A Fehérvár Médiacentrumnak fontos az utánpótlás kérdése

A tanulmányaidról beszélgessünk először. Miért szerettél volna közgazdász lenni?

A szülői tanács az volt, hogy olyan továbbtanulási lehetőséget keressek, ami széles teret nyit és nem egy nagyon specializált dolog. A történelmet és az angolt szerettem, ezért olyan helyre akartam menni, ahol ezeket hasznosíthatom. Aztán rábeszéltek, hogy matekból is felvételizzek, ami természetesen nem volt könnyű. Szerencsére a város két legjobb matektanára tanított, az egyik a József Attila Gimnáziumban (ma Ciszterci, a szerk.) a másik magánúton, így aztán felvettek az akkor még Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre, ami időközben Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemmé vált, ma pedig Corvinus Egyetem. Akkor még öt éves képzés volt, azt elvégeztem. A marketing, majd a kommunikáció szakirányra specializálódtam. Ennek a szakmának így kerültem a közelébe. A kommunikációtudomány másik ága felől volt családi indíttatás, hiszen szüleim mindketten logopédusok voltak, ami szintén a nyelvvel kapcsolatos tudomány. Újságíró és közgazdász nem volt a családban, a továbbtanulás döntése rám volt bízva.

A média felé sodródás lassú folyamat volt. 1994-ben végeztem a közgázon, utána Budapesten kezdtem dolgozni a sajtószakma túloldalán, az ún. szervezeti kommunikációs területen. Ma már Vodafone, régebben UPC, akkoriban pedig még Kábelkom és Kábeltel cégcsoportoknál kezdtem a pályát. Ennek a cégnek tizenhárom évig kommunikációs igazgatója is voltam. Akkor a lövészárok túloldaláról figyeltem a sajtószakmát és közben végeztem el egy másoddiplomás szak keretén belül az újságírói képzést.

Mi volt a motivációd, hogy beiratkozz a Kodolányira, hiszen kommunikációs munkakörben dolgoztál.

Ez a véletlennek köszönhető. Ismertem az akkori főigazgatót és az egyetem mai rektorát is, és ők beszéltek rá arra, hogy végezzem el. Egyik reggel jött egy levél, hogy szíveskedjek beiratkozni. Ezek szerint ők komolyan vették azt, hogy „Miért ne?”. De nem bántam meg. Ez egy kétéves képzés volt, azoknak, akik már diplomát szereztek. Sok tanárra szívesen emlékszem. Nem mondom, hogy a világ leggyilkosabb képzése folyt a főiskolán akkoriban, de azt az alapot mindenki megkapta, amire szüksége volt. Manapság jóval magasabb színvonalúak a követelmények és a képzések, ami jó irány. Akikkel én egy évfolyamon jártam, azok neveivel a mai napig médiavezetőségekben lehet találkozni. Tehát, aki komolyan vette a szakmát, az el tudott indulni.

Ma mennyire nehéz ebbe a szakmába bekerülni? Az egyik legnépszerűbb sztereotípia szerint kapcsolatok révén. Te ezt hogyan látod?

A kezdéshez nem kell hátszél és kapcsolat. Akkor kell, hogyha valaki az egyetem után rögtön úgy gondolja, hogy máris fő műsoridőben a kereskedelmi tévék képernyőjén szeretne mutatkozni. Ez nem fog sikerülni még hátszéllel sem. Egy átlagos dolgozói szintre törekvőnek számtalan lehetősége van, főleg, ha hajlandó a helyi média kínálatát is megismerni. Én, a  Fehérvár Médiacentrum igazgatójaként egyébként nagy gondban vagyok az utánpótlással. Nyilván nem túl jól fizető állás a helyi média, de nem a top húsz médiasztár bérével kell számolni. Ha valaki a szakma számos területét egyszerre akarja megismerni, annak a helyi média kiváló lehetőség. Egyre több városban vannak médiacentrumok, ahol több sajtóterület is működik egymáshoz közel, és mindent meg lehet tanulni. Ha valaki erre időt és energiát szán, és vállalja, hogy csak néhány év múlva nyaral a Bahamákon, akkor azt a tudást megszerezheti, amivel később, az országos médiában is el lehet helyezkedni. Nem egy volt itteni kollégám ma már országos médiafelületeknél dolgozik. Az országos média szipkázza el a tehetségeket, de ehhez sokat kell dolgozni, nehéz munkabeosztással.

Óriásit változott a média világa, ma már megkerülhetetlen a virtuális tér.  Szerinted mennyire kötött jelenléthez ez a szakma? A fiataloknak kedvére való például a home-office vagy a rugalmas munkaidő,  erre mennyire van lehetőség?

Jó a home-office, de van egy régi mondás: a téma az utcán hever, nem otthon. Ki kell menni terepre. Kétségkívül vannak fotelújságírók, főleg az internetes sajtóban, de az miről szól? Beszélgetünk valakivel, ellopunk ezt-azt, és abból egy sajátnak számító tartalmat kreálunk. Ez is újságírás, egyre gyakoribb, de valakinek akkor is ki kell menni a terepre, hogy legyen hír. Tévézni, rádiózni nehéz otthonról. Nem lehetetlen, hiszen az elmúlt másfél évben a járvány miatt nálunk is volt erre példa. Rádiós hírszerkesztők otthonról dolgoztak, ám egy híradós anyagot nem lehet otthon leforgatni. A médiában való alkotó tevékenység szerintem igényli is a közösséget. A kollégákkal való beszélgetésből inspirációt és információt lehet szerezni. Így érik az embert impulzusok, ez az alkotó műhely mindenkire jó hatással van. Tudunk magányos haditudósítókról, de otthonról azt sem lehet.

Több felsőoktatási intézményben tanultál, óriási ismeretanyag van a diplomáid mögött. Ugyanakkor felmerül a kérdés, mennyire avul el a megszerzett tudás?

Vannak olyan tudáselemek, amik nem avulnak el. Ha valaki megtanul beszélni vagy írni, az valószínűleg élete végéig tudni fog. Tud alanyt és állítmányt egyeztetni, bár ez ma már sajnos nem evidencia, amit én nagyon fájlalok. Ma sajnos nem olyan igényes a sajtószakma, de változnak az idők és változik a közönség. A mai fogyasztó nem igényli azt a fajta magasröptűséget és szakmai attitűdöt, a nyilvánvaló tudást, amit magunktól viszont el kéne várnunk. Visszatérve a kérdésre, az új technológiával és az új tudáselemekkel nehezen lehet megbarátkozni. Nem is megy mindenkinek, főleg az idősebb kollégák között látok küzdést. Ez egy önképzési folyamat is, és egymástól is lehet tanulni. Ezért sem pártolom az otthoni munkavégzést. Naprakésznek kell lenni, képezni kell magunkat, meg kell barátkozni az új eszközökkel, új tartalommal. Ez nem egyszerű folyamat, de muszáj lépést tartani a fejlődéssel.

Televízió és rádió még néhány évig évtizedig létezni fog, de, hogy milyen csatornák jönnek még a mi életünkbe, azt nem lehet tudni. Tartalmakat mindig fogyasztanak majd az emberek, de milyen médiumon keresztül, az mindig változhat. Ehhez igazodnia kell a szakmának, de tartalomra szükség van.

Ennek talán az írott sajtó az egyik legnagyobb „áldozata”. Azt nagyrészt az idősebb generáció olvassa, és hódít az internetes újságírás.

Ugyanez igaz a klasszikus újságra, az már alig van. A Fehérvár Médiacentrum ingyenes újságja, ami minden postaládába bekerül, még talán bír valamilyen olvasottsággal, de az biztos, hogy nem ez a jövő.

Ilyenkor vetődik fel a kérdés, hogy érdemes-e fenntartani egy ilyen ingyenes lapot…

Más egy önkormányzati médiarendszer nézete és üzleti háttere, mint egy piacinak. Az önkormányzatok, mint tulajdonosok nyilván speciális igényekkel is bírnak. Az ő közönségük egy része még tájékozódik a nyomtatott sajtóból, így hajlandó áldozni sok önkormányzat a nyomtatott sajtótermékre. Hogy öt vagy tíz évig lesz-e még nyomatatott újság azt nehéz megjósolni. A helyi piacon nem élne meg egy újság. A hirdetős újságok még megvannak, de annak a jövője sem csillogó. Az írott médiatartalmak fogyasztása folyamatosan nő, de már nem papír alapú újságokat forgatunk, hanem az online felületeket böngésszük. A fiatalok is fogyasztanak médiatartalmat. Ami nyomtatott sajtóban megjelenik az általában online is elérhető, ők az írott tartalommat ott keresik. 

Elhangzott, hogy az önkormányzatok hajlandóak nyomtatott sajtóra áldozni, az önkormányzatoknak pedig valamilyen formában van közük a politikához. Hogy látod a média függetlenségének kérdését, tud-e független lenni egy médium?

Nem tud, és nem is látok az országban független médiumot. Aki a legjobban hirdeti, hogy független, általában az a legjobban függő. Függeni sok mindentől lehet; a politika bizonyos oldalától, de üzleti függés is van. Legalább ugyanilyen érdekes szakmai kérdés, hogy mennyire független az az orgánum, aki üzleti érdekektől függ. A helyi média jelenős része önkormányzati nyomás alatt működik, hiszen önkormányzat a tulajdonos vagy a támogató. Nyilván, ha valaki pénzt tesz egy médiacégbe, annak elvárásai lesznek felé. Itt Székesfehérváron szerencsére, politikai befolyást nem érzek annyira. Persze vannak témák, amiket érinteni kell, olyan is van, amikor az önkormányzat elvárja, hogy valamivel részletesebben foglalkozzunk. Tíz éve vezetem a céget, de olyan még sosem volt, hogy egy politikus felhívott volna, hogy ezt nem kéne. És ez jó. Nyilván, ha a polgármester tart egy sajtótájékoztatót azon ott kell lennünk, hiszen helyi média vagyunk, és érdekli a helyi közönséget, hogy mit mond a polgármester. És ez politikától független dolog. Igaz, egy polgármester mindig valamilyen pártot képvisel, de az olvasó nem hülye, a valóságtól elrugaszkodott médiabemutatásnak nem ül fel. Fehérváron e tekintetben becsületes mértéktartást látok a politika részéről. Szeretnék bemutatni a munkájukat, erre különböző orgánumok rendelkezésükre állnak, de nem csak erről szól a média. Kollégák között nem sokszor kellett olyan utasítást adnom, ami gátolta volna az ő kiteljesedésüket.

Kanyarodjunk el a bulvár irányába. A bulvárnak nagyobb jövője van-e, mint a politikai és közmédiának?

Bulvár legyen, mert van rá befogadó közönség. A helyi média másfajta igényeket szolgál ki, és ezzel nem degradálni akarom a bulvárt. Adott esetben az, hogy a Vörösmarty Színház színészének gyermeke született, bulvárnak minősülhet. Ugyanakkor a helyi médiába ez például belefér, de több nem. A közönség egy önkormányzati fenntartású médiacégtől inkább közéleti, sport, hitéleti, közszolgálati tartalmakat vár. Egy bulváranyag színesebbé teszi a tartalmat, de főleg a közélettel foglalkozunk.

Bulvárra tehát a jövőben is szükség lesz. Én más fogyasztói körben vagyok, de nem mondom azt, hogy ez nem egy valós szakmai terület. Az igények kielégítésének szintjéről azonban lehetne vitatkozni.

Beszéljünk arról is, hogyan alakult ki az érdeklődésed a cseh kultúra iránt. Prágai kocsmakalauz címmel könyvet is írtál a cseh fővárosba látogatóknak. Volt-e valami háttere ennek?

Nem volt. Még valamikor a kilencvenes években jártam először Csehországban, megtetszhetett, mert úgy maradtam. Sok apró látogatással most már a két évet közelíti az ott töltött napjaim száma. Az elmúlt másfél évet ne említsük. De nem volt ennek semmi tudatos oka, mondjuk úgy, ha egy hobbi rátalál az emberre, akkor az nem feltétlenül tudatos. Elkezdett érdekelni a cseh történelem, örökség, irodalom, zene és ebben aztán kapcsolataim is lettek, amik munkán kívüli kikapcsolódási lehetőséget is tud nyújtani.

Van egy vándorkiállítás is, amiben alkotói részt vállalsz.

Igen, egy nagyobb alkotói társasággal létrehoztuk a „Hrabal-galaxis pillanatképei” című kiállítást, amelyben én az írásaimmal szerepelek. 2005-ben volt az első bemutató Aszódon. Nagyobb részt én csak később vállaltam benne. Ma már a huszadik kiállításnál tartunk. Volt már öt külföldi bemutató is, tehát széleskörű az anyag. Ez egy olyan hobbi, amivel jó közösség jött létre, és amire van az emberekben kíváncsiság. A kiállítás nem Hrabal életét dokumentálja, hanem az alkotók a maguk eszközeivel próbálják a benyomásaikat megformálni az életmű kapcsán. Ez arról szól, hogy mit kelt fel bennünk egy műalkotás élvezete. Kicsit más szemlélet, mint egy egyszerű dokumentáció. Bízom benne, ha újraindul a kulturális élet, akkor a kiállítás is újra látható lesz valahol.

Amikor úgy fogalmaztál, hogy az elmúlt másfél évet ne említsük, nyilván a pandémiára gondoltál. Milyen változásokat hozott a koronavírus az otthoni munkavégzésen és a bezártságon kívül?

A legszebb újságírói feladat, megtölteni egy tizenöt perces hírműsort, akkor, amikor nem történik semmi. De ez szerencsére nem volt igaz a járványidőszakra. Sok minden történt, vagy ha éppen nem történt, az is hír. Nem volt ez egy hírszegény időszak, viszont más jellegű tartalom került terítékre. A koronavírus mindent vitt. Olyan értelemben, hogy a kattintásszámokon látható volt, hogy az emberek a vírusról bármit elolvastak. Ilyen szempontból a médiafogyasztásban volt egy bumm. Az emberek keresték a helyi aktuális információkat. A járvány miatt nálunk állást senki nem vesztett el. Nyilván üzletileg nehéz volt az utóbbi időszak, a város is óvatosan gazdálkodott, a hirdetési bevételek is csökkentek, de nem drasztikusan. A hirdetések jellege alakult át. Mások hirdettek, mint korábban. Mi működtünk végig a járvány alatt. A színházak bezártak, az éttermek bezártak, a média nem zárt be. Az előbb példálóztam a hadi tudósítóval, a frontvonalból most is tudósítani kell. Ha baj van, akkor az emberek igénylik a segítséget, a tájékoztatást. Főleg egy közösségi médiatársaságnál nem tehetjük meg a zárást.

Említetted még, hogy az utánpótlással gondok vannak. Ez miért lehet?

A képzési lehetőségek szerintem bővültek, ami jó. Ezek többségében a képzés is megfelelő szintű. Az alapok most is megkaphatók, a felkészültséggel nincs baj. Amivel érzek bajt, az az általános műveltség. Amíg régen az újságírói szakma értelmiségi hivatás volt, ma azt érzem, hogy buli és jópofaság. A kettő között azért nagy a különbség. Nem csak celebek sztorijai fontosak, hanem adott esetben egy város pénzügyei is, vagy egy balettszínházi bemutató. Ahhoz, hogy valaki ezekről írni tudjon, legalább annyit tudnia kell, hogy hol tud utánanézni. Nem mindenkiben érzem azt a lángot, amivel az értelmiségi igényességet a munkája során gyakorolja. Ez egy érzékelhető probléma.

A mi szempontunkból, mint médiacég a legnagyobb probléma az, hogy nagyobbak a fiatalok elvárásai, mint amit egy helyi médiacég biztosítani tud. Még, ha meg is tudnánk fizetni, akkor is, a hétvégi ügyelet és az éjszakai eseményekről való élő tudósítás nem mindenkinek van ínyére. Meg kell tanulni a média minden szegmensét, olyat is, amivel nem szeretnénk foglalkozni. Bár tanulni így lehet a legtöbbet, ez sokakat elrettent.

Mit tanácsolnál azoknak az egyetemistáknak, akik most készülnek elhelyezkedni ebben a szakmában?

Ha viccesen mondom, akkor a kapcsolatokat mondanám és a természet adta adottságokat. De ez a vicc része. Az alapokat mindenki megkapja a tanulmányok során. Az én javaslatom az értelmiségi igényesség, amit már említettem. Ahhoz, hogy valaki jól tudjon írni, ahhoz olvasni kell. Úgyhogy, én azt ajánlom mindenkinek, hogy olvasson.

Lenti Barnabás