Kihelyezett óra Dr. Simándi Irénnel
Olvastam valahol, hogy a történelemtanítás során emberközelivé kell tenni az eseményeket. Például 1848 vagy 1956 esetében mindenhol vannak helyi vonatkozások, ezekre érdemes összpontosítani. Egy huszárkapitány vagy egy 56-os felkelő története sokkal érdekesebb, mint a nagy eszmefuttatások a polgári átalakulásról vagy a kommunista világrendszerről. Arról is hallhatunk eleget, hogy élményszerűvé kell tenni a történelemtanítást, s ezek után csak félve jegyzem meg, hogy mindezek mellett a történelmi tények megismertetése sem sikkadhat el.
A közgyűjtemények megismerésének, megismertetésének jelentőségéről Dr. Simándi Irén történész győzött meg. Évek óta elkísérem a tanárnőt és tanítványait a múzeumokban, könyvtárakban, levéltárakban megtartott „kihelyezett” óráira. Azt mondja, amiatt tartja fontosnak ezt a módszert, mert a múzeumokban, levéltárakban, könyvtárakban megismerhetik a hallgatók a forrásokat. Még akkor is lényeges ez, ha nagyon tág határok között mozog a bemutatott történet, vannak hiányosságok vagy kimaradnak fontos részletek egy-egy kiállítás esetében.
Legutóbb a Terror Háza Múzeumba látogattak el a másod- és harmadéves nemzetközi tanulmányok és történelem szakos hallgatók Dr. Simándi Irén vezetésével. A vezetés ez esetben úgy is értendő, hogy a magyarázatokat a tanárnőtől kapták a múzeumlátogató diákok.
„Az Andrássy út 60. alatti épület a nyilas, majd az ávós terror központja volt, s mint ilyen, történelmi emlékhely. A látogatók számára a helynek nemcsak történelmi, hanem kommunikatív emlékezetessége is van. Élnek még áldozatok (és tettesek is, bár ők hallgatnak), gyermekeik és unokáik pedig a ma élő nemzedékek; az Andrássy út 60. komor, lidérces voltát nem a megtanult, elsajátított történelmi elbeszélés, hanem a szájhagyomány táplálta az elmúlt évtizedekben. Amikor egy hely emlékhellyé, illetve múzeummá válik, akkor ez a kommunikatív emlékezet történelmi emlékezetté való átformálódásának kezdete, hiszen intézmény közvetíti az emlékeket. De más oldalról a megjelölt és megnyíló emlékhely a még közvetlenül emlékező, vagy a közvetlen emlékeket még elevenen hagyományozó három-négy nemzedék emlékeit felszakítja. S ez traumatikus voltának másik oka. A hely nemcsak az ismeretszerzés és az emlékmegőrzés, hanem az eleven gyászmunka helye is: nem csodálható, hogy a muzealizált emlékhelyeknek és az ilyen emlékeket őrző múzeumoknak rituális vonatkozása is van. Az egyes termek egyszerű történelmi igazságokat közvetítenek: Magyarországon két megszállás követte egymást, a nyilasok zsidókat gyilkoltak, az oroszok kényszermunkára vitték az embereket, az 1950-es években tömeges kitelepítések voltak, a társadalmat megfélemlítették, lehallgatták, a parasztokat beszolgáltatásra kényszerítették, az egyházat üldözték, a letartóztatottakat kínozták.”/ magyarmuzeumok.hu/
A leendő történelemtanárok figyelmét semmi nem kerüli el, arra is kíváncsiak például, hogy az Andrássy út 60-ban halálra kínzott politikai foglyok holttestét hol temették el annak idején. Hosszas magyarázatot kapnak arról, hogy a fegyintézetekben elhunytak nevét meghamisították, homály fedte, hogy ki, mikor és miért halt meg. Olyan is előfordult, hogy a beteg foglyoknak nem adtak gyógyszert. A hozzátartozók nem tudhatták meg, hogy él-e, hal-e szerettük, s a váci rabtemetőben jeltelen sírokba temették a politikai foglyokat.
És Dr. Simándi Irén magyaráz, összefüggésekre világít rá, hozzátesz a látottakhoz. Az itt látható filmhíradó anyagokat már a korábbi tanulmányok során is megnézték.
„Az elméleti ismeretek mellett lássák, hallják a hallgatók a múlt politikusait, ismerjék meg a kor retorikáját. Ismerjék meg a korszakra jellemző paneleket”, mondja a tanárnő. A kihelyezett óra hossza nagyjából kétszerese a főiskola falain belülinek, a látottak újabbnál újabb kérdéseket generálnak, a tanárnő pedig egyetlen egyet sem hagy válasz nélkül. Két hét múlva az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában folytatódik a "kihelyezett" órák sora, ahol újra a hallgató kérdez és a tanárnő válaszol.
Kép és szöveg: Virágh Ildikó
