meg, már a török kor alatt, és azt követően is - pontosan nem tudjuk, hogy meddig - elsődlegesen e környéken éltek. A vár harmadik kapuját a csíkvári kaput, „cigánykapunak” említik a telekkönyvek a XVII. század végén.[45] A cigányok jelenlétére utal, hogy 1728-ban már városi statútumot hoztak kitiltásukra.[46] 1771 augusztusában újabb tanácsi határozat tiltotta meg a cigányok itt tartózkodását; a tiltás a kóbor cigányokra vonatkozott.[47] 

A vándor- és kóbor cigányok jelenlétére számos adat vonatkozik. Elsősorban a vásárok idején tartózkodtak a városban. A cigányok ügyét Fejér megyében is a koldusok és csavargók ügyével egy szinten, közbiztonsági kérdésként kezelték. A Helytartótanács cigányügyi osztályának megszüntetése után a megtelepedett cigányok ügye a vármegyei osztály hatáskörébe, a kóbor cigányoké a köz- és városrendőrségi osztály hatáskörébe került.[48] Rendeleteik főként a kóbor cigányokra vonatkoztak.[49]

Fejér megyében az 1780-as években 63 községben éltek cigányok. Ezen községek között több Székesfehérvárhoz közeli települést találunk: Aba, Fehérvárcsurgó, Iszkaszentgyörgy, Magyaralmás, Lovasberény, Nádasdladány, Pákozd, Pátka, Sárkeresztúr, Sárkeresztes, Seregélyes, Szabadbattyán, Tác és Zámoly községeket. Fejér megyében ekkor mintegy 200 cigány család és 13 özvegyasszony lakott.

Ebben az időszakban székesfehérvári megtelepedésükről nem tudunk. Néhány évvel később azonban az összeírás szerint 1 család lakott a városban.[50] Ez azonban nem szólt a városban élt cigánycselédekről, akiket ugyancsak az említett összeírásból ismerünk, számuk azonban nem volt jelentős. A város zenei életében a cigányzenészek a XIX. század közepén jelentek meg. Az ezt megelőző időszakban városi zenészek működtek közre az ünnepeken, a polgárok szórakoztatását jelentő bálokon és egyéb rendezvényeken. A következő évtizedekben a szórakoztató zenélést egyre inkább a cigányzenekarok látták el. A kiegyezést követően alakult egyletek táncos mulatságain is ők zenéltek.

A város zenei életében játszott szerepük és nyilvánvaló jelenlétük ellenére az 1893 januárjában végrehajtott cigányösszeírás is a reformkorihoz hasonló képet tár elénk.[51] A városban azonban jelentősebb számú vándorcigány élt.[52]

Székesfehérvárral ellentétben a megyében viszonylag jelentős a megtelepedett cigányok száma, különösen a váli, a székesfehérvári, az adonyi járásokban. Fejér megyében 1630 cigányt írtak össze. Székesfehérvár, de más városok esetében is hangzottak el kritikai észrevételek a cigányösszeírás adatait illetően.[53]    

A cigányügy, elhelyezésük miatt az 1890-es években vált gyakori kérdéssé. A századfordulóra a kóbor cigányok felügyelete és a „kóbor cigányok elleni védekezés” általános érdeklődést keltő várospolitikai üggyé vált. A XX. század első felében ismételten elhelyezésük vált kiemelten fontossá és nem utolsó sorban komoly vita tárgyává. A cigányság Székesfehérvár társadalmi életében egy-két kivételtől - elsősorban a zenei élet területén volt erre példa - eltekintve sajátos magatartásformáik, és életformájuk miatt nem tudott eredményesen beilleszkedni, szocializációjuk jelentős törésekkel tartó folyamat volt a tárgyalt korszakban.

 



*A tanulmány az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg.    Készült a Társadalmi konfliktusok - Társadalmi jól-lét és biztonság - Versenyképesség és társadalmi fejlődés, TÁMOP-4.2.2.A-11/1/KONV-2012-0069 azonosító számú projekt keretében.

[1] Nádasdladány.

[2] Vadász Géza: Fejér megye népesedési problémái 1692–1726 között. VEAB értesítő 1976. II. Veszprém, 1976. 96–114. pp.

[3] A megyeszékhely népességét Acsády Ignác 3126 főre becsülte.  Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában. 1715–1720.

[4] Vértesboglár.

[5] Guttamási.

[6] Vérteskozma.

[7] Bakonykuti.

[8] Pusztavám.

[9] Farkas Gábor: A német lakosság betelepítésének kérdései Fejér megyében. VEAB értesítő 1976. II. Veszprém, 1976. 166–178. pp.

[10] Százhalombatta.

[11] Dunapentele, ma Dunaújváros.

[12] Jenei Károly: A délszláv betelepülés előzményei és folyamata Fejér megyében. VEAB értesítő 1976. II. Veszprém, 1976. 187–198. pp.

[13] Muzsnai Lászlóné: A soknemzetiségű Dunántúl kialakulása 1686–1773. VEAB értesítő 1976. II. Veszprém, 127–150. pp.

[14] Hasonló méretű telepítések történtek Veszprém megyében is, amely a megye közel 70 települését érintette, elsősorban az elhagyott korábbi falvak (többek között Aka, Bakonybánk, Bakonygyepes, Bakonyság, Bakonyszentiván, Dég, Fenyőfő, Herend, Szápár, Zirc) újratelepítése volt nagymértékű, de jelentős a nagybirtokosok, így az Eszterházyak, Zichyek telepítése mellett az egyházi telepítés is. Ennek következtében az 1770-es évekre a megye településeiből 35 német, 7 szlovák, 7 magyar–német, 1 magyar–német–szlovák volt.

Esztergom megyében is a települések jelentős része vegyes nemzetiségű volt. A megye 45 falujából 28 magyar, 6 szlovák, 3 német, a többi vegyes nemzetiségű volt.

[15] Szlovák – 4326 fő, sokác – 2104 fő, rác – 1245 fő.

[16] A népesség mintegy 16%-át. 1869-ben lényegében ugyanezen arányban voltak jelen a megyei népesség arányában.

[17] A polgári népesség Székesfehérvár nélkül.

[18] A polgári népesség Székesfehérvár nélkül.

[19] Molnár Endre: Fejér vármegye és Székesfehérvár népességi statisztikája. In: Fejér vármegye. Bp., 1937. 271–283. pp.

[20] Kállay István: Fehérvár regimentuma 1688–1849. A város mindennapjai. Székesfehérvár, 1988. 21. p.

[21] B. Szabó István – Juhász Viktor – Pallay István – Vértes József: Székesfehérvár és Fejér megye ipara és kereskedelme Szent István évében. Székesfehérvár, 1938. 135–136. pp.

[22] SZVL Tanácsülési jegyzőkönyv 1848. No. 3301.

[23] Simonovitsot szeptember 28-án bocsátották szabadon. Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története. III. köt. Székesfehérvár, 1998. 151–153. pp.

[24] Társadalmi befolyásukról Juhász Viktor városi levéltáros így ír: „Az 1784. április 26-án kiadott császári rendelettel a német nyelv hivatalos nyelvvé lett […] városunkban alig okozhatott különös gondot a magisztrátusnak a császári parancsnak azon része, hogy a tisztviselőknek németül kell a városi törvényszéken tárgyalniok és az aktákat németül kell elintézniök, hiszen németül nem tudók a tekintélyesebb polgárok között alig akadtak, már pedig a város magisztrátusa állandóan ezekből tevődött össze.” In: Fejér vármegye és Székesfehérvár szab. kir. város törvényhatóságainak almanachja. (Szerk: B. Szabó István) Székesfehérvár, 1931. 189. p.

[25] Győrben 1828. november 7-től, Pécsett 1831. április 22-től vezették folyamatosan magyar nyelven a magisztrátus jegyzőkönyveit.

[26] Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, melyben minden város, falu és puszta, betűrendben körülménesen leiratik. II. köt. Pest, 1851. 9. p. Ezt erősíti meg Palugyai is. Az 1840. évi katonai összeírás a felnőtt lakosság lélekszámát közel 15 ezer főben adja, melyek közül 23 német nemzetiségű.

Palugyai Imre: Magyarország történeti, földirati s állami legújabb leírása. II. kötet. Pest, 1853. 136. p.

[27] Székesfehérvár Város Levéltára IV. B. 1402. a./ Törvényhatósági bizottsági jegyzőkönyvek 1885. No. 328., 329.

[28] A magyar városok statisztikai évkönyve. I. évf. (Szerk.: Thirring Gusztáv). Bp., 1912. 96–97. pp.

1900-ban a polgári népesség vonatkozásában 508 német, 36 tót, 6 oláh, 22 horvát, 14 szerb és 182 egyéb anyanyelvűt említenek a statisztikai források. A Magyar Korona Országainak 1900. évi népszámlálása. I. rész. A népesség általános leírása községenkint. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat. 1. köt. Bp., 1902. 20. tábla.

[29] A helybeli születésűek aránya (1869-ben 87%) 1880-ban 61,8 %, 1890-ben 62,9 %, 1900-ben 58,7 %, 1910-ben 58,4 %, 1920-ban 58,3 %. Ugyanezen adatsor a Fejér megyeiek arányában: 16,9, 16,9, 16,1, 16,8, 14,2%, az ország más részeiből 18,5, 19,1, 21,5, 22,0, 25,8 % volt.

Thirring Lajos: Székesfehérvár és Fejér megye népességének fejlődése és összetétele. In: Magyar Statisztikai Szemle. XVI. évf. 1938. I. köt. 211. p.

[30] Mezőfalva.

[31] A mai Magyarország vármegyéinek általános ismertetője. V. Fejér vármegye. Szerk.: Radenich György. Helyn., 1924.

[32] Horvát, bunyevác, sokác – 584 fő, szerb 275 fő.

[33] Az összes népesség vonatkozásában.

[34] Az 1941. évi népszámlálás. 4. Demográfiai és foglalkozási adatok törvényhatóságok szerint. Történeti Statisztikai Kötetek. Bp., 1979. 33. p.

[35] Magyar Minerva VI. kötet 1930–1932. Bp., l932. 323. p.

[36] Mór története. (Szerk.: Farkas Gábor) Tanulmányok és források Fejér megye történetéhez 13. köt. Mór, 1977. 400-401. pp. A szervezetet belügyminiszteri rendelet - 250.766/1945. IV. 14.  - oszlatta fel, vagyonukat zár alá vették és elkobozták, de hasonlóképpen jártak el a Volksbund-tagok vagyonával is.

[37] Az 1941. évi népszámlálás.

[38] SS.

[39] 12 330/1945. ME számú rendelet.

[40] Csugai Horváth József – Erdős Ferenc: „Jelszavakkal nem lehet országot építeni!” Fejér megye alispánjának és Székesfehérvár város polgármesterének éves jelentései 1945–1950. Székesfehérvár, 2012. 172. p.

[41] Uo. 139. p.

[42] Glavanovics Andrea kutatása és fordítása. The National Archives FO 404/32 Further Correspondence Central Europe Part 17 January to March C 1700/12/18 Mr. Gascoigne to Mr. Bevin Budapest, 25th January, 1946. Memorandum from Commissioner,British Military Mission, Hungary, to His Majesty’s Minister-Designate. Subject: Deportation of Schwabians, Enclosure 2 in No. 72 Report on Visit to Budaörs on 19th January, 1946, to inspect Arrangements for Deportation of Schwabians by D. Bloodworth százados.

[43] 1960. évi népszámlálás. 3. b. Fejér megye Személyi és családi adatai. KSH. Bp., 1961. 12. p. A német nyelven tudók száma azonban lényegesen magasabb, 13 ezer fő volt, Mór és Pusztavám mellett 7 településen a lakosság több mint 20 %-a beszélt németül.

[44] Károly János: Fejér vármegye Története. Székesfehérvár, 1898. II. kötet. 624–630. pp. 

Kállay István: Székesfehérvár kiváltságlevelei. Fejér megyei Történeti Évkönyv 8. kötet.  Székesfehérvár, 1974. 189. p.

[45] Somkuti Éva: Székesfehérvár harmadik városkapujának történetéhez. Fejér megyei Történeti Évkönyv 5. kötet. Székesfehérvár, 1971. 169. p. Lásd még: Somkuti Éva: Székesfehérvár betelepítése a XVII. század fordulóján (1688–1703). Székesfehérvár Évszázadai 4. (1688–1848) Székesfehérvár, 1979.

[46] Kállay István: Fehérvár Regimentuma 1688–1849. Fejér megyei Történeti Évkönyv 18. kötet. Székesfehérvár, 1988. 263. p.

[47] Lauschmann Gyula: Képek Székesfehérvár régi életéből. Székesfehérvári Hírlap Naptára 1910. Székesfehérvár, 1909. 43. p.

[48] Felhő Ibolya - Vörös Antal: A helytartótanácsi levéltár. Bp., 1961. 144–151., 186–187. pp.

[49] Székesfehérvár Város Levéltára. Acta politica 1842. No. 1629., 1843, No. 731.

[50] Heiczinger János: Fejezetek a cigánykérdés alakulásáról. In: Fejér megyei Történeti Évkönyv 12. kötet. Székesfehérvár, 1978. 250. p.

[51] A Magyarországban 1893. január 31-én végrehajtott Czigányösszeírás eredményei. Magyar Statisztikai Közlemények Új folyam IX. kötet Bp., 1895. Táblás kimutatások 4. p. Ez alkalommal Székesfehérváron a város 27 548 főnyi lakosából 2 cigányt regisztráltak.

[52] u.o. 16-17. pp. E téren Székesfehérvár kiugróan magas értéket képviselt a dunántúli (szabad királyi, rendezett tanácsú) városok között. Székesfehérváron 35 vándorcigányt (18 férfi, 17 nő) írtak össze.

[53] u.o. 16. p. A statisztika eredményeit közzétevő kötetben olvashatjuk: „Az összeírás nem talált letelepedett czigányokat, (vagy a köztudomású állapottal szemben feltűnően csekély számban), a következő városokban: Esztergom, Pécs, Székesfehérvár, Győr, Kőszeg, Zala-Egerszeg, Szabadka, Karánsebes, s még néhány kisebb rendezett tanácsú városban. Pedig köztudomású, hogy e helyeken mindenütt vannak czigány zenekarok, melyek számos (részben családos) tagjainak czigány jellege kétségtelen.” 

Kodolányi János Egyetem

Kodolányi János Egyetem
Cím: 1139 Budapest, Frangepán utca 50-56.
Telefon: (1) 238 9327

Kodolányi János Egyetem
Cím: 8000 Székesfehérvár, Fürdő utca 1.
Telefon: (22) 543-400

Kodolányi János Egyetem
Cím: 5900 Orosháza, Gyopárosi út 3/f.
Impresszum | Szerzői jogok | Etikai kódex | Médiaajánlat